Egy tízmilliós népirtást tagadó kiállítás a Néprajzi Múzeumban – Ezúttal a politikailag korrekt felháborodás elmaradt. Itt viszont olvasható:

Egy tízmilliós népirtást tagadó kiállítás a Néprajzi Múzeumban – Ezúttal a politikailag korrekt felháborodás elmaradt. Itt viszont olvasható:

Rwandan_Genocide_Murambi_skulls

Vajon milyen visszhangja lenne annak, ha a Magyar Néprajzi Múzeumban egy olyan kiállítást rendeznének, amely megemlékezne egy etnográfusról, aki beszámolna a Kis-lengyelországi vajdaság 1944-es állapotáról, ahol hosszú éveket is eltöltött, beleértve a II. világháborút, de egyetlen szóval sem említené Oswieczimet, közkeletű nevén Auschwitzot.

Talán nem is érdemes nekifuttatni képzelőerőnket, annyira tudjuk.

Hanem most ugyanez történt a Kossuth-téri múzeum egy időszakos kiállításával, csakhogy ez senkit még egy kommentre sem késztetett. Mert olyan jól neveltek, politikailag korrektek (vagy „jól gondolkodóak”, ahogyan a franciák nevezik ugyanezt a fogalmat) lettünk. Pontosan tudjuk, hogy mit várnak el tőlünk. Mire szabad/kell felháborodni, mire nem szabad és/vagy nem érdemes.

Így ezer bocsánat,  hogy az alábbiakban így nem szalonképes mondatok következnek, azaz nem követem az előbb említett píszi/bien pensant kötelező irányelveit.

A tények: a Néprajzi Múzeum Két kontinens egy lélekben – Torday Emil kongói gyűjtése címen „kamarakiállítást” nyitott meg tavaly december 1-jén. A tárlat idén szeptember 25-én zárul. „A kiállítás Földessy Edina szövegeinek, idézet- és tárgyválogatásának a felhasználásával készült”, olvasható a kiállítás ismertetőjében.

Az ismertető elejéről idézek:

„Mit mondhat napjaink számára egy huszadik század eleji Kongó-kutató? Torday Emil (1875-1931), aki pályáját Budapesten és Brüsszelben banktisztviselőként kezdte, valószínűleg legmerészebb álmát valósította meg és eredendő kalandvágyát élte ki, amikor 1900-ban állást vállalt Kongóban. Afrika egy életre rányomta bélyegét egész lényére, soha többé nem tudott és nem is akart szabadulni ott szerzett élményeitől: az afrikai emberek szeretetétől, kultúrájuk csodálatától, a megismerés és megértés vágyától. Három, összesen csaknem tíz évet felölelő kongói tartózkodása alatt fokozatosan vált gyarmati tisztviselőből tudományos kutatóvá, harmadik útján a British Museum égisze alatt szervezett tudományos expedíció vezetőjévé.”

Éppen 1900-at írtak, amikor a belga  II. Lipót császár által kongói gyarmatán megkezdett népirtás a csúcsára hágott. A 10 millió, azaz Belga Kongó akkori lakossága felének halálával járó genocídiumot a kaliforniai Berkeley Egyetemen tanító történész, Adam Hochschild tárta fel Lipót király szelleme (King Leopold’s Ghost) című könyvében, amelyet globálisan kötelező olvasmánnyá kellene tenni, és amelynek természetesen magyar fordítása nincs. Hogy nálunk 25 év alatt miért nem hoztak már létre végre egy olyan kiadót, amelynek van bátorsága ilyen könyveket is kiadni, éppen olyan felesleges megkérdezni mint azt, hogy… Ezt is tudjuk.

Aki ellátogat a kiállításra, oda belépve Torday életrajzát olvashatja:

  • június 22. Böhm Emil néven születik, Böhm Lajos biztosítási hivatalnok és Mannheimer Erzsébet fiaként…
  • Fiútestvéreivel felveszi a Tordai nevet, az övé később Tordayra módosul. Budapesti és müncheni (?) tanulmányai után a Banque de Belgique magyar fiókvállalatánál dolgozik.
  • Áthelyezik Brüsszelbe. Olvasmányélményei közé tartoznak Livingstone és Stanley művei. Személyes kapcsolatban áll a Stanley expedícióban Kongóban részt vett és tárgygyűjteményt is összeállító horvát Dragutin Lermannal.
  • 1900-1904. Belga közigazgatási hivatalfőnök Kongó Szabadállamban, a Nagy-tavak vidékén, ahol a lubákat tanulmányozza.

  • Részt vesz a Kongóban tartózkodó európaiaknak szánt néprajzi kérdőív (Questionnaire ethnographique) kidolgozásában a British Museum és a RAI munkatársaival együtt.
  • A kasai Társaság ügynöke Kongói Szabadállamban, a Kasai, a Kwilu és a Kwenge folyó mentén élő népeknél…, stb.
  • De olvasható ez is róla:

    „Torday Emil (1875-1931) Magyar László (1818-1864) és Teleki Sámuel (1845-1916) mellett világszerte ismert, elismert Afrika-kutatónk volt. Csaknem tíz évet töltött Kongóban a 20. század elején, belga gyarmati tisztségviselőből angol tudományos gyűjtőexpedíció vezetőjévé válva.”

    Akkor kapcsolódjunk rá ismét az induló párhuzamra.

    Mi lett volna a hazai és külföldi sajtóban, politikusok körében – beleértve Barack Hussein Obama amerikai elnököt -, ha egy olyan embernek rendezik a képzelt kiállítást e budapesti múzeumban, aki ráadásul még ügynöke is lett volna a német megszállóknak és ebbeli minőségében se vette volna észre a megszállt területen működtetett gyűjtőtábort (a koncentrációs tábor szabatos magyar fordítása)?

  • április 7-e és július közepe között mintegy 1 millió ruandai tutszit (idióta MTA-átírásban „tuszit”) öltek meg a szintén egykor belga gyarmaton úgy, hogy a Nyugat a füle botját ezúttal se mozgatta. Arról a Nyugatról van szó, amely szerint Auschwitzot azért kell napirenden tartani, hogy még egyszer ne történjen meg népirtás. A Ruandában megöltek a tuszi népesség 70, a teljes ruandai lakosság 20 százalékát alkotta.
  • Csak remélhető, hogy a Néprajzi Múzeum nem talál a jövőben egy olyan hazai Afrika-kutatót és rendez neki kiállítást, aki mellékállásban 1994-ben Kigaliban a Nemzetközi Valutaalap ottani irodáját (KG 5-ös sugárút 2-es szám) felügyelte.

     

     

     


    Forrás:lovasistvan.hu
    Tovább a cikkre »