Egyetlen igazság létezik: légy hű Istenhez – Visky András Júliája

Egyetlen igazság létezik: légy hű Istenhez – Visky András Júliája

Visky András monodrámája életrajzi elemeken alapul. A szerző édesapját, Visky Ferenc református lelkészt a román kommunista hatalom 1958-ban huszonkét év börtönre ítélte, amiből hatot le is töltött. Felesége egyedül maradt hét gyermekükkel, köztük a másfél éves Visky Andrással. Egy barakktáborba hurcolták őket…

Visky 20. századi Jób- és passiódrámát írt ebből a tragikus élethelyzetből, bemutatva a hatalom erőszakosságának és a szenvedésnek korokon átívelő realitását.

Júlia, a hét gyermekével egyedül maradt, férjét és a szabadságát is elvesztő asszony ebben a teljesen reménytelennek látszó helyzetben kétségbeesetten keresi a választ a miértekre. Istenhez fordul mint végső menedékhez, s egyúttal felelősségre is vonja: ha Mindenható, miért hagyja, hogy ilyen szörnyűségek történjenek? Júlia párhuzamot von a saját sorsa és a bibliai Jób története között. Retteg attól, hogy Isten tőle is elveszi a hét csemetéjét, akárcsak Jóbtól a tíz gyermekét (Jób 1,19). Márpedig ő ezt – Jóbbal ellentétben – nem bírná ki. Ezért úgy határoz, inkább ő hal meg, keresztülhúzza a Teremtő terveit: „Úgy döntöttem, kifogok rajtad, rád hagyom őket, mind a hetet (…) Én nem vagyok egy Jób, nem akarom túlélni őket. Egyiküket sem, világos? Átadom magam Halál Asszonynak (…) Kifogok rajtad, erre gondoltam, hátat fordítok neked, és belevetem magam a feneketlen halálba.”

Júlia abban reménykedik, hogy ha feláldozza magát, akkor Isten megkegyelmez a gyermekeinek: „Arra a megoldásra jutottam, hogyha Jób hal meg a gyerekei előtt, akkor a gyermekeknek nem kell meghalniuk. Megtaláltam a megoldást! Magamhoz szólítottam Angina Pectorist, a fekete asszonyságot, és jött.”

Súlyos szívbetegsége miatt – angina pectoris – Júlia a klinikai halál állapotába kerül. Ebben a reménytelennek látszó helyzetben a fizikailag teljesen tehetetlen Júlia Istennel beszélget. Hol perlekedik a Teremtővel, hol pedig iróniába csomagolja a kétségbeesését. Jób sorsán keresztül próbálja értelmezni az életét. Jób története számára nem egyszerűen példázat, hanem valóság, amely párhuzamos az ő és családja tragikus sorsával. Mintha az ember egyszerre lenne kiszolgáltatva Istennek és a gonosz erőinek is. A Teremtő gyakran magára hagyja legfőbb teremtményét, és tűri, hogy a rossz szabadon garázdálkodhasson.

Júlia ambivalensen viszonyul Istenhez, ami végletesen kiszolgáltatott helyzetében természetes. A földi élettől búcsúzva, mindenkit Isten gondjaira bíz, aki kedves a számára, s áthárítja a felelősséget a Teremtőre: „Elég volt! Az a puha hűvösség, arra vágyom. És mindent rád hagyok, érted? Mindent: a gyermekeimet, a férjemet, a fényképeket, a leveleket.” Júliában kérdések, kétségek fogalmazódnak meg. Mindenekelőtt azt szeretné megtudni, hogy él-e még a börtönbe hurcolt férje, de sem Istentől, sem a barakktábor őreitől nem kap választ.

Júlia számára Isten titokzatos, szeszélyes, öntörvényű Abszolútum, aki nem kérdezi meg teremtményeitől, hogy mi az akaratuk. Ha úgy tetszik neki, csapásokkal sújtja az embert, akinek nincs választási lehetősége. Csak egyetlen dolgot tehet, tűrnie kell a sorsát. Júlia fölteszi a kérdést: „Mit keresek itt? Semmit, semmit nem keresek. Te hoztál ide, nem magamtól jöttem.”

A földi hatalmasságok kényének-kedvének kiszolgáltatott Júlia hite megrendül. Kétségek gyötrik, nyomasztja az Istentől való elhagyatottság érzése, és sűrűn kérdezgeti a Teremtőtől: „Itt vagy?” Ám a reményre okot adó legkisebb dolognak is örülni tud: a záport követő napfénynek, melynek meleg sugarában a gyermekei megszárítkoznak. Gyakran előfordul, hogy Istenhez intézett szemrehányó szavai iróniával váltakoznak. „Ennyi gyermek. Miért adtál nekem ennyi gyermeket?” – vonja kérdőre Istent a reménytelennek látszó látszó helyzetbe került emberek vakmerő bátorságával. Dde rögtön fel is oldja a feszültséget: „Hogy nem tőled vannak? Kitől szerinted mégis?”

Júlia személyes, szinte szemtelenül közvetlen hangnemben szól Istenhez. Minden esemény, történés mögött – legyen az jó vagy rossz – Istent látja, amitől még félelmetesebbé válik  számára a Teremtő. Isten az, aki az emberek szívébe fecskendezi a nagy, szenvedélyes érzéseket, így a szerelmet is. Júlia és lelkész férje között hatalmas, múlhatatlan a szerelem, melyen nem fog az idő, s melyet nem kezdenek ki a súlyos megpróbáltatások sem. Júlia így beszél erről Istenhez: „A szerelmet, azt biztosan te találtad ki! Ekkora őrültség, mint a szerelem, az emberből nem telik ki! Ráadásul ez a szerelmi háromszög, ami nekem jutott: a férjem, te meg én. Ne mosolyogj! Kinevetsz?”

Isten jelenléte Júlia és férje között a szerelmük megszentelését jelenti. Az asszony így emlékszik vissza: „Odajöttél hozzám, és azt mondottad, csupán egynek nem elég hűséget fogadni. Kell még egy harmadik, hogy az adott szónak értelme legyen.” Júlia férje iránti szerelme határtalan. Nem csupán e földi életre korlátozódik, a halálban is szeretne egyesülni urával: „És ha nem él már? Drága Angina Pectoris, kedves Halál Asszony, ha nem él már, vigyél el engem is hozzá.” Visky András monodrámájában Júlia legnagyobb, tizenkét éves gyermekében mintha maga Jézus Krisztus jelenne meg, aki a reményt jelképezi, igenelve az életet, a feltámadásra is utalva. Ez a fiú életre kelti a klinikai halál állapotába került anyját, tolmácsolva felé Isten üzenetét: „Mit mondott neked? Azt, hogy ne meneküljek előle – hozzá. Hová előle? Hát a halálba – hová. De ő nem akar elfogadni engem. Helyes, nagyon helyes. Fogadj szót neki, és gyere vissza!”

A kiszámíthatatlan és titokzatos Atyaistennel, valamint a szeretetet, a reményt jelképező egyszülött Fiúistennel, Jézus Krisztussal szemben megjelenik a történetben a gonosz is, mégpedig egyetemes, nemzeteken felülemelkedő alakban. Hiszen Júlia így emlékszik vissza a férjét elhurcoló bőrkabátos állambiztonságiakra: „Micsoda figurák! Volt köztük magyar angyal is, küldtél magyar angyalokat is – semmivel sem jobbak.” A román puszta pedig „mint bibliai táj, Kelet. Egy nagyon távoli Kelet. Ide hoztál. Ide hoztak az angyalaid”.

Hírdetés

Visky András monodrámája tele van bibliai és keresztény elemekkel, utalásokkal. Júlia többször is „verebecskéim”-nek nevezi a gyermekeit. Jézus a legapróbb rezdülésekre is odafigyelő, gondviselő Istenről beszél, amikor azt mondja tanítványainak: „Két verebet ugye egy fillérért árulnak? És egy sem esik közülük a földre a ti Atyátok tudta nélkül. Nektek azonban még a hajszálaitok is mind meg vannak számlálva a fejeteknél. Ne féljetek hát, hisz különbek vagytok ti a verebeknél” (Mt 10,29–31). Ám a gyermekeit féltő anya profanizálva utal erre az evangéliumi részre, hiszen az ő verebecskéi sírnak az emberhez méltatlan körülmények miatt, így látszólag nem igazolódnak Jézusnak a gondviselő mennyei Atyáról mondott szavai.

Említettük, hogy Júlia legnagyobb, tizenkét éves fiában mintha maga Jézus Krisztus testesült volna meg. Az evangélium szerint Jézust tizenkét éves korában vitték fel a szülei Názáretből Jeruzsálembe, ahol a templomban a tanítókat is lenyűgözte okosságával, hihetetlen tudásával.

A monodrámában többször is utalás történik a szamárra, amely virágvasárnap a hátán vitte Jézust Jeruzsálembe (Mt 21,1–9). Júlia „Isten drága szamarának” nevezi a férjét, aki minden perlekedés nélkül magára veszi és a hátán hordozza Krisztus keresztjét. Júlia emlékeztet arra, hogy a madaraknak van fészkük, a rókáknak odújuk, de az Emberfiának nincs hol álomra hajtania a fejét (Mt 8,19–20). Anya és gyermekei ilyen bizonytalan helyzetbe kerültek a barakktáborban: otthonukat elvesztették, és nem tudják, mit hoz számukra a holnap. A Júlia által emlegetett negyvenes számról a teljesség juthat az eszünkbe. Az Egyiptomból kivonuló zsidóság ennyi ideig vándorolt Mózes vezetésével a pusztában, míg Kánaán földjére érkeztek, ahová Mózes és mindazok, akik vele együtt jöttek el, nem léphettek be, Kaleb és Józsué kivételével. Jézus pedig földi küldetése megkezdése előtt negyven napig böjtölt a sivatagban (Mt 4,1–2).

Júlia férje megvalósítja Jézus intelmét: ne szállj szembe a gonosszal (Mt 5,38–39). Amikor a kommunista állambiztonság emberei eljönnek érte, hogy elhurcolják, durván dörömbölnek az ajtón, éreztetve korlátlan hatalmukat. Céljuk, hogy akiért jöttek, az rettegjen tőlük. Ám Júlia lelkész ura a félelem legcsekélyebb jele nélkül, méltósággal fogadja, hellyel kínálja, és uraimnak szólítja a pribékeket. S bár ők szívükben gyűlölettel, ellenséges szándékkal érkeztek, a Bibliából a következő részt olvassa fel, Júliának címezve az üzenetet: „A vendégszeretetről el ne feledkezzetek, mert ezáltal némelyek tudtukon kívül angyalokat vendégelnek meg” (Zsid 13,2).

„Úgy beszélt velük az uram, mint aki hatalommal szól. Köszönöm, mondta akkor az én férjem, nekünk előbb meg kell tartanunk a reggeli csendességünket.” Erről eszünkbe juthat, hogy miután Jézus elmondta a hegyi beszédet, „a néptömegek le voltak nyűgözve a tanításától, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az ő írástudóik” (Mt 7,28–29).

Ezen a reggelen nem a zsidókhoz írt levélből kellett volna felolvasni, de Júlia felismeri, miért ezt a részt választotta a férje: „Nem ez a szakasz következett arra a napra. Rám olvasta volna az Írást? Hogy ők angyalok volnának, az ég küldöttei, én meg vak vagyok meglátni ezt?”

Hiszen a gonosz is lehet az Ég küldötte, legalábbis Isten akaratából – vagy engedélyével – történhet a tombolása, pusztítása. De a rosszból gyakran születik jó, a sátáni erők szándékainak ellenére.

Júlia lelkész férje mindenkiben meglátja a jót, az irgalomra szoruló embert, s a legreménytelenebb helyzeteket is úgy tekinti, mint ami az egyén lelki épülésére szolgál. Hite olyan, akár a sziklára épített ház, melyen a legfélelmetesebben tomboló vihar pusztításai sem vesznek erőt (Mt 7,24–25).

Júlia férjének hite sziklaszilárd, szemernyi kétség sincs benne Isten létével kapcsolatban. Számára csak egyetlen igazság létezik, a Teremtő igazsága. Amikor Júlia abban reménykedik, hogy a perben kiderül az igazság, a férje fölteszi a kérdést: „Kinek az igazsága: az övék vagy a miénk? Nekünk nincs saját igazságunk, az Istent sem mi találtuk ki.” Vagyis egyetlen igazság létezik: légy hű Istenhez. A Teremtő pedig öröktől fogva belénk kódolta a vágyat, hogy keressük, kutassuk őt.

Júlia mindvégig retteg attól, hogy Isten elveszi a gyermekeit, hiszen nem véletlenül adott neki hetet. Így tűnődik ezen: „Ez a hét gyermek mindenesetre kezdettől fogva gyanús volt nekem. Kinek adsz te hetet? Akivel van valami elrendezetlen ügyed, annak. Jób, hát persze, értek én a jelekből… Neki aztán hetet adtál meg még hármat, hogy ne legyenek illúziói, és készüljön fel a látogatásra. Elküldted valamelyik odaadóan engedelmes angyalodat, talpig fegyverben vagy mit tudom én, és leölted őket. Mind a tizet.”

A hetes szám utalhat Mária hét fájdalmára is, amelynek egyike Jézus halála. Mária szívét tőr járta át, és Júlia sem tud megnyugodni, szorong annak lehetőségétől, hogy Isten elveszi tőle a gyermekeit. Ám a titokzatos Teremtő más sorsot szánt nekik, az élet folytatására ítélte őket, hiszen mind a hét gyermek boldogan hajol Júlia fölé, amikor magához tér a klinikai halálból.

Visky András monodrámája két lélek története, akiket összeköt egy hatalmas, minden nehézséget legyőző szerelem, melyet Isten különleges áldása kísér. A rendíthetetlen hit és a kendőzetlen őszinteség pedig egyformán kedves az Úrnak. A Teremtő mindvégig kiterjeszti gondviselő kezét Júliára, férjére és hét gyermekükre, akkor is, amikor helyzetük reménytelennek látszik. „Aki mindvégig kitart, az üdvözül” (Mt 24,9–13). Jézus ígérete nem csupán remény, de élő valóság. Ennek örökérvényű igazsága csendül ki a műből.

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2019. december 8-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »