El a faluból

Nem is olyan régen még egy tanyaközpont működött a Sorványos melletti holtágban. Nem volt túl nagy, de állt még néhány ház, valami furcsa okból kifolyólag nem lett belőlük vályogtorzó, és ami tényleg ritkaságnak számított, még emberek is laktak bennük. Persze nem járt a csodájukra senki, de nem is volt bennük semmi érdekes: egyszerűen csak éltek, dolgoztak, úgy, ahogy a szüleiktől, nagyszüleiktől látták.

A tanyaközpont végét azok az idők hozták el, amikor minden faluban kötelező lett diszkót nyitni. Sok helyen megoldották ezt a kocsmában, a művelődési házban vagy egy kiürített pajtában, de Hobavi András, Sorványos polgármestere valami látványosat, egyedit akart létrehozni szeretett falujában. Diszkóhajó – gondolta –, ez kell a szórakozni vágyó falusiaknak! Elment hát egy döglődő hajógyárba, és vett egy öreg bárkát, lényegében anyagárban.

A hajót hatalmas csinnadrattával avatták fel, nemzeti színű szalagot tekertek még a drótkötélre is, amivel bevontatták a holtágra, ahol birkapörkölt és halászlé illata szállt a levegőben. Ki is jött a falu apraja-nagyja, hogy meghallgassák Hobavi András beszédét, ami ugyanarról szólt, mint az összes szónoklata: Sorványos újra tett egy fontos lépést afelé, hogy nagy és jelentős község legyen. Bemutatta a hajó rezidens DJ-jét, vagy ahogy ő fogalmazott, lemezlovasát. Láthatóan büszke volt rá, hogy a fiatalembert sikerült átcsábítani a takari hentespult mögül a sorványosi diszkóhajó DJ-pultja mögé. Az ünnepség alatt többen bekiabálták, hogy jó lenne most már elnevezni ezt a rozoga teknőt, de ez végül elmaradt, mert nem volt a közelben egyetlen nyitva tartó bolt sem, így nem tudtak pezsgőt szerezni az avatáshoz.

A névtelen hajók balszerencséje utol is érte a diszkót: többen eltűntek ugyanis az itteni éjszakázás során. A hatóságok rendre azt állították, hogy részegen ugráltak be a holtágba a mulatozók, de a sorványosiak másról pusmogtak. Annyi biztos, hogy a tragédiák miatt a diszkóhajó hamarosan végleg bezárt, csak hánykolódott az apadó vízben.

Egy fülledt éjszakán azonban sohasem hallott hangerővel kezdett dübörögni a névtelen teknőn a muzsika. Ki is bandukoltak álmosan, pizsamában, szemüket dörzsölgetve a tanyaközpont lakói, és meglepetésükre egy fehér öltönyös, izgága fickó fogadta őket. Zakója vakítóan fényes volt az éjszakában, a piszkos kabinok előtt. Olyan széles mosoly terült el az arcán, hogy ha nem lettek volna fülei, egészen biztosan körbevigyorogta volna a fejét. Széttárta a kezét, úgy invitálta a tanyaközpont lakóit egy kis könnyed esti táncra. Vonakodva léptek a sorványosiak a fedélzetre vezető deszkapallóra, ott azonban rögtön ropni kezdték, pedig azt sem tudták, milyen zene szól. Valami régi dal – mondta a DJ-pult mögött ácsorgó fehér zakós alak. Kis idő múlva az egész tanyaközpont beadta a derekát – szó szerint. Kicsi és nagy, fiatal és öreg táncolt önfeledten: nem törődtek azzal, hogy talpuk alatt recsegnek a lécek, hogy a hangerőtől kitört a kabin több ablaka, és az sem állította meg őket, hogy az imbolygó bárkán sokan tengeri betegek lettek.

Egyszer csak füst lepte el a táncteret. A sorványosiak először azt hitték, hogy szárazjég, míg a motortérből kormos arccal elő nem mászott fehér öltönyös vendéglátójuk. Most már úgy vigyorgott, hogy alsó és felső fogsora elvált egymástól, amitől persze még félelmetesebb lett az arckifejezése. Közölte, hogy sikerült beindítania a hajót, és hogy mostantól nincs megállás: otthagyják a holtágat. A sorványosiak próbálták megtudakolni, mi lesz a végcél. Az öltönyös azonban jelezte, hogy nem hallja őket, mert túl hangosan szól a zene.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 06. 30.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »