Ekkor kezdődött a generációnk szabadságharca

Ekkor kezdődött a generációnk szabadságharca

Nem volt vér nélküli, és bőven kaptak mindkét oldalon súlyos sebeket a résztvevők. Nemcsak testi, de lelki értelemben is. Akkor sokunkban sok minden megváltozott. A legfontosabb azonban, hogy 2006 őszének a hibái ellenére is volt eredménye. A baloldalnak halálos sebet adtunk. Ez volt a mi generációnk eddigi és talán egyetlen szabadságharca. 

Emlékszem, hogy az öszödi beszéd napvilágra kerülésekor meg kellett állnom az utcán, mert tudni akartam, hogy mi történt. Ha jól rémlik, akkor az InfoRádióból tudtam meg, hogy a Kossuth téren egyre többen gyülekeznek. Én magam is irányt váltottam, és néhány barátommal gyorsan egyeztettünk is, hogy ki kell mennünk. Köztük volt Barcsa-Turner Gábor is, akivel 2006 áprilisában többed magunkkal együtt megalapítottuk a Szent Korona Rádiót. Az egy igazi szubkulturális sikertörténet volt, egy elképesztően aktív, és időt, energiát, pénzt nem sajnáló fiatal csapattal. Imádtam éveken át, majd szépen lassan rájöttem, hogy ideje váltanom, és egy új, nagyobb fába vágni a fejszémet. Valami olyanba, ahol még nagyobb eredményeket lehet elérni. Néhány évvel ezelőtt ezért befejeztem, de akkoriban ez még meg sem fordult a fejemben. Aznap, szeptember 17-én is csak arra tudtam gondolni, hogy hogyan fogunk majd élőben tudósítani a helyszínről, ahogyan arra aztán később a hosszú hónapok alatt számtalanszor volt példa.
 
Amatőrök voltunk, nulla támogatással, így a felszerelésünk is amatőr volt. Egy tudósítás akkor úgy nézett ki, hogy felhívtuk saját telefonon az otthon vagy épp koliszobában ülő szerkesztőt, aki a kihangosítva odatartotta azt a pár száz forintos PC-mikrofonhoz. Persze akkor egy nagyon szoros közösség állt össze, így mindenki hozzá tudta tenni azt a pluszt, amit máshol csak pénzzel pótoltak. Szívmelengető időszak volt ez, és talán ennek a jó közösségnek volt köszönhető, hogy amikor kiértünk a Kossuth térre, akkor azonnal tudtuk, hogy kit kell hívni, hogy valamilyen hangosítást hozzon. 
 
A téren ugyanis ezrek gyülekeztek, de se hangosbeszélő, se egy mikrofon, hangfal nem volt. V. Csabát hívtuk, aki hamar a helyszínre is ért, és egy kis hangfalt hozott, aggregátort, meg egy mikrofont, és gyorsan összeraktuk. Soha nem felejtem el, ahogy ujjongott a tömeg körülöttünk, ahogyan azt sem, ahogy Csaba egyszer csak a kezembe nyomta a mikrofont, hogy “tessék, lehet kezdeni, próbáld ki”. Én meg ott álltam, és azt azért nem mondanám, hogy egy beszédet, de néhány hangzatos mondatot mondtam, a tömeg pedig skandálta tovább. “Gyurcsány takarodj!” Ez volt az első felszólalás a téren, majd később aztán egyre több önjelölt szónok és vezető vette át a szót. 
 
Nem voltunk szervezettek, nem voltak vezető személyiségek sem, aminek következtében rengeteg elmebetegség is elhangzott a színpadon, sok furcsa dolog is történt, de akkor ez valahogyan így volt szép. Vagy csak akkor láttuk annak. Egy darabig persze, mert később már nem volt szükség rá, és kifejezetten tragikomikus lett az egész. De az elején még nem, akkor kint éjszakáztunk a színpad alatt hálózsákokban, akkor éjjel-nappal próbáltuk megfogalmazni, és elérni a céljainkat. Nem voltunk egységesek, nem voltak kifejezetten megvalósítható terveink, mindössze annyit tudtunk, hogy valami ellenében határozzuk meg magunkat. Ez pedig a baloldali kormány volt, és azon belül is a hihetetlenül visszataszító Gyurcsány Ferenc miniszterelnök. Volt ő akkor persze a népnyelvben Fegyenc, meg a kedvencem: ElQró. A lényeg, hogy az öszödi beszéd, a miniszterelnök és a kormány utálata összehozta ott a téren a társadalom szinte minden rétegét fiataloktól az idősekig, az értelmiségiektől a munkásokig, a diákoktól a nyugdíjasokig. Kifejezetten vezető egyéniség pedig nem volt, bár többen próbáltak azok lenni. 
 
Én a magam részéről a legelső nap Toroczkai Laci barátomat, a HVIM akkori elnökét hívtam fel, aki mint azt az MNO riportjában ki is fejtette, éppen pihenni próbált, miután kiszabadult egy pozsonyi tüntetés után a szlovák őrizetből. Negyvennyolc órája volt talpon, megjárta a szlovák fogdát, persze, hogy nem tudtam elsőre meggyőzni arról, hogy érdemes lesz feljönnie. Ha jól emlékszem, akkor másnap végül először lediktált egy szöveget, amit kért, hogy olvassak be, majd később  meg is érkezett a térre. Nyilván nem gondoltuk, hogy ebből még aznap este TV-ostrom lesz. Nem így terveztük. Egy petíciót vitt át Takács Andrással (ő is rengeteget szólalt fel akkor a téren, így mondhatjuk, hogy egy viszonylag ismertebb arca volt a Kossuth-térieknek) a tömeg létszámáról hazudozó köztévének, amelyet nem vettek át, így pénzfeldobás következett, amelyen eldőlt, hogy neki kell vinnie erről a rossz hírt a sok ezres tömegnek. 
 
Emlékszem, hogy a tömeg egy emberként indult meg, amikor megtudta, hogy Rudi Zoltánék nem akarták beolvasni a petíciót, és emlékszem arra is, hogy milyen feszült volt a légkör az MTV lépcsőjén állva. Rögtön kiszúrtam egy csomó ismerős arcot, és Sneider Tamást is, akit egriként közelről ismertem, és aki egy zászlóval mászott fel az épület egyik kiszögellésére. Percekkel később aztán fuldokoltunk a könnygáztól, és repült minden a rendőrsorfal felé. Nekem akkor nem tűnt fel, hogy ki támadott először. A lényeg, hogy egy hihetetlen összecsapás kezdődött el, amelynél végig azt éreztük, hogy itt most valami elindult. Nem tudtuk pontosan, hogy mi lesz a vége, de biztosak voltunk benne, hogy nagy dolgok történnek itt ma este. A rendőrség pedig nem ellenség volt, csak egy leküzdendő akadály, nekik pedig mi egy megoldandó feladat. Amiben egyébként csúnyán magukra hagyták őket. Egész este mentek a hírek, hogy hamarosan rengeteg rendőrt vezényelnek ide, de aztán inkább csak annyi történt, hogy hosszú ostrom után sikerült elfoglalni az épületet.
 
Ahogy bementünk, teljesen abszurdnak tűnő módon bent beszélgettünk a rendőrökkel, akiknek a parancsnoka a sisak levételével jelezte, hogy megadták magukat. Biztos voltak olyanok, akik feltörtént az italautomatát, még azt sem tartom kizártnak, hogy el is vittek pár berendezést, de tényleg ezernyi különböző ember volt a téren. Lehettek köztük jó szándékúak, és kevésbé jó szándékúak. Az épületen belüli igazi rombolást azonban egyértelműen a védekező rendőrök tették, akik teljesen érthető módon minden kezük ügyébe kerülő berendezést felhalmoztak, és mindent megtettek, hogy elbarikádozzák magukat. Valahogy senkinek nem jutott eszébe az, hogy a hátsó ajtón be is lehetne menni. A rendőri vezetőknek sem, pedig ott lehetett volna erőítést küldeni, vagy kihozni a bent lévőket. Vagy csak nem akarták mindezt. Nem tudom. 
 
A lényeg, hogy kemény harc volt, de nem igazságtalan. Sokan sokfélét mondanak az eseményről, és persze sok törvénybe ütköző dolog történt. Nyilván. Arról azonban ritkábban beszélnek, hogy például a sárban elakadt vízágyúban ülő rendőrök hogyan menekültek meg. Én ott voltam, és magam sem tudtam, hogy mi fog történni, magam is tartottam attól, hogy lincselés lesz, és persze, hogy nekik is ez futott át a fejükön. Senkinek nem kívánom, hogy a helyükben legyenek. Ahogyan később majd október 23-án se kívántam, hogy bárki is a kilőtt szemű emberek egyike legyen. Ott álltam, a kocsi mozgott, a tömeg skandálta, hogy gyertek ki, többen felmásztak rá, próbálták felfeszíteni az ajtaját, betörni az ablakát. Végül valahogyan kijutottak a bent rekedtek, és tisztán emlékszem, hogy a tömegből néhányan körbefogták őket, majd együtt kikísértük őket az épület sarkához. Semmilyen bántódásuk nem esett. Nem lettek meglincselve, szabadon távozhattak. A tömeg megadta a tiszteletet a legyőzötteknek. 
 
Ahogyan arról is ritkábban beszélnek, amit szintén a saját szememmel láttam, hogy a tévészékház bejáratától nem messze néhányan egy paddal betörtek egy bedeszkázott ablakot vagy ajtót talán, majd miután meglátták, hogy bent az állványokon értékesnek, fontosnak tűnő holmik vannak, akkor a paddal elbarikádozták a rést, hogy véletlenül se jusson be senki olyan, aki kárt tudna tenni. Tehát bőven voltak ilyenek is. Miközben nincs az az ember, aki ne szisszent volna fel, amikor néhány szerencsétlenül beszorult rendőr térdén öklömnyi kövek záporoztak.
 
Olyan volt az egész, mintha egy filmet látnánk, mintha egy filmben lennénk. Olyannyira, hogy többen meg voltunk győződve arról is, hogy amikor lángolt Baló György autója, akkor az hamarosan hatalmas robbanással fog a darabjaira hullani. Többen kiáltoztunk, hogy mindenki menjen hátrébb, mert hamarosan fel fog robbanni, de aztán meglehetős “csalódottsággal” tapasztaltuk, hogy mindösszesen néhányat pukkantak a kidurranó kerekek, majd egy nem sokkal nagyobb pukkanáson kívül semmi nem történt. Látványosan, de az akciófilmek jeleneteire egyáltalán nem hasonlító módon kiégett. Persze jöttek tűzoltók is, akiket simán átengedett a tömeg, és talán éppen ugyanazok segítettek nekik az oltásban, akik korábban begyújtották a kocsikat. Mivel persze harc volt, ezért előbb-utóbb nyilvánsokan rájöttek, hogy a locsolócsövet lehet fegyverként is használni, így például emlékezetes volt, ahogy a rendőrök barikádján keresztül próbálták többen kimosni őket az épületből. Nyilván nem sok sikerrel, de rettentő látványosan. 
 
Tizennyolc évesen persze, hogy volt bennem izgatottság. Sőt. De valahogy megnyugtatott az, ahogy láttam, hogy mennyire változatos emberekből áll a tömeg. A harchoz kellettek a meccseken már tapasztalatokat szerző ultrák is, de nekik pedig szükségük volt azokra a fiatalokra és idősekre, akik mögöttük álltak, akik a jelenlétükkel támogatták őket. Néha pedig nem is akartam hinni a szememnek, hogy kik tűntek fel. Ezer éve nem látott ismerőseim hívtak, hogy ott vagyok-e, mert ők is ott vannak, és bár közük sem volt a fénykorát élő “nemzeti oldalhoz”, mégis ott voltak. Vagy a TV-ostrománál, vagy a nem messze éppen a szovjet emlékmű megtisztításánál. 
 
Miután pedig győztünk, ott álltunk, és nem tudtuk, hogy mi legyen. Laci egy rendőrautóból, hangosbeszélőn keresztül tájékoztatott mindenkit, hogy a rendőrök megadták magukat, és elfoglaltuk az épületet. De azt nem tudtuk, hogy mi legyen. Ezért küzdöttünk, de nem volt tiszta, hogy hogyan tovább. Tudtuk, hogy az adást nem tudjuk onnan befolyásolni. Tudtuk, hogy hamarosan hatalmas rendőri erők fognak érkezni. Így végül bejártuk, amit még lehetett. Megnéztük belülről is azokat a járműveket, amelyeket a rendőrök olyan sebtiben hagytak ott, hogy néhányban még a slusszkulcs is bennük volt. Elláttuk sebeinket, és elindultunk haza. És elkezdődött egy rettentően nehéz, filmekbe illő kalandokkal teli időszak. Hajtóvadászat indult mindenki ellen, mi pedig menekültünk, szerveztünk, próbáltuk folytatni a küzdelmünket. Akkor őszintén azt hittük, hogy 1956 pontosan 50. évfordulójának őszi hónapjaiban újra forradalom lesz Budapesten, és elkergetjük a kormányt. És akkor hol volt még október 23-a, hol volt még a hihetetlen brutális rendőri túlkapásokkal teli véres október! 
 
Én is őrzöm a mai napig a jobb szememtől alig két centire becsapódó gumilövedék nyomát, és soha nem felejtem el a kiömlő vért, a mentősök káromkodását, mert nem engedik át őket a rendőrök, az öltéseket, és a rengeteg sérültet. Rendőri és tüntetői oldalon egyaránt. 
 
Miközben Orbán Viktor magára hagyta a sajátjait, és páncélozott autóban menekült. Pontosan tudta, hogy ez nem az ő harca. Neki csak várnia kell, mert ez a forradalmi hangulat azt az egyet egészen biztosan elérte, hogy halálos sebet ejtett a baloldalon, És a baloldal később szét is esett, és már valószínűleg soha nem jön vissza, semmilyen formában. Orbánéknak pedig csak meg kellett várniuk a választást, ahol nagy részt nekünk köszönhetően elsöprő győzelmet szereztek. És hogy mennyire nem az ő küzdelmük volt ez, azt jól mutatja az elszámoltatások hiánya, és az, hogy sok régi balos arc ma is a kormány csapatát erősíti. Ez azonban egy másik történet. Most a TV-ostrom 10. évfordulójára emlékezünk. 
 
És ha visszatekintek tíz évvel később a tizennyolc éves énemre, akkor tudom, hogy egyáltalán nem bántam meg. Ott voltam. Nem tudom, hogy lesz-e még hasonló az életemben. Fölöslegesen nem érdemes csinálni hasonlót. Az is lehet, hogy más jellegű harc vár ránk. lehet, hogy nagyobb, lehet, hogy kisebb. Egyelőre azonban az biztos, hogy a tévéostrom napja az a nap, amikor a mi generációnk eddigi egyetlen szabadságharca elkezdődött. 


Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »