Élt másfél esztendőt

Valami nagyon nincs rendben a gyermekvédelmi rendszer működésében, ha még meg sem száradt a tinta a gyermeküket halálra éheztető „fényevő” szülők bűne miatti bírósági ítéleten, és már egy újabb, csontra soványodott kisgyerek haláláról értesülünk. Fotókat kegyeleti okokból szerencsére nem látunk ilyenkor, de ha visszaidézzük az ukrajnai éhínség idején vagy az auschwitzi lágerekben készült felvételeket olyan emberekről, köztük gyerekekről, akiket halálra éheztettek, akiknek testéről hiányzott a zsírszövet, egy dolog bizonyosan mélyen megmarad bennünk: a tekintetük. Rettenetes kifejezés van az arcukon, mondhatatlan, hagymázos szemrehányás a szemükben. Ők nem a halál előszobájában vannak, hanem az életnek nevezett pokol függőfolyosóján. Tekintetükben a megkínzottság mellett a vad fájdalom és a dolgok totális nem értése.

Mert a szenvedés egy ponton túl emberi ésszel felfoghatatlan.

De mit lehet mondani azokról a szülőkről, akik saját maguk idézik elő ezt a rettenetet? Mely szavak nem lennének túl enyhék azokra, akik saját gyermeküket ítélik halálra? Miféle selejtes anyagból vannak azok, akik rájuk szoruló, nekik szóval vagy tekintettel ételért-életért könyörgő gyerekeik haldoklását közönyösen végignézik? Hol árulják azt a füldugót, amely egy szülőt süketté tesz másfél éves, korábbi súlyának közel felére lefogyott kisgyerekének sírására? A nagy éhínségek idején a szülők együtt haltak meg gyermekeikkel. Az ukrajnai éhínséget egy zsarnok rendelte el. A bíróság előtt álló szülők perverz zsarnokokként kiosztották a halált annak, aki a legvédtelenebb: a saját gyereküknek. E. Benjámint, a másfél éves agárdi kisfiút a kifejezetten jómódú vállalkozó szülők, fejükben reménytelen sötétséggel, bigott híveiként a modern kor babonáinak, a reklámújságokból és az internetről dőlő misztikus ostobaságoknak, „fénnyel táplálták”, azaz végignézték a kisgyerek lassú elsorvadását.

Hol volt az orvos? A védőnő? Hol voltak a szomszédok? Az emberi közösség? Zárkózott volt a család? Meg még be is zárkóztak? Akkor rájuk kellett volna törni rendőri segédlettel az ajtót. Miért mondtak le olyan könnyen arról, hogy megmentsenek egy gyereket? Megelégedtek azzal, hogy igazolják magukat? Szép jelentést írtak? Mosták kezeiket?

Nagy a különbség a sovány, a rosszul evő és a halálra éheztetett gyerek közt. Aki egészségügyi dolgozóként nem tudja a hármat megkülönböztetni, akassza szegre diplomáját, képesítését. Ha egy nő egyedül vállal gyereket (vagy egyedül marad), a védőnő levakarhatatlanul fölkeresi havonta. Nem szeretetből, hanem mert a gyermek, akit anyja egyedül nevel, eleve „veszélyeztetett”. Ott a lakás tiszta lehet, mint egy ispotály, az anya szíve színültig lehet lelkesedéssel, adni vágyással, szeretettel, énekelhet esténként a kicsinyének tiszántúli népdalokat vagy akár a Pillangókisasszony nagyáriáját, turmixolhatja a főzelékeket, mint egy kisangyal, az ő gyereke a „veszélyeztetett” skatulyában marad. Egy jól menő vállalkozói pár, a „kicsit agresszív” férfi meg a szolgalelkű felesége, egy, a természetgyógyászat mindenhatóságától megkótyagosodott házaspár sosem gyanús. Akkor sem, ha gyerekük súlyban, fejlettségi szintben messze elmaradt kortársaitól. Az ilyen jómódú házaspárok gyerekeit nem kell havonta látogatni, még akkor sem, ha idősebbik gyerekükre hasonló problémák miatt már felfigyelt a gyámhatóság. Ennek a múlt héten éhen halt másfél éves kislánynak a családjában is roskadásig tele volt a hűtőszekrény. Csak éppen az alig több mint háromkilósra (átlagos születési súly egy csecsemőnél!) lefogyott gyereküknek nem adtak enni.

Vélhetően nekik is lesz tizenöt évük eltűnődni azon, mit tettek.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 21.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »