„El kellene menni innen” – az igazi érték itt van, éppen az orrunk előtt

“A boldogság nem külső körülmények kérdése, hanem mindenkiben benne van.” 

„El kellene menni innen” – szeretjük mondogatni, amikor úgy érezzük, kicsit rosszabbul mennek a dolgok. Magyarországon él egy általános nézet, mely szerint külföldön minden jobb. „Bezzeg Németország, bezzeg London, bezzeg Svájc! El kellene menni innen” – hajtogatjuk. Hát én elmentem. Nem is Nyugat-Európába, hanem annál jóval messzebbre. Közép- és Dél-Amerikába, utazni, egy évre. Úgy éreztem, kell a tapasztalat és a motiváció. Bejártam ezt a kontinenst a tetejétől a legdélebbi pontjáig.

Dél-Amerikáról úgy tartják, meleg, pálmafás, a fehér homokban Catherine Zeta-Jonesok és Antonio Banderasok hűsítik magukat kókuszkoktélokkal. Hogy az élet könnyű és kellemes, minden jól működik, az pedig emberek boldogok. Mindez persze mese habbal, de egy dolog mégis igaz belőle: a boldogság.

Ha a világnak ezen a felén a „Hogy vagy?” kérdésre azt válaszolod, „Rosszul”, hárman ugranak köréd. Azt gondolják, elvesztetted egy közeli hozzátartozódat, földig rombolódott a házad vagy valamilyen végzetes csapás ért. Ha kiderül, hogy csak bal lábbal keltél fel, jobb esetben kinevetnek, rosszabb esetben onnantól kezdve elkerülnek téged.

Nem kíváncsiak a panaszkodásra, nem tudnak vele mit kezdeni. „Csak a legközelebbi barátainkkal osztjuk meg a gondjainkat. Velük is csak akkor, ha olyan nagy a baj, hogy a segítségüket, tanácsukat akarjuk kérni” – mondják Közép-Amerikában. A társadalom többségének minden nap „muy bien”, azaz mindenki mindig isteni jól van. És ezt ismételgetik egész nap.

Miért? Az elégedettséget nem csak a szavak szintjén művelik. Valóban büszkék arra, amit csinálnak: büszkék a családjukra, a munkahelyükre, és ellentmondást nem tűrően imádják az országukat is. Nem akarnak többet. Nem várják egy nagy utazástól, egy szebb kanapétól vagy egy új iPhone-tól a megváltást. Minimalista módon élnek, így nincs is mit félteniük, és több idejük jut egymásra. A vendégségben a házigazda nem idegbajosan ugrál, hanem mosolyogva hátradől, és elégedetten nézi a ricsajozó vacsorázókat.

Van-e okuk boldognak lenni? Európai szemmel nézve nincs. Közép-Amerikában a legfejlettebb ország színvonala is alulról súrolja a Balkánt. A gázszolgáltatás Mexikótól Argentínáig hiányzik. A csapvízből jobb nem inni, és ha a gyerekek heti háromszor otthon töltik a délelőttöt, mert nincs víz az iskolában, az teljesen normális. Ha fél napra öt országban eltűnik az elektromosság, meg sem lepődnek.

„Az oktatás a fejlődő világban alacsony színvonalú” – ezt tudjuk. De egészen más megtapasztalni a valóságban. Megtapasztalni, hogy a helyi barátaid üzeneteit nem érted, mert nem tudnak helyesen írni. Hogy nem tudják, milyen háború zajlott a szomszéd országban az elmúlt tíz évben. Hogy a professzorokat tudod tanítani, pusztán a gimnáziumi tanulmányaid alapján. Hogy a társadalom nagy része ijesztően el van hízva, pusztán azért, mert nem tudják, hogy milyen következményekkel jár a töméntelen cukor és szénhidrát fogyasztása.

Persze nem mindenhol van így. Bár hajlamosak vagyunk Dél-Amerikát „egy régiónak” tekinteni, gigantikus méretű kontinensről van szó, ahol hatalmasok a különbségek is. Akadnak nyugat-európai szinten fejlett országok. Ezekbe mindig katarzis volt megérkezni, de néhány hét után általában meglepő dolgokat tapasztaltunk. Bár Bogotá modern nagyváros, az életet mégis megkeseríti a rossz közbiztonság.

Ki akarna úgy élni, hogy sötétedés után nem sétálgathat, óvakodnia kell a taxisoktól, és nem telefonálhat egy kávézóban sem nyugodtan, mert bármikor kikaphatják a kezéből a telefont? És máshol is akadnak gondok: bár Argentína olyan, mintha Európában járnál, ott is akadnak gondok. A gyakori sztrájkok megkeserítik az életet, hiszen bármikor leállhat a közlekedés vagy elveszítheted a repülőjegyed. Könnyen előfordulhat, hogy lecsúszol az érettségiről, mert a tanáraid tíz hónapja tüntetnek. Kompenzáció nincs, csak vállvonogatás.

„Persze, de az idő jobb ott” – érveltek sokan, amikor próbáltam elmagyarázni, hogy a kerítés sehol sincs kolbászból. Azonban ez sem igaz: Dél-Amerika nagy része magashegyi terület, ahol amellett, hogy nehezebb lélegezni, mindig 10-15 fok van. Az alacsonyabb területeken és a partszakaszokon persze meleg van, de ez sem olyan, mint az európai nyár. A trópusi klíma valójában csak néhány napig kellemes: ha hónapokat élsz az óceánparton, bármit megadnál egy európai szellőért. Sőt, az állandó forróság és a magas páratartalom furcsa hatással van az emberre: elveszted a produktivitásodat, és passzívvá válsz.

„Mikor lesz már vége a télnek?” – bosszankodunk sokat itthon, bele sem gondolva, hogy hálásnak kellene lennünk a hidegért. Tulajdonképpen ez az, ami lehetővé tette itt a fejlődést. Ez az, amiért megtanultuk, hogyan termeljünk öt hónap alatt egy évre elegendő élelmet. Ami miatt minden területen okoskodni kellett, így kerültünk az építészet, az orvostudomány, az oktatás és a művészetek területén is a világ élvonalába. Furcsa belegondolni, hogy Dél-Amerikában még gyerekeket áldoztak fel az isteneknek, amikor nálunk már felizzott a reneszánsz megújulás.

Magyarország egy biztonságos kuckója a világnak. Dél-amerikai barátaim elkerekedett szemmel hallgatták a történeteket a hóesésről, a lombhullató erdőkről és a szarvasokról. „Nincsenek földrengések? Nincsenek vulkánok?” – kérdezték hitetlenkedve. Számukra mindez egzotikus. Tulajdonképpen hálátlan, amit művelünk. Őseink egész kontinenseket utaztak be lóháton, keresve a megfelelő, biztonságos hazát, ahol letelepedhetnek. A Kárpát-medencéig jöttek, hogy megtalálják ezt a termékeny és védett a földet, amiről mi ma panaszkodunk.

Dél-Amerikában büszkeséggel töltött el, amikor arról kérdeztek, hogy melyik nyelvcsaládba tartozik a magyar. Germán? Szláv? Latin? „Nem. A magyar egyedülálló” – mondtam. Dél-Amerikában szembesültem azzal, hogy ez mekkora érték. A földnek ezen a részén néhány száz év alatt egy egész kontinens veszítette el a saját nyelvét, a kultúráját, sőt az ősi tudását is a spanyol és portugál hódítások miatt.

Több száz millió ember. Ezzel szemben Magyarország, ez a kis tízmilliós nép, mindent túlélt. Bár évszázadokig éltünk török, osztrák, orosz elnyomás alatt, nem használva a saját nyelvünket, titokban tartva a kultúránkat, mások javára termelve, mégis itt vagyunk. Mégis magyarul beszélünk, a hétéveseink már helyesen írnak, a tízévesek bonyolult törteket oldanak meg, és a felnőttek világpolitikai kérdésekről vitatkoznak esténként.

A boltok polcairól ömlenek a termékek, és designer formatervezőink újabb és újabb trükkös ötletekkel teszik még könnyebbé az egyébként is ijesztően kényelmes életünket. Egy év után visszatérni Budapestre meglepetést okozott: megszépült Duna-part, új kávézók és üzletek, hétköznap este is tömött bárok, ezerféle kulturális program…

„Miért jöttél haza?” – kérdezték sokan. Mindezek után nem csoda, hogy ez a kérdés fejbe vágott. Még most is szédülök tőle. Egyszerre érzek tehetetlen dühöt és világölelő szeretetet. Hiszen hogyan értessem meg egy panaszkultúrájú néppel néhány mondatban azt, hogy a világ nagy része hálás lenne azért, ha úgy élhetne, ahogy mi Magyarországon? Ha ilyen történelme lehetne, ha ilyen kultúrája, ha ilyen életszínvonala. Hogy a boldogság nem külső körülmények kérdése, hanem mindenkiben benne van. Utazni jó, mindenkinek ajánlom. Talán a hazánktól távol majd észrevesszük: az igazi érték itt van, éppen az orrunk előtt.

MagyarIdők


Forrás:betyarsereg.hu
Tovább a cikkre »