Elözönlés

Az állandó munkához jutó vendégmunkásokból és családjaikból lassacskán megszerveződött az országon belül elkülönülő társadalom.

                                                                                                                             „A kultúra azt jelenti, hogy sajátjaiddal akarsz élni.”   George Friedman

                                                                                                                             „A kultúra azt jelenti, hogy sajátjaiddal akarsz élni.”   George Friedman

Egy réges-régi írásomban leírtam egy jelenséget. Amikor magyarból törökre akartam fordítani azt a szót, hogy „törhetetlen”, a legközelebbi jelentésűnek az arab eredetű „haşin” szót találtam. Igen ám, de emberre használva ez azt jelenti, hogy „másokat megtörő, keményszívű”. A mi felfogásunkban az az érték, ha valakit nem lehet megtörni, „nem az a legény, aki adja, hanem aki állja”; vagyis egészen más szemléletet sugall az a szó, hogy „törhetetlen”. A keresztény önfeláldozást nem ismerő muzulmán felfogás szerint a csúcson a könyörtelen győztes áll. (Idézzük csak vissza a tévébeli oszmán filmfolyamnak, a Szulejmánnak Magyarországgal kapcsolatos megnyilvánulásait. Egyértelműen a világhódítónak ad igazat a honukat védőkkel szemben és mivel győz, egyedül ő csodálható. Ebből is fakad, hogy török testvéreink a szigetvári emlékezésünkhöz is Szulejmán emlékév keretében kívánnak hozzájárulni.)

Nos, ezzel azt akarom megvilágítani, hogy honnan ered a multikulti nagy hazugsága, amelyet most leleplezett Európa előtt a kölni (és egyéb nyugati nagyvárosokbeli) szilveszteri szoknyavadászat. Élhettek már egymás mellett – gondosan elkülönült városrészben – a különböző párhuzamos társadalmak, semmivel sem kerültek közelebb egymáshoz, mintha ez utóbbiak el sem hagyták volna a harmadik világot. Az iziben érkező fiatal férfiak tömege pedig még szervezett bátorítást is kapott arra, hogy kövesse azt a mintát, mely szerint a hozzánk nem tartozó, védelmünk alatt nem álló nő szabad préda. (A jelenség magyarul is megismerhető a Török elbeszélők c. kötetben található R. H. Karay tollából származó „Engedő Emine” c. novellából, Európa Könyvkiadó, 1974). Egyébként ez eredetileg nem kötődik valláshoz: Szicíliában az asszonynak nem illik egyedül kilépni a házból. S feltehetően a családbeli férfi kíséretének igénye jelenik meg a báli „gardedámság” egykori szerepében.

De ne menjünk ilyen messzire. A lényeg két, társadalmilag meghatározott különböző magatartás ütközése. S mivel a torz tükör kiemeli a lényeges vonásokat, hadd említsem itt azt a német humoristát, aki a paradicsomi gyönyörökre vágyó, de hozzájuk igyekvő mohamedánokról azt mondta, hogy fel kéne világosítani őket: nem Németország a moszlim Paradicsom. Itt az emberek alkoholt isznak, disznóhúst esznek és szűz lányt még lámpással se lehet találni!

Amióta a fejlett világban felerősödött a munkaerő bevonásának igénye, azóta zavaros az európai politika hozzáállása a kérdéshez. Legegyszerűbbnek látszott beszippantani a munkavállalót, s egy idő után hazaküldeni, hogy jöjjön helyette más. Ám a hazaküldés tömegméretekben nem működött. Az állandó munkához jutó vendégmunkásokból és családjaikból lassacskán megszerveződött az országon belül elkülönülő társadalom. Amikor a jelenséget Európában felismerték, át is ideologizálták: a társadalmi beilleszkedés, az integráció elmaradását átkeresztelték multikulturalizmusnak. A fogadó országokban a helyi lakosságtól kitartóan toleranciát igényelve nekifogtak a bevándorlás célszerű szabályozásához. Kérdés már csak az volt, hogy melyik célszerűség győz: a gazdasági vagy a politikai – a munkaerő-igény, avagy a baloldalt szavazataival erősítő új tömeg. Mert alapvetően hamis az a feltételezés, hogy a bevándorlók csatlakozni akarnak Európához vállalva a teljes kultúraváltást is. Nem, hanem jobb életért, anyagi javak hívogató reményében özönölnek.

Az egyre tömegesebb bevándorlással kapcsolatos kérdések folyton csak nagy késéssel fogalmazódtak meg az európai politikai közösségben. Eleinte még azt sem vették komolyan, hogy az illegális beözönlést azonnal le kell állítani, a zöld határon-kék tengeren érkezőket visszafordítani, az emberkereskedő gócokra látványosan lecsapni.

Az Európai Bevándorlási és Menekültügyi Paktumot már 2008 októberében elfogadta az Európai Tanács. Ebben szerepel az egyes tagállamok által meghatározott prioritások, igények, befogadóképesség figyelembe vétele. Tartalmazza, hogy az Európai Tanács éves vitát tart a bevándorlásról és a menekültügyről. (Ez a két közel sem azonos fogalom egyre inkább összemosódott.)

2010-ben az észak-afrikai események migrációs hatására helyezték a hangsúlyt. Az Európai Tanács megerősítette az a korábbi célkitűzést, hogy a közös európai menekültügyi rendszert 2012-ig létre kell hozni.

Akkor úgy gondolták, hogy elegendő lesz egyes rendezetlen kérdéseket szabályozni, mint az országhatáron lefolytatott eljárások, a gyorsított eljárások, vagy például hogy ki számít családtagnak (a családegyesítési igények nagy száma miatt), hogyan lehet segíteni a beérkezőt a munkaerő-piacra, stb. Az íróasztal-fejű bürokratáknak fel sem ötlött, hogy bevándorlási cunami van indulóban, s mivel ez alapjaiban rázhatja meg az egyes országok társadalmát, sosem látott élességgel fogja felvetni az Unió alapkérdését: ki hozzon és milyen intézkedéseket. Az új helyzetben, amely aránytalan terhet ró a schengeni határral rendelkező országokra, felmerül az uniós szinten történő összehangolt intézkedések szükségessége olyan ügyekben, amelyekben a tagállamokra – és azok lakosságára – hárul a teher.

A történelem fintora, hogy az Európai Bizottság a 2010-es évek elején még jobbadán a fiatalok munkába állását segítő programokkal foglalkozott. Hangsúlyozott figyelmet szentelt a közösségbomlasztómunkacélú mobilitás elősegítésére. Ezenközben a mobilitás/népmozgás megjött, de nem Európán belülről. Az európai közvélemény számára 2013. október 3. volt a feleszenkedés pillanata. A Lampedusa szigetke melletti 300 vízbefúlt bevándorló kiváltotta a „Mare nostrum” elnevezésű, de még mindig olasz és nem össz-európai kezdeményezést. Ám a jelenség súlya nem jelentette azt, hogy felismerték volna a lényegét. Ezért megszervezték a mentést, létrehoztak egy fura „humanitárius-katonai műveletet” a tengeren és kezdtek felfigyelni a Balkánon keresztül beáramlókra. Így jutottunk el odáig, hogy a Frontex (az Európai Határőrizeti Ügynökség) 2013. évi második negyedéves jelentésében már Magyarország szerepelt, mint ahol a legtöbb határsértőt fogták el. Kialakult az a helyzet, hogy miközben a schengeni határvonal országaitól várták el a beözönlés szabályozását, össz-európai intézkedések szükségességét kezdték latolgatni. Mivel azonban kezdettől összekeveredett ez a népözön a munkaerő szabad áramlásával (ami pedig csakis az Unión belülre vonatkozik!), az intézkedést, mint az országok közötti elosztást tudták csak megfogalmazni. A merkeli behívogatás számunkra esztelennek tűnik, de egyszerű az oka: kell a friss munkaerő, de az újratermelését semmiképpen nem vállalja a neoliberális tőke irányította állam. Ebben jó partnerévé vált a fogyasztás-vezérelt nyugat-európai társadalom. Az esztelen önzés nemcsak a gyermekszám-csökkenésben mutatkozik meg, hanem még az EU-t ért a brit nyomásgyakorlásban is, melynek lényege a szociális ellátás lehető megvonása a tagországokból érkező munkavállalóktól. Hiszen minek pénzt fordítani a következő nemzedékre, ha a hiányzó munkaerőt ingyen előállítja a harmadik világ?!

„Semmilyen szél sem kedvező annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart” – tartja a régi tengerészmondás. Az emberbarát elvekkel fényezett önzés nagy hazugsága folyamatosan termeli az ellentmondásokat. És az Unió ennek a kiállítótermévé vált. Az aggódóknak gyorsan üzent a hivatalos Németország: „-Willkommen!” „Mi ezzel megbirkózunk!” Azután lesajnálta az „emelkedett szempontjait” követni képtelen Magyarországot, amely pedig inaszakadva igyekszik betartani a schengeni szabályokat. Majd összeveszett Ausztriával, hogy miért dönti rá azokat a vendégeit, akiket kancellárja oly szívélyesen szelfizve hívogatott. Gyors intézkedéssel 2015. áprilisában „relokáció” címén 40.000 menedékkérőt már szét kívánt osztani partnerei között, de nagykeblű mellénnyel még 20.000-et vállalt volna közvetlenül ú.n. harmadik országokból, megfeledkezvén arról, hogy mi lesz a kitessékelni vágyott visszaküldöttekkel/vissza-nem-fogadottakkal. S végképp nem gondolva arra, hogy a relokáció is felér egy újabb meghívással. Megkerülve a kormányfőket 2015. szeptember 22-én a Bel- és igazságügyi Tanácson résztvevő miniszterekkel elfogadtattak immár 120.000 menedékkerő szétosztását, miközben milliósra nőtt kósza tömeg kóválygott a Balkántól Skandináviáig. Elkezdtek hát morfondírozni egy, immár állandó relokációs javaslatról. Majd jött a NATO bevonásának és egy újabb egységes európai határigazgatás rendszerének ötlete (Európai Határ- és Parti Őrség); de hát bármiféle határvédelemhez egységes politikai irányításra, s annak alapján világos utasításokra volna szükség. Amíg nem világos, hogy a nyugati intézkedések a bevándorlást csupán lassítani akarják, s nem megállítani, addig hogy viselkedjék a határőr? Nem hiába látta be a német alkancellár is, hogy amíg Németország csak szolidaritást követel a menekültek befogadásában, és nem hajlandó az eddiginél többet tenni az európai gazdaság és foglalkoztatottság növeléséért, „addig senki sem fog segíteni nekünk”.

Amikor kiderült, hogy valahogy semmi sem akar működni, jött tavaly októberben az EU-Törökország Migrációs Akcióterv, hiszen mi volna nagyszerűbb megoldás, mint az EU-ból kinézett törökökkel megvédetni magát Európát. Addig is hadd vergődjenek a makedónok, akiket a görög vétó miatt nem engedtek eddig az EU közelébe. Azok pedig ismételt nekirugaszkodással végül le is zárták a zöldhatárt és elkezdték szigorítani a belépés feltételeit, valamint lassítani a folyamatot. November 18-ától csak háborús térségből érkezőket engedtek be, mert azok feltehetően nem gazdasági céllal jöttek. Igen, de országaikkal hadban állt és áll a Nyugat. Vagyis csak ellenséges ország polgára jöhet – ez már lassan a téboly logikája…

Görögország pedig fulladásig megtelik. Egyedül a vele szemben az adósságkezelésben olyan határozott Németország tehette volna meg, hogy rászorítsa egyéb intézkedésre, mint kompok, buszok biztosítása a vándorló tömegnek. Nem tette. Görögország pedig most panaszkodik, hogy ugyan osszák már szét a hozzá érkezőket. Korábban nem kért segítséget – sőt maga utaztatta minél sürgősebben át a közel-keleti embertömeget. Most arról szól a sirám, hogy ki ne zárják Schengenből, ahonnan ténylegesen már kizárta magát ezzel. Olyant kell ezért elvállalnia, hogy beleszakad: a területére érkező tömegek felmérését, tárolását. Hiszen senki sem akarja biztonságos harmadik országként fogadni a visszatoloncolt migránsokat; forma szerint legtöbbjük Görögországban lépett EU-s országba, hát ott volna a helyük. Hogy ez lehetetlen, és a görögök kapálóznak ellene, az is érthető. Ezért van amellett, hogy osszuk szét a beözönlötteket. De ehhez az kell, hogy Schengen ne legyen rájuk érvényes! (Van is ilyen ötlet.)  Vagyis ezzel megszűnik a schengeni rendszer: mégiscsak kellenek határőrök, akik visszazavarják az engedély nélkül másik tagországba igyekvőt. Közben akarva-akaratlan fékezik az EU-tagállamok közötti forgalmat, rombolják Schengent. (Fényes példa erre az osztrák határkerítés ötlete Magyarország felé is.)

Divat szidni Törökországot, amiért kihasználja a helyzetet. De hát őt keresték meg. Nem is tudom, hogy Merkel honnan vette a bátorságot ahhoz, hogy fütyülve a tagállamokra a nem-tag Törökországra építsen a válság megoldásában. Azokra a törökökre, akiket igazán be sem akartak eddig fogadni az EU-ba. Emlékezzünk csak, Ciprus EU-s felvételekor annyi bölcsesség nem volt az európai politikában, hogy ezt a sziget egyesítéséhez kösse. S ha nem tetszenek a közel-keleti bevándorlók, akkor hadd jöjjön vízum nélkül akármennyi mohamedán Törökországból? Mi a biztosíték, hogy ők integrálódnának? S ugye, ha tényleg felveszik Törökországot az Európai Unióba, akkor ezzel a menekülttáborok lakói is európaiakká válnak?!…

Hogyan tudna egy valódi moszlim integrálódni abba az Európába, amelyik ilyen taszítóan gerinctelen, amelyik tele van moszlim-ellenes indulattal?

Hogy a török politikus megkéri a Nyugat megszorult helyzetében a segítsége árát, azon kár felháborodni. A helyzeteket a politikában ki szokták használni. (Ellenünk is kihasználták még „barátaink” is.) Ha a térképre nézünk, láthatjuk, hogy Törökországnak csak közvetlen szomszédságában is hány parázsló vagy éppen lángoló tűzvész dúl. Amerika nem hajlandó tekintettel lenni a kurd kérdésre, az oroszok Szíriában a hátukba kerültek, a síita Irán teljes értékű szereplővé vált a nagy sakktáblán, Kaukázusban ott vannak a jegelt konfliktusok, az egykori szövetséges tatár Krímet pedig elvette Ukrajnától Moszkva. S mindehhez járulnak a térképen nem látszó belső politikai feszültségek…

A legnagyobb baj azonban az Unión belül van. Míg a hirtelen kívánatossá vált Erdoğan jogtipró lépéseit, üzérkedését a menekültekkel még jutalmazza is (pénztámogatás, vízumtörlés, EU-tagfelvételi folyamat gyorsítása), addig a schengeni szabályokat leginkább követő Magyarország folytonos fenyegetésekkel néz szembe. Kiderült most már a közember előtt is, hogy miközben úgy tűnik, hogy az EU 28 állam- és kormányfő egyeztetése alapján jut döntésre, valójában rendszeresen az történik, hogy a „mag”-Európa erőlteti rá döntéseit a többi országra. Az embernek az a szólás jut az eszébe, amit gyermekkorunkban annyiszor hallottunk felnőttektől: hogyha pajtásod azt mondja, ugorj a kútba, akkor meg is teszed?

Ha a Trianonban hasonló folyamatok révén széttépett Magyarország történeti tapasztalataival zsigereiben ellenzi az idegen tömegek betelepítését, akkor akár nyílt fenyegetés is elhangzik (mint Matteo Renzié, aki ezért pénzmegvonást emleget). Ha meg képes megalázottsága, letiportsága ellenére fejét felemelni és az ellene fordított szomszédaival is együttműködni (V4), akkor végre kiderül az igazság úgy, ahogy Jakob Augstein a Spiegelben kifejtette: „…a liberalizmus, a tolerancia, az esélyegyenlőség nyugati értékeivel szemben a rasszizmus, a tudatlanság és a szűklátókörűség keleti értéktelensége áll”.   Lám-lám, nemcsak a beözönlők nem kérnek az európai együttélésből, hanem az európai lakosság is elszigeteli őket. Szépen hangzó neoliberális szöveggel gettóba szorítja az olcsó munkaerőnek tekintetteket. Így válik az egész adott társadalmat fenyegető jelenséggé az elkülönülés.

Régebben a gyarmattartók szóltak Augstein úr módján az alávetettekről, s most ezzel szembesülnek a később csatlakozott európai tagtársak is. Ilyen légkörben hogyan higgyem el, hogy épp a beérkező muzulmánok nem válnak ellenséggé. És ha igen, akkor persze terjed a civilizációk összecsapása…

De ne felejtsük: akik örülnek az érkező új munkaerőnek, nem törődnek az Európára súlyosodó ifjúsági munkanélküliséggel. Mint ahogy fütyülnek a nemzeti kisebbségek sorsára. Sőt, a helyzet ennél is rombolóbb. „Ahogy Kövér László mondta:„A multinacionális cégek korlátlan érdekérvényesítése miatt az európai országok államháztartási hiányait és az egyenlő közteherviselés felborulásának az árát elsősorban az európai középosztályok fizetik meg, amelyek csökkenő létszámban, ugyanakkor növekvő terheket viselnek. Ha az európai országok középosztályai szétzilálódnak, akkor az európai demokráciák porba hullhatnak.” És: „Ha megvalósulna a nemzeti öntudatot mellőző mesterséges európai identitás, az pont olyan életképtelen lenne, mint volt a szovjet vagy éppen a jugoszláv mesterséges identitás.”

Nézzünk szembe a helyzettel. A nyugati világnak – és Magyarországnak is – ha szüksége van fiatal munkaerőre, akkor először saját országaiban nézzen körül (dologtalan fiatalok, másodrendű állampolgárrá visszanyomott etnikai és egyéb kisebbségek). S ha ezen felül is, akkor a természetes az lenne, ha a befogadó még a helyváltoztatás megindulása előtt megválogatja, kikre van szüksége a saját közösségének. Mert lehet szükség tervezett betelepítésre (ahogy volt már ilyen pl. a tatárjárás vagy az oszmán hódoltság megszűnte után). De Európa elözönlése váratlanul érte a jóléti országokat. És csodálkozhatunk rajta, de természetesen a 28 ország és a sokfejű multik érdekei valahogy nehezen simulnak össze. A két világháború között ismételgették kik szomorúan, kik büszkén, hogy a demokráciák lassúak és csak követik az eseményeket, míg az egy kézben levő vezetés hatékony és gyors. Ha ez akkor gond volt, még természetesebb, hogy az EU a demokratikus nemzeteknél is nehezebben jut döntésre. Ám tulajdonképpen nem is arra jött létre, hogy politikai helyzeteket oldjon meg. Pénzügyi vagy általában gazdasági kérdésekben hosszabb távra szoktak szólni a döntések. Van rá mód, hogy szabályosan megvitassa az Európai Tanács, azután kiadja a biztosoknak, hogy készítsenek belőle joganyagot. Az idő azonban gyorsul és a nagyra nőtt közösség már 28 biztossal működik. Ekkora munkacsoportot már csak úgy lehet összefogni, hogy ha megnő a bizottság elnökének a súlya. Ez történt Junker esetében is. Ő pedig a szorosabb integráció híve. Ez várható is volt: azelőtt egy kicsiny nyugati országot vezetett. A német-francia kettőshatalom úgy választotta ki, hogy rajta keresztül tudja legjobban akaratát érvényesíteni. Ezért nem tetszett ez a személyi döntés sem az angol, sem a magyar miniszterelnöknek. És még ő maga, Juncker is kimondta a törökökkel történt megállapodás után, hogy „Ne legyünk naivak, Törökország nem az egyetlen kulcs. A legfontosabb határaink védelme. Ezt nem háríthatjuk át másra. A külső határaink védelme nélkül Schengen történelem lesz.”

A befogadás és az érte való felelősség csak helyben lehetséges! Ezért uniós szintű megoldásokat is csak ennek figyelembevételével lehet javasolni. Ha az önkéntes szelektív befogadás helyett ide-oda akarják áthelyezni a migránsokat, az egyrészt nagyon emlékeztet Sztalinra, aki szerint a magyar kérdés csupán vagonkérdés; másrészt egész egyszerűen nem fog működni.

Az Európában zajló népességváltással kapcsolatos elvi zűrzavar, az egymásra mutogatás és a kapkodó látszatintézkedések kavargásában parancsoló szükségét éreztem annak, hogy különösen a gyakorodó terrortámadások árnyékában érdemes átgondolni a civilizációk szemünk előtt zajló ütközését. Ugyanis a véres események csupán felszíni jelzései a valódi folyamatoknak. És úgy tűnik, hogy még a robbantások zaja sem képes földrészünket kizökkenteni szendergéséből.

Az Unió hajóját tengerrengés fenyegeti. Ennek a terrorcselekmények csupán riasztó – felriasztó? – előjelei.

Magyarország: picike mentőcsónak az Európa-Titanic oldalán.

Kelemen András


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »