Egyszer újra elkezdünk vágyni a szépre

Irodalmi estjein hogyan tudja még mindig elérni azt a szellemi, érzelmi izzást, amely olykor a versmondó Latinovitsot juttatja eszünkbe?

Én nem a változatlanságot érzékelem az előadásmódomon. Arany János balladái gimnazistakoromtól kísérnek a pályámon. A walesi bárdok különböző életszakaszaimban elmondott felvételei megvannak, nyomon tudom követni, hogyan változott az előadás, ahogy idősödtem, hogyan mondtam a gimnáziumban, harmincévesen és most, ötvenen túl. Az a fajta izzás, szenvedély, amelyre a kérdés irányult, valóban megmaradt – de átalakult. Fiatalon a kirobbanó energia volt a jellemzője, ha nem is zabolátlanság, de a határokat feszítő kontrolláltság. Ma már nem az izzás hőfokát tartom legfontosabbnak az előadásban – ahogy az ember idősödik, nem is tudná ezt megtartani –, sokkal inkább annak igazságát, amelyet az izzás azért nyilván hitelesít. Nem engedem úgy el a verset, mint valaha, ami sokkal inkább lehetőséget kínál arra, hogy átplántálódjék a hallgatóságba a versben épp soron következő gondolat. Még jobban figyelek arra, hogy ennek érdekében minden szünet vagy hangsúly a helyén legyen.

Milyen előzmények vezettek a pódiumművészeti kibontakozásához?

Egy remek pedagógus hatására én már tizennégy éves koromtól kezdve tudatosan készültem a színészi pályára, de nem gondoltam, hogy versesteket tartok majd. A középiskolában a magyartanárnőm állandóan szerepeltetett, szavaltatott ünnepségeken, versenyeken. Ám ahhoz, hogy maga a versmondás érdekeljen, az kellett, hogy gyerekkoromtól bújjam klasszikusainkat. Mégis harmincéves voltam már – fél évtizednyi színészi pályával a hátam mögött –, amikor elkészült az első önálló estem. A Soproni Petőfi Színház társulatának voltam a tagja akkoriban. Mikó István – a korabeli igazgató – ösztönzött erre…

Hadd szúrjam közbe az új nemzedék kedvéért: Mikó István a megzenésített verseket előadó Kaláka alapító tagja is volt.

Úgy van, kivételes énekhanggal. Miközben zseniális színész, aki színházigazgatóként is remeknek bizonyult, figyelt a társulatára, különösen a fiatalokra. Építette a szakmai életedet, tudatosan adott neked szerepet, de előre gondolkodott azon is, mit fog adni neked legközelebb, mérlegelve, készen vagy-e már rá. Ő adott nekem először ilyen feladatot: mi lenne, ha irodalmi estet készítenék? Hiszen a környéken sok középiskola van, egy újabb diákbérlet-sorozattal meg tudnánk szólítani a fiatalokat. Rendben, de mi legyen az est tartalma? Nekem Arany János költészete az alfa és az ómega. A walesi bárdokkal nyertem meg az országos Arany János balladamondó versenyt Nagykőrösön 1988-ban, az érettségi évemben, az elődöntőben a Híd-avatást kérték. Az áldott emlékű Bánffy Gyuri bácsi volt a zsűrielnök… Így csak az lehetett a belső szikra, hogy a történelmi tárgyú Arany-balladákból álljon össze a műsor; a gyerekek úgyis tanulják ezeket. Az anyag egy részét tudtam, de hozzáválogattam még, hogy történelmi íve, időutazás jellege legyen az egésznek. A Szent Lászlóval indultunk, aztán a reneszánsz korszakba léptünk a Pázmán lovaggal, amely ugye az egyetlen vígballadája Aranynak. Aztán jöttek a legveretesebbek: a Szondi két apródja a török idők megidézésére, természetesen A walesi bárdok, amely a levert szabadságharc és a Habsburgokkal szembeni ellenállás jelképe, a végén pedig a polgárosodáshoz érkeztünk el, a Híd-avatás öngyilkosaihoz, akiknek az idős Arany mintegy riporteri megszólaltatója egy nagyszerű látomásban. Előzőleg is sokat léptem fel versekkel, de teljes, általam szerkesztett irodalmi estem addig nem volt. Ez a produkció volt egyben a Soproni Petőfi Színház 2000-ben induló kamaraszínházának első bemutatója.

Ezzel azonos a Jézusa kezében kész a kegyelem címet viselő Arany-ballada-estje, amelyet szerte az országban, sőt Európa-szerte több helyen előadott az utóbbi években?

Lényegében igen, bár akkor Üres a híd címmel ment. Egy kiváló dzsesszgitáros barátom – sajnos azóta már elköltözött –, Suha Kálmán írt zenéket hozzá, közös verslemez is született belőle annak idején. Nem sokkal később aztán, 2002 körül vége lett a Soproni Petőfi Színház egy jeles korszakának, Mikó István lemondott a társulat éléről, az új vezetőség már nem tartott rám igényt.

Még ne engedjük el az egyik legnagyobb református költőnket. Hiszen Arany János említésével máris a sűrűjébe kerültünk az interjúnak – egyúttal a magyar nyelv erdőzúgásába is…

Arany a nyelvezetében és szókészletében csodálatosan képes sűríteni a magyar nyelv minden remekét. Ez a lángelme és nagy lélek pár tőmondatban képes volt pontos jellemrajzot, sorsot adni valakiről, tanúsítja ezt a Híd-avatás is. Mások órákat locsognának, hogy felvillantsák a lényeget, Arany egy életet mond el néhány szóban: „Egy tisztes agg, fehér szakállal, / Lassan a hídra vánszorog: / „Hordozta ez, míg bírta vállal, / A létet: mégis nyomorog!” – / Fogadd be, nyílt örvénytorok!” A legjobban megválasztott, legkifejezőbb szavak… Emiatt is rajongok Aranyért. A lelkivilága annyira magyar, annyira a miénk, annyira benne van teljes múltunk, jelenünk, jövőnk.

A reformátusságot mennyire érzi benne?

Már csak az egyszerűségében, a lényegre törő megfogalmazásaiban is. Látom magam előtt, amit megjelenít. És hát Aranynak mindig megmaradt a mély keresztyén meggyőződése, Istenhez viszonyul a műveiben erkölcsi, lélektani, politikai kérdésekben egyaránt. Isten döntéseinek alázattal való elfogadása mindig ott lüktet a verseiben, balladáiban.

Petőfit is ennyire szereti, ha idén Petőfi-esttel rukkolt elő?

A nyári Kőfeszten bemutatott Petőfi-estem összeállításakor gondban voltam. Az ő arisztokráciagyűlölete mellett jelentkező egyházgyűlölete eléggé túlzásokba ragadta ezt az evangélikus gyökerű ifjú költőzsenit, elvakította az örök értékeket is kidobáló francia forradalom véres története.

Akkor miért született meg ez a műsor?

Prózai oka is van: az említett kővágóörsi központú fesztivál gazdáinak idén ez volt a kérése, tekintettel Petőfi születésének bicentenáriumára. A Kőfeszt megalapítása óta, azaz öt éve mindig más műsort kellett vinnem. De Petőfit kihívásnak éreztem a nagyságán túl amiatt is, hogy eddig elkerültük egymást. Tengernyi Petőfi-előadás készült már. Ezért én olyan előadást szerkesztettem, amely nem annyira a romantikus fényben ágáló Petőfi Sándort próbálja meg felvillantani, mint inkább a szobájában kicsit magába roskadva gondolkodó fiatalembert. Erre adott óriási lehetőséget a Petőfi–Arany-levelezés és egyéb levelei, mindenekelőtt az Útirajzokéi, amelyekben a magyar táj és ember szeretete kirajzolódik.

A Petőfi-esten megható egységben láttuk a két barát szellemét. Ön sziporkázott ennek bemutatásában.

Úgy láttam, hogy a közönséget is meghatották a két költő finom együtt rezdülései. A sokszor úton lévő Petőfi írja: „Én olyan ember vagyok, hogy amely házba bemegyek, szeretem magamat hanyatt vágni a ládán.” Arany János szellemesen válaszol neki: „…olyan ember vagy, ki »hanyatt vágod magad a ládán« […] hanem ezt, persze, csak nálunk, falun tehetnéd, mert a pesti szalonokban (Isten bocsá’) láda nincsen.” Petőfi azt is körmöli barátjának: „Hiába, a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék…” Arany azzal replikázik: „Önnek elveit a nép és költészete felől forró kebellel osztom... hisz nekem önzésből is azt kell tennem! Nemzeti költészetet csak azontúl remélek, ha előbb a népi költészet virágzott.” És egyébként így is gondolta a későbbi akadémiai elnök. Szerették és értékelték egymást, ezt ki is mutatva.

Önnek kiterjedt színészi élete volt. Vége szakadt ennek azután, hogy Mikó István igazgató lemondása következtében el kellett jönnie a színháztól?

Mivel onnan akkor elküldtek, anyaszínház nélkül maradtam. Addigra elindult a karrierem, remek szerepek sokaságát kaptam már Sopron előtt is. Felléptem még pár évig több helyütt az országban, folytathattam volna a vidéki létet, de nem ezt választottam. A 2004-ben induló Magyar Katolikus Rádióhoz szerződtem. Ez stabilitást adott, megházasodhattam, családot alapíthattam, ami az állandó vándorlást feltételező színészléttel sokkal nehezebb lett volna.

Hogyan lehet egy református ember – a nagytétényi református gyülekezet tagja, egykori presbitere – a Magyar Katolikus Rádió főbemondója mindmáig?

Úgy, hogy ott van szüksége rám az Úrnak. Szeretettel fogadtak, nem bántottak a református hitemért, amelyet mindig is vállaltam. Örömmel fogadtam volna a saját egyházamtól is hasonló ajánlatot, de nem volt, nincs ilyen országos rádiónk. Egyébként ott is foglalkozhattam színházzal Nagy Gáspár költő, az irodalmi szerkesztőség alapító-vezetője jóvoltából. Rádióhangjátékokat készíthettem, játszhattam is bennük; olykor ma is készítek ilyeneket.

Nagy Gáspárt csak abban a három rádiós esztendőben ismerte személyesen, amíg – 2007-ben – meg nem halt?

Igen. Nagyon jó viszonyban voltunk, kedvelt engem. Korábban még nem voltunk közvetlen ismeretségben, bár ő engem fiatalon sokat látott játszani. Rendszeresen járt ugyanis előadásokra a Nemzeti Színházba és kamaraszínházába, a Várszínházba, hisz bérlete volt. Én pedig az összes várszínházi darabban – például Shakespeare: Szentivánéji álom, Tamási Áron: Tündöklő Jeromos – játszhattam nagy szerepeket. A katolikus rádió első éveiben sokat jártuk az országot szerkesztett irodalmi műsorokkal. Mivel Nagy Gáspár ismerte művészi előéletemet, mind a szereplésbe, mind a szerkesztésbe bevont.

Miért tűnik úgy, hogy a mai társadalom zömének nincs szüksége sem az írott, sem a mondott versre? A neoavantgárd és kortárs versek riasztják el a közönséget, vagy a tömegszórakoztatás zaja a ludas ebben?

A mai ember egyre radikálisabban eltávolodik Istentől, de a kultúrától is. Ez abban is megnyilvánul, hogy nem akar már gondolkodni; pillanatnyi élvezetet akar inkább. Még a keresztyének közül is egyre többen élnek úgy, mintha az öröklét csak egy mesekönyv része volna, nem pedig a hitünk lényege. A jó vers minden pillanatban szembesít azzal, hogy ez nem jó út, a földi létünk véges, szinte minden versből kibukkan a vágy valamiféle transzcendentálisra is, ám az embereknek – Pál apostol szavaival a Timóteusnak írt második levélből – „viszket a fülük”, az „egészséges tanítást” tágabb értelemben sem viselik el. Bár estjeim ma is sikeresek, azt tapasztalom, hogy több évtizede, amikor kezdtem a pódiumműfajt, könnyedén lehetett bő egyórás estet tartani úgy, hogy a végén még hiányérzete is volt a közönségnek. Ma hálás lehetek, ha 40-45 percre le tudom kötni az embereket úgy, hogy tényleg odaszánják rám a figyelmüket és az idejüket. Rengeteget romlott a befogadóképesség, a műveltség, a kultúra iránti igény, mert valóban ömlik ránk az olyan igénytelenség, amely zajával már csak a csöndet is megöli sokakban, nemhogy a vágyat a tiszta, az igaz után.

Ön templomokban, gyülekezeti termekben is föllép. Szembeállítható-e a művészet és a hitgyakorlás?

A jól megírt vers – ha egy Istent kutató költő tollából való – gyakran rokon az imádsággal, persze nem pótolhatja a szentírási Igéket. Nem is dolga. Vallom, hogy a művészet eredetileg Isten szent ajándéka. Az Úr olyan eszközt adott nekünk a művészettel, amellyel gyógyítani is lehet. Csak jól kell vele élni. A gyülekezetek és az egyéni hitélet megerősítését is szolgálhatja egy jól megválasztott irodalmi műsor. A reformáció ötszázadik évfordulója alkalmából készült az az összeállításom, amelynek csúcspontja Reményik Sándor A fordító című verse volt, Károli Gáspárról szólt. Az efféle estek evangéliumközelbe vonzhatnak olyanokat is, akik eredetileg csak kulturális érdeklődéssel jönnek el. Gondolatokat kapnak, illetve akár kedvet arra, hogy belépjenek az istentiszteletek világába.

Mint aki hiteles, kitartó művelője a pódiumműfajnak, lát reményt arra, hogy ez ismét népszerűbb legyen?

Racionális választ vár tőlem? Mert akkor azt mondom, nem látok rá semmi esélyt, hogy életben maradjon. Viszont ha spirituálisabb megközelítésben nézzük a dolgot, akkor azt felelem, belátható időn belül annyira torkig lesznek az emberek az igénytelenséggel, annyira megcsömörlenek a mocsoktól, hogy újra elkezdenek vágyni a szépre. Akkor jön el az újabb reneszánsza ennek a műfajnak!