Egy torzóban maradt, teljes értékű életmű

Egy torzóban maradt, teljes értékű életmű

Ha egy szobrászt Melocco Miklóssal emlegetnek egy napon, a képzőművészetben kevésbé jártas, de attól nem idegenkedő ember felkapja a fejét. Aztán kikerekedik a szeme, ha Melocco elismerő szavaival is találkozik: „A legnagyobb tehetség volt, akit valaha ismertem.” A dicséret szívet melengető és szomorú: Török Richárd még negyvenéves sem volt, mikor 1993 januárjában, a kultúra napjának előestéjén önként kilépett az életből – ezért a mondat múlt ideje.

Úgy tartják, a festőművészekhez képest a szobrászok későn érnek be. Mindig voltak és vannak kivételek: Török Richárd február 18-ig látható emlékkiállítására a Műcsarnok kamaratermébe érkezőnek akár ez is lehet az első gondolata. Török szobrai olyan művek, hogy ha elmerülünk alkotói világában, később a keze – az esze, a szíve − munkáit már messziről fel fogjuk ismerni. Bennük van a klasszikus hagyomány ismerete, mégis modernek, egyéniek. Szerencsére az országban van belőlük jó néhány. Vasváron az egykori domonkos kolostorban 2006 óta állandó kiállításon mutatják be munkáit, amelyekből jutott New Yorkba, Canberrába, Londonba, Münchenbe, Moszkvába is.

http://mno.hu/

Mint az a katalógusból, Benedek Katalin társkurátor írásából kiderül, Török Richárd – bármennyire közhelyszerűen hangzik is – született szobrász volt. Bár a tehetségét már kamaszként megmutatta, a Képzőművészeti Főiskolára csak harmadszor vették föl, 1975-ben. Az addig díszítőszobrász-kőfaragóként dolgozó Törököt nem kisebb művészek, mint Cséri Lajos és Kő Pál ajánlották a főiskolai mestere, Somogyi József figyelmébe. Somogyi visszaemlékezése szerint sosem kellett korrigálni Török mintázásait, egy kész művész érkezett a kezei alá. „Így született” – méltatta az emberként és művészként egyaránt nagyra tartott tanítványát, akinek teljes szabadságot adott. A diploma megszerzése után Melocco adta neki kölcsön a műtermét, ennek következtében már 1981-ben, a Vigadó Galériában rendezhetett kiállítást, amelyen megmutatta az oroszlánkörmeit. 1985-ben a Körösényi Tamással és Melocco Miklóssal megrendezett kiállítása a Műcsarnokban is nagy kritikai visszhangot váltott ki. (Ők hárman faragták újra a Sándor-palota épületdíszítő domborműveit is.)

http://mno.hu/

Ismerte az anyag − a bronz, kő, az agyag, a gipsz, a porcelán – minden titkát, vázlat nélkül, „fejből” dolgozott, a saját maga által készített eszközökkel. És többnyire modell nélkül, hiszen alanyainak egy része – Szent István, Mátyás király, Leonardo, Rákóczi, Vörösmarty, Liszt, Petőfi, Kossuth vagy Széchenyi – történelmi figura, és csak ábrázolásokról ismert. E személyiségek épp emiatt is csábíthatják a szobrászokat sablonok követésére – a hamis pátosz, a szájbarágós mondanivaló már ízlés és tehetség függvénye. De Török Richárd nem volt híján ízlésnek, tehetségnek, nagy intellektusnak és érzelmeknek sem: a klasszikus hagyomány ismerete − és a klisék elvetése mellett – ezért volt képes önálló mondanivalót közvetíteni. Farkas Ádám Kossuth-díjas szobrászművész a Török-rejtély egyik megoldását a művek légiességében vélte felfedezni – amit a szobrász gyakran a drapéria használatával ért el −, míg a Műcsarnok művészeti vezetője, Szegő György a tragédia humorának ősi hagyományát, a gondolati iróniát, a szenvedés és az éteri szépség kettősségét említette fel munkái láttán. Wehner Tibor művészettörténész egy korábbi méltatásában „szép, komoly, lehunyt szemű, önmagukat halálba álmodó alakokról”, a megsértett harmóniával fájdalmasan áthatott művekről írt.

Amelyek mégiscsak olyan elevenek, hogy láttukra melegség és szomorúság járja át a szívünket.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.01.25.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »