Egy új világ reményében

Egy új világ reményében

A mai 70 év feletti idős korosztály tagjai, ahogy mondani szokás, „nagy időket” éltek meg. A világháború idején gyermekként megismerték az élet minden rossz oldalát, hiszen egész Európában – ott is, ahol nem volt nyílt hadszíntér – állandó bombázásveszéllyel kellett számolni, az élelmiszer-ellátás korlátozott volt, és például Budapest ostroma idején sokan voltak, akik a szó legszorosabb értelmében éheztek. 

fogyi6_b

Az iskolákat 1944 őszén bezárták, a magyar főváros egy része heteken keresztül a nap nagy részét óvóhelyen vagy a házak pincéjében töltötte. Nagyon sokat lehetne írni ezekről az évekről a mai fiatalok felvilágosítására. Ha ezt az időszakot jellemezném, egészen röviden ezt írnám: a túlélés korszaka volt.

Vegetálás a szocialista barakkban

Aztán véget ért a háború, jöttek a „felszabadítók”, akik negyven évig vigyáztak ránk, és egyszerű életmódra szoktattak bennünket, ahol nem volt vita, nem volt ellentmondás, mindent előírtak, amit a szocialista társadalmi rend megvalósításához szükségesnek találtak. A magánéletünk megmaradt ugyan, de terjeszkedni nem lehetett, terveket kár volt készíteni, az élet mind anyagilag, mind szellemileg „beszűkült”.

Ez volt a „vegetálás” korszaka. A pszichológia valahogy úgy magyarázza ezt az állapotot, hogy amikor az ember beletörődik a céltalan és megváltoztathatatlan körülményekbe, melyek az életét irányítják, ha tudja is, hogy ez rossz, képtelen ezen változtatni. Ez a vegetálás, ami egy kicsit a haldokláshoz is hasonlít. Sokan megpróbáltak lázadni, kitörni, a legtöbben elbuktak részben a leszámolások, a bosszú révén, vagy egyszerűen felmorzsolódtak. A többség beletörődött a sorsába és túlélte.

Aztán ez a korszak is elmúlt, jött egy újabb „felszabadulás”. A „kényelmes szocialista barakk” melegéből belecsöppentünk az ismeretlen vadkapitalizmus dzsungelébe. Akkor, a kilencvenes évek elején még nem tudtuk, mi következik. Ma már, több mint negyedszázad után tisztán látjuk, hogy ez rosszul indult, és még mindig a rosszabb felé megyünk, a jövő perspektívái teljesen bizonytalanok. A kilencvenes évek kelet-európai rendszerváltásának legnagyobb hibáját kétségtelenül a Nyugat beavatkozásában kereshetjük.

A globalizáció gyors kiterjesztése és a vadkapitalizmus azonnali alkalmazása volt a nemzetközi óriásvállalatok célja, és még az új politikai erők megszervezése előtt megjelentek a volt szocialista országok gazdasági színpadán. Az eredmény az lett, hogy a szocializmus minden pozitív vívmányát elseperték, a kelet-európai államokban rablóprivatizációt hajtottak végre, általános kiárusítás következett, de a régi nómenklatúra nagy részét hatalmon hagyták, amellyel még a rendszerváltás előtt jó kapcsolatokat alakítottak ki.

A közelmúlt aztán gyorsan bebizonyította, hogy nagyon hibás irányba indultunk el, és mire magunkhoz tértünk, már késő volt. A követendő és már jól bevált gazdasági modell a nyugatnémet gazdaságban felépített sikeres szociális piacgazdaság – más néven rajnai kapitalizmus – lehetett volna, de ezt még idejében megtorpedózták azok az erők, amelyek az egész világot mind gazdaságilag, mind politikailag a markukban akarják tartani.

Az 1980-as évek végére, a berlini fal leomlását és az újraegyesítést követően Németországban a háború utáni sikeres gazdasági és politikai stabilitást megzavarta az új neoliberális eszme betörése, ami azóta is dominánssá vált egész Európában. Ma a nyugat-európai államok teljesen a transznacionalista kapitalizmus béklyójában vergődnek, és ezt a hatást Kelet-Európa sem tudta kivédeni. Vagy nem is akarta?

A globalizációs folyamat

A mai rendszert, amiben élünk, nem kell bemutatni, szükségtelen elemezni, hiszen mindenki érzi a saját bőrén, hogy valami „nem stimmel”. A tények alapján azt mondhatjuk, hogy létezik egy gyorsan meggazdagodott, „felsőbb” réteg, amely remekül él a gyors globalizációs folyamatok nyerteseként. Van egy középen elhelyezkedő társadalmi csoport, amely dolgozik ugyan, de életszínvonala – itt elsősorban az Európai Unió keleti államairól beszélek – még hosszú évek elteltével sem emelkedett jelentősen, és van egy harmadik, nagyon lemaradt réteg, amely napról napra szegényebb lesz. Különben az egész világunkra jellemző a gazdagok és a szegények közötti óriási jövedelemkülönbség.

Ez a harmadik világban régen is így volt, de ma már ez jellemző a mi világunkra, az Unióra is. A sokat bírált és gyűlölt, szocializmusnak nevezett vagy csúfolt korszakban voltak kiváltságosak, akik majdnem mindent megengedhettek maguknak, és voltak kis keresetű emberek, de a jövedelmi különbségek nem voltak óriásiak. Talán ez az oka, hogy például Romániában még mindig sokan visszasírják az átkozott Ceaușescu-időszakot. (Különben a Kádár-rendszerre is sok magyar gondol vissza nosztalgiával.)

Ma Magyarországon több mint 150 emberről tartanak pontos statisztikát, miszerint milliárdosok. Az első 100 összvagyona egy tavaszi felmérés alapján kb. 2800 milliárd forintra rúg, ami 9 milliárd eurónak felel meg. Az ilyesmi Nyugaton talán nem olyan feltűnő, de egy olyan országban, ahol az átlagnyugdíj a 120 ezer forintot sem éri el, és a bruttó átlagkereset 235 ezer forint, ott ezek a számok nem népszerűek. A szomorú, hogy erről mi, magyarok nem nagyon tehetünk, egyszerűen egy olyan gazdasági rendszert kényszerítettek ránk, amelyben a lehetőségeket nem mi választhatjuk a mi sajátos nemzeti hagyományainknak és helyi lehetőségeinknek megfelelően, hanem mások szabják meg, hogy mit és hogyan tegyünk.

A munkakörünk már nem lehet az, amit gyermekként megálmodtunk, hiszen nem is azt tanulhatjuk, amit szeretnénk, a családalapítás is nehézségekbe ütközik, mert nincs elegendő lakás, és ami van, az megfizethetetlen, és így tovább, semmi nem úgy történik, nem úgy alakul, ahogy azt szeretnénk. A panaszokat lehetne a végletekig sorolni, de minek? Hiszen – tisztelet a kicsiny kivételnek – valamennyi olvasónak megvannak a maga ügyes-bajos dolgai, és ha egy kicsit utánagondol, elégedetlen a sorsával.

Az új gazdasági rendszer, amit az utóbbi évtizedekben kifejlesztettek, és az egész világon alkalmazni akarják, a globalizáció nevet kapta. Az utóbbi időben rengeteget hallottunk róla, és óriási vitákat provokált. Közgazdá­szok egy része esküszik az új rendszerre, mások elátkozzák. Az átlagember úgy érzi, hogy valami nincs rendjén, mert nincs biztonság, nem lehet az életünket egy évre se előre eltervezni. Ráadásul az ún. migránsválság láthatóan leköti egész Európa – még megmaradt – gazdasági és politikai erőtartalékát is.

Hogy mi ez a globalizáció, azt nagyon sok gazdasági és politikai szakértő megfogalmazta rövidebben vagy részletesebben. Saját magam számára a sok definíció közül egyetlen lényeget jegyeztem meg: „ott termelni, ahol a legolcsóbb a munkaerő, és ott eladni, ahol a megtermelt áruért a legmagasabb árat kapunk”. Ehhez még hozzátehetjük, hogy a termelés általában meghaladja a helyi piac igényeit. Itt segít a reklám, a menedzsment és a különböző tömegmanipulációs módszerek, melyek segítségével az embereket a vásárlásra ösztönzik.

Az erőltetett növekedés időszaka

Hogyan nevezhetnénk ezt a korszakot, amiben ma élünk? És feltevődik a kérdés: jobb ez, mint az eddig már átélt két korszak? (Itt természetesen az idősebb korosztályra gondolok.) A globalizáció folyamata már elég régi, mondhatni több évtizede uralja a világ nagy részét. Mint minden új és érdekes, ez is Amerikából indult el, még a II. világháború idején. Az Egyesült Államok geopolitikai stratégái már akkor feltételezték Németország, és a nagy keleti konkurens, Japán bukását, ugyanakkor Európa gazdasági visszaesését a háborús veszteségek miatt.

Az igazi nyertese ennek a szörnyű világégésnek az Egyesült Államok volt, amely ettől a pillanattól fogva látta, hogy alkalom nyílik az egész világgazdaságot uralma alá helyezni. A többi ment simán. Azóta sok minden történt, Európa ismét felemelkedett, a németek vezető világgazdasági hatalommá váltak, a japánok is az élen vannak. Kínával kevesen számoltak, pedig ők a jövő nagy urai. Az amerikai stratégia megmaradt, de taktikát is változtatott, jelenlegi írásomban viszont erre most nem térek ki.

A globalizáció kifejezés nem fejezi ki a lényeget, általánosságokra utalhat, hiszen a kereszténység is globalizált jelenség, mert a krisztusi eszme összeköti a világ különböző részében élő embereket. A globalizációra jellemző a termelés és a fogyasztás állandó serkentése. Mindig többet és többet. Így alakult ki a fogyasztói társadalom, melynek lényege, hogy az állandóan növekvő árucikkek és a különböző szolgáltatások használata, birtoklása lett az életcél, és végeredményben az élet értelme.

A fogyasztói társadalom stabilitása és fenntartása a vadkapitalizmus célja, mert a fogyasztás visszaesése csökkenti a profitot. Tehát szükség van állandó termelési növekedésre. Korszakunkat nevezhetjük tehát az erőltetett növekedés időszakának.

Évek óta szinte naponta hallani, hogy bizonyos ország GDP-je ebben az évben nem éri el vagy túlhaladja ezt és ezt a számot. Vagy: ha nem érjük el idén a GDP 3 százalékos növekedését, akkor baj lesz. Nem is folytatom, kedves olvasóim, mert mindenki tudja, hogy ez nem a mi világunk. Lehet, hogy a makrogazdaság „mennyei” területén ez nagyon érdekes, de az átlagpolgárt ez nem érdekli. A GDP (bruttó hazai termék) nem mond semmit a polgárok életszínvonaláról, legkevesebbet az élet minőségéről.

Az igazi kérdés, hogy meddig akarják, akarjuk a GDP-t növelni. A növekedés általában véges. Bolygónk, a Föld természeti kincsei és még meglévő energiatartalékai nem kimeríthetetlenek. Az elmúlt évszázadban elindult földi tartalékaink kemény és kegyetlen kizsákmányolása és ezzel párhuzamosan az emberiség lélekszáma már a nyolcmilliárd felé csúszik. Természetes, hogy ez a kizsákmányolás szoros összefüggésben áll azzal a vadkapitalista termelési és fogyasztói rendszerrel, mely elsősorban a nyugati civilizációra jellemző.

Ha a világon minden ember az átlag amerikai polgár életszínvonalán élne, akkor legalább négy, a Földhöz hasonló bolygóra lenne szükség, hogy fennmaradjunk, és ez európai színvonal esetén is legalább két Földet igényelne. Kertelés nélkül kimondhatjuk, hogy a környezeti pusztítás és az energiapocsékolás tűrőképességének a határához értünk, ha most nem állunk le, és nem találunk gyors megoldást, akkor bekövetkezhet a bolygónk, ezzel együtt pedig az emberiség pusztulása.
Itt már a sokat emlegetett ún. fenntartható fejlődés sem segít. Ezt olyan elmaradott országokban lehetne alkalmazni, ahol még az élethez szükséges alapvető dolgok is hiányoznak, gondolok itt elsősorban tiszta vízre, élelemre, lakásra, fűtésre, gyógyszerekre.

Mert a statisztika szerint legalább hárommilliárd ember él ma a Földön szegénységben, ebből 1,3 milliárdan a létminimum (1,25 dollár) alatt, több mint egymilliárd a száma azoknak, akiknek nem jut tiszta ivóvíz, ebből legalább 400 millió a gyerek. Minden negyedik percben éhen hal egy ember, és ez a mi gazdag és dőzsölő világunk ismeretében olyan szégyen, amit sem imával, sem a minden év október 17-én megrendezett szegénység elleni küzdelem világnapjával nem lehet rendezni.

Megállítani a fejlődést?

Tehát nincs várakozás, nincs spekulálás, politikai vitákra és konferenciákra sincs szükség, legkevésbé fegyvergyártásra és szuperhatalmi törekvésekre. Az egyetlen megoldás: megállítani a fejlődést, és éppen ellenkező irányba indulni, tehát lassan visszafelé. Hála Istennek vannak erre vonatkozó komoly törekvések. Idén augusztus 30. és szeptember 3. között Budapesten tartották az 5. Nemzetközi Nemnövekedés Konferenciát, ahol 600 résztvevő a világ minden tájáról hallgatta az előadásokat. A tudományos program mellett egy Nemnövekedés Hetet is megszerveztek, ahol sok ember ismerkedhetett az új programmal.

Az angol degrowth kifejezés (németül Wach­stumsrück­nahme, a francia decroiissance-nak for­dítja) ma már elterjedt az egész világon, de a mozgalom még nem elég erős. Az első Nemnövekedés Konferenciát 2008-ban tartották Párizsban, a franciák karolták fel a mozgalmat a legerősebben. 2011-ben magyarul megjelent, A nemnövekedés diszkrét bája című könyve előszavában Serge Latouche francia professzor emeritus, a fogyasztói társadalom kritikusa ezt írja: „ Abban a rémisztően kiváltságos helyzetben vagyunk, hogy egészen közelről figyelhetjük cilvilzációnk összeomlását.” Azt hiszem, ennél tömörebben nem lehet fogalmazni.

Igen, minden értelmes ember látja maga körül a bajt, de tehetetlen. Egy olyan társadalomban élünk, ahol soha nincs idő és kellő szellemi higgadtság, hogy az emberek megtegyék az első lépéseket a változtatáshoz. A válságokat, amelyekkel szembenézünk, nem tudjuk eléggé értelmezni, nem látjuk az összefüggéseket, pedig léteznek, és bár értjük a dolgok lényegét, tehetetlenek vagyunk. A nemnövekedés sokak szerint konkrét utópia.

Megvalósítása a politika által nem valósítható meg, egyetlen mai politikus sem vállalná annak a kockázatát, hogy ebben a forradalmi változásban részt vegyen. Arra van szükség, hogy a társadalom széles embercsoportjai felébredjenek, és hangot adjanak a túlzott fogyasztással és erőszakos termelési hisztériával szembeni ellenérzésüknek. Ha ez megtörténne, akkor a forradalom erőszak és vérontás nélkül, lentről elindítva, civil szerveződésként és nem politikai vezetőktől irányítva sikert biztosíthatna egy új társadalmi rend felépítéséhez. Tehát nagyon is érdemes megoldásokat keresni korunk égető problémáira. Érdemes, mert vannak megoldások.

 

Hollai Hehs Ottó

A szerző Németországban élő publicista


Forrás:kronika.ro
Tovább a cikkre »