Elég közelről, mégsem elég jól

Elég közelről, mégsem elég jól

Nem volt nehéz összezavarodni a Capa Központ péntek esti kettős eseményén. Elmerülve a Capa-nagydíj tavalyi győztese, Kudász Gábor Arion sorozatában, önkéntelenül felidéztem az idei nagydíj ösztöndíjasainak kihirdetésén elhangzottakat és látottakat.

„A díj alkalmat ad a fotográfia lehetőségeiről, a magyar társadalomban és kultúrában betöltött szerepéről való gondolkodásra”

– mondta Horányi Attila zsűrielnök, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (Mome) docense. Majd bemutatták az idei nagydíjra esélyes munkákat, amelyek a tavalyiakkal, köztük Az emberi lépték című győztes sorozat képeivel összevetve valóban elgondolkodtatnak: most akkor merre is visz a (magyar) fotográfia útja?

Mielőtt azonban megválaszolnák magukban a kérdést, nézzék át nyugodtan az idei jelöltek pályamunkáit.

A Capa Központ két éve alapította az ötmillió forint összértékű díjat a kiemelkedő teljesítményt nyújtó alkotók munkájának elismerésére. A nagydíjas az elismeréssel együtt 3,5 millió forintot vehet át, s e példátlan összegű díjjal komoly felelősséget ruházott magára a központ.

Hiszen a név a kötelez.

Azonban az idei nagydíjra esélyes munkákat elnézve felmerül, az alapítók jól átgondolták-e a pályázati kiírás feltételeit. Érdemes-e például a magyar fotográfia alkotókörének nagy részét kiiktatni a megméretésből azzal, hogy csupán folyamatban lévő, publikálatlan anyagokkal lehet pályázni?

E szűkítés ellenpontjaként a kiírás ugyanakkor az értelmezés roppant tágulatába helyezi a pályaműveket: „társadalmilag elkötelezett alkotói módokat” vár. Ilyenkor Capa nevéhez fűződő humanista dokumentarizmusra, jól átgondolt koncepcióra és elmélyült témakidolgozásra számítanék, mintsem a kísérletező kedv vagy trendek fiesztájára.

 

Meg kell jegyeznünk, a díjazott pályamunkákat nem érheti igazán komoly kifogás.

Fotó: Ficsór Zsolt

Fátyol Viola képeiről süt, hogy „elég közel volt”, s szinte azonosulva az általa vizsgált vámospércsi népdalkör idősebb hölgytagjaival, objektívje a külvilág számára rejtett mélységeket is feltár a vidéki mikromiliő, a hagyományápolás megfigyelése közben.

Timár Sára Erzsébet „hálás” témát választott. Kultúrház című sorozata szintén burokvilágba, a régi rendszer atmoszféráját őrző vidéki kultúrházak belső tereibe, a múltba préselt jelenbe kalauzol.

Ficsór Zsolt projektje azonban érzésünk szerint inkább átgondolásra, mint alaposabb kidolgozásra javasolt. A Soroksár című sorozat a fotós szándéka ellenére nem annyira a kultúrák egymás mellett éléséről és a magyar valóságról mesél, mint inkább életérzések és karikatúraszerűen ábrázolt alakok zsibvásárára.

Oltai Kata művészettörténész sajnálatos módon épp a humort, az iróniát és a „finom társadalomkritikát” emelte ki Ficsór Zsolt, a Mome fiatal hallgatójának díjazása mellett, pedig a képek mintha leginkább arról mesélnének, hogy a művész kalandvágyból leereszkedett a síkságra, hogy bemutassa barátainak a külvárosi rezervátumot. Ráadásul a projekt a soroksári polgármester által megrendelt kampányvideóból nőtt ki. „Elsőre jól hangzott, talán még nem is fizet rosszul, meg is érné, ha nem lenne olyan messze…” – nyilatkozta Ficsór a munkáról.

A tavalyi díjátadón elhangzott, hogy a Capa-nagydíjat azzal a céllal (is) alapították, hogy a magyar fotográfiának, amely annyi kiemelkedő alkotóval büszkélkedik, legyen végre egy olyan díja, amelyre az egész világ odafigyel. Ehhez azonban több kell majd.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 30.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »