Elfocizott vezérelvek, Janus-arcú igazságok

Csak a fontosabb ügyeket vigyék eléd, a kisebb ügyeket ők maguk döntsék el. Így könnyíthetsz magadon. Viseljék veled együtt a terhet. – Kivonulás könyve 19,22.

Hogy a szubszidiaritásról mint kereszténydemokrata vezérelvről a futballon keresztül lehessen gondolkodni, na, ezt nem hittem volna! Pedig ezek az idők is elérkeztek: a napokban Csányi Sándor, a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke rászólt a Puskás Ferenc Akadémiára. Az egész probléma abból indult, hogy Bernd Storck szövetségi kapitány úgy nyilatkozott: nem érti, hogy a Puskás Ferenc Akadémia miért nem játszatja többet Kocsis Gergő védőjátékost. Erre a felcsúti egyesület mogorva választ adott, amely szerint ne szóljanak bele föntről a szakmai munkába. Ekkor ajánlotta Csányi Sándor elnök úr a csapat figyelmébe, hogy MLSZ-pénzből (is) folyik a munka, így igenis beleszólhatnak, sőt helyenként bele is szólnak a munkába. Ha a pénz jó, akkor az erős javaslat se legyen terhes.

Térjünk vissza a szubszidiaritáshoz! Az elv lényege, hogy minden döntés a lehető legalacsonyabb szinten szülessen meg. A magasabb szint akkor avatkozik be – akkor viszont köteles –, ha alatta nem tudják orvosolni a problémát. Logikus ez, és bele is van oltva az emberbe; Lajosmizse köztéri fűnyírásának engedélyét nyilván ne a miniszterelnök írja alá. A jelenség nem csak a futballban, a közigazgatás minden területén tetten érhető. Akár az oktatásról, akár a lépten-nyomon észlelhető központosításról elmélkedünk, mindenhol észlelhető.

Mi a kiindulási alap? Mindenki tudja a feladatát, vannak céljai, és ennek megfelelően hozza meg az előrevivő döntéseket. Szigorítja a lehetőségeket, hogy közigazgatási ügyekben mindennek átláthatónak is kell lennie. Joga van a polgárnak észlelni a működés részleteit. Ez már keményebb dió, ha visszatérünk a futballpéldához. A magyar labdarúgás folyamatosan javuló tendenciát mutat, de ez minden hírverés ellenére eredményeiben igen szerény. Ha az egyes csapatokat vesszük górcső alá, nem önt el bennünket megelégedettség. Amennyiben a nemzeti tizenegy tevékenységét vizsgáljuk, hosszú idő óta most először van lehetőségünk reménykedni. Még csak reménykedni. Nem tekintünk úgy a futballra, mintha abban tehetséges, versenyképes szereplők dolgoznának. Lehet ezt cáfolni vagy elkenni, de a sport objektív: a mezőny eleje versenyeket nyer, mi – időnként – kijutunk azokra a megméretésekre, ahol nyerni lehetne. Mindebből következően sem a klubcsapat, sem a labdarúgó-szövetség sincs abban a helyzetben, hogy megkérdőjelezze a másik alkalmasságát, hiszen összehasonlítva egyik sem csúcsfavorit. Talán ez is okozza a nagy médiatüzet a téma kapcsán. Van, aki bőszen érvel amellett, hogy szegény Felcsútot nem hagyják dolgozni. A túloldalon nem értik, hogy miért ne szólna bele a szövetség a munkába, ha az osztja a pénzt. Mérhető teljesítmény hiányában az igazság Janus-arcú marad.

A problémát kivetíthetjük a mai magyar valóságra. A mi szempontunkból mindegy, hogy ki hozza a döntést, de ne legyen nagy sor a körzeti orvosnál, az okmányirodában, ne várjunk éveket perek befejezésére, építési engedélyek megadására stb. Talán a mai közigazgatás egyik legnagyobb hibája, hogy nem az eredményhez igazít működési mechanizmust, hanem fordítva. Ekkor pedig a szubszidiaritás elve is bedobja a törülközőt: kevéssé hatékony munkánál mindegy, hogy ki a felelős és a végrehajtó.

A mottó a midiániták papjának, Jetrónak Mózeshez intézett tanácsát idézi. Visszatérve a kiinduláshoz, sajnos a terheket mind a futball, mind a közigazgatás ügyében mi, szurkolók, nézők és polgárok viseljük. Talán egyszer ez is változni fog.

A szerző ügyvéd, további írásait a Simor.blog.hu oldalon olvashatja.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 04.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »