Élesített politikai fegyver

Az elmúlt napokban számtalan vélemény látott napvilágot, hogyan kell értelmezni a betelepítési kvótáról tartott népszavazás eredményét.

Az interpretációk széttartók: a kormány sikerről, az ellenzék pedig bukásról beszél. A következőkben a politikailag motivált és felületes olvasatokon túllépve kíséreljük meg az eredmények értelmezését.

A legcélszerűbb, ha első megközelítésben a népszavazást összehasonlítjuk a rendszerváltás óta lezajlott referendumokkal. Az október 2-án tartott népszavazás ugyan nem lett érvényes, de a 43,35 százalékos részvétel valamivel meghaladja a korábbi referendumok átlagát (42,4 százalék). A legmagasabb részvétel (58 százalék) az 1989-es „négyigenes” népszavazáson volt, amelyre egy kivételes történelmi helyzetben került sor, és amelyen a választók a negyvenévnyi kommunista diktatúráról mondtak véleményt.

A mostani népszavazás részvételi adatai belesimulnak az elmúlt negyedévszázad trendjébe. Dacára az ellenzék demobilizációs kampányának a részvétel csaknem azonos volt az uniós tagságról tartott 2003-as népszavazáséval (45,6 százalék). Ami az eredményt illeti, a kormány által képviselt álláspont soha nem látott mértékű, elsöprő többséget szerzett: a szavazók 98 százaléka, mintegy 3,3 millió választópolgár szavazott nemmel a kötelező betelepítési kvótára. Ez nagyságrendileg megegyezik azoknak a szavazóknak a számával, akik a 2008-as szociális népszavazáson a Fidesz álláspontját támogatták. A Fidesznek tehát hatévnyi kormányzás után, második ciklusának félidejében sikerült annyi választó­polgárt maga mögé állítania és mozgósítania, mint 2008-ban, ellenzéki időszakának csúcspontján.

A népszavazással a kormánynak sikerült egy 3,3 milliós közösséget kiépítenie, bő másfél évvel a 2018-as parlamenti választás előtt. Ez a felhatalmazás pedig nagyobb, mint amit az Orbán-kormány 2014-ben kapott, nagyobb, mint a kétharmados győzelem. A referendum belpolitikai következményei szerteágazók. A népszavazási kampány során a kormányoldal nem tudta megkerülni azt a kommunikációs nehézséget, hogy közjogi tétet adjon a referendumnak, miközben annak elsősorban politikai célja volt. Ezért beszélt egy ideig a Fidesz az érvényességről – hiszen így tudta részvételre buzdítani a választópolgárokat.

A liberális média most ebben az értelmezési keretben próbálja bukásként leírni a népszavazást. A baloldali szavazók számára valószínűleg vonzó ez a narratíva, hiszen az eredmények dacára győztesnek érezhetik magukat tíz olyan esztendő után, amely a baloldal masszív leépülését hozta. A kérdés csak az, hogy a baloldali elit is elhiszi-e, hogy a megszületett eredmény számukra siker? Ha igen, azzal csak önmagukat csapják be, hiszen egy rövid távú kommunikációs sikerért – „érvénytelen lett a népszavazás” – feláldozták a 2018-as választást. A balliberális tábor ugyanis nem építkezésre használta a népszavazást, hanem rombolásra és a nemmel szavazók morális megbélyegzésére.

Miközben a kormányoldal kampánya közösséget épített és egyfajta politikai szövetséget kötött a nemmel szavazók táborával, az otthonmaradásra és az érvénytelen szavazásra buzdítással az ellenzék hosszú időre elszigetelte magát attól a 3,3 millió, nemmel szavazó választópolgártól, akik nélkül Magyarországon képtelenség többséget szerezni. A historikus választási adatokból tudjuk, hogy a választókorú népesség kétharmada, tehát hozzávetőleg ötmillió ember tekinthető politikailag aktívnak.

A legmegengedőbb számítások szerint is legfeljebb a választópolgárok 20 százalékát tudhatták maguk mögött a balliberális pártok a referendumon: a csaknem 2 százaléknyi igent, a 6 százaléknyi érvénytelen szavazatot és az otthon maradó 10-12 százaléknyi potenciális voksolót. Ezen a 20 százalékon ráadásul fél tucat kis-közepes pártnak kell osztoznia.
A pártpolitikai történések mellett fontos megemlítenünk egy másik belpolitikai hatást, a közjogi következményeket is.

A miniszterelnök még a népszavazás estéjén bejelentette alkotmánymódosítási szándékát. Azon talán senki sem fog meglepődni, ha a balliberális tábor nem támogatja a kormányfő törekvését, a Jobbik helyezkedése viszont még tartogathat meglepetéseket. Amennyiben a szélsőjobboldali párt nem támogatja az alkotmánymódosítást, úgy saját szavazótáborával kerül szembe. A támogatással pedig ismét a kormány kommunikációs árnyékába kerül. Oda, ahol az elmúlt egy évet töltötte, passzívan várva, hátha a kormány kormányzati vagy kommunikációs hibát követ el, amit képesek lesznek kihasználni.

A népszavazásnak természetesen nemcsak a hazai politikában lesznek következményei, hanem az uniós belpolitikában is. Ezek a hatások talán fontosabbak is a kormány szempontjából, mint a hazai következmények, jóllehet lassabb lefolyásúak és kevésbé látványosak. A holland és a brit referendumhoz hasonlóan a magyar választók akarata is nyomot fog hagyni az európai politikán. A hivatalos megnyilvánulások szintjén az uniós politikusok ugyan átveszik a magyar baloldal szólamait, vagyis nyíltan nem fogják elismerni a magyar kormány sikerét és a választók akaratát, de a pártpolitikától független, soha nem látott nemzeti egységet kénytelenek lesznek figyelembe venni a zárt ajtók mögött folyó tárgyalásokon.

A legtöbb európai politikus ugyanis tisztában van vele, hogy Orbán olyan politikai támogatást tudhat maga mögött a migráció és általában a nemzeti szuverenitás védelmének kérdésé­ben, amely megkerülhetetlenné teszi az európai belpolitikában. Sőt a magyar népszavazás eredménye átsugárzik Európa többi országára is. A referendumot követő nyilatkozatokból látható, hogy a magyar népszavazás eredménye hivatkozási alapot teremtett a kvótaellenes politikai erőknek, és ezt használják a Brüsszellel folytatott vitában.

A népszavazás tehát nem cél, hanem eszköz. Politikai fegyver a magyar kormány kezében a Brüsszellel folytatott harcban, amely most újabb fejezetéhez érkezett.

Lánczi Tamás

A szerző a Századvég Alapítvány vezető elemzője


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »