Egy tányér méz Gyimesközéplokon

Egy tányér méz Gyimesközéplokon

Csak elmondom már egyszer, a rablóbéke századik évfordulójának tiszteletére, miért lett mézédes Erdély. Mármint számomra, aki – egy nyolcvanas évekbeli, Erdély-járó fiatalhoz illően – de sokszor csempésztem át a román határon A Székelyföld leírását, Orbán Balázs műve rövidített kiadásának példányait…

Az Erdély-élmény nekem Sepsiszentgyörggyel kezdődött, de vendéglátónk rokona révén mindjárt Gyimessel folytatódott. A 80-as évek közepén aztán már kifejezetten egy gyimesközéploki családhoz jártunk ki mi, pesti barátok. Fent a hegyekben, a család borjúnyi csángó kutyák őrizte nyári szállásán, ahova egy szádán (ottani jelentése szerint olyan hegyi úton, amely mellett patak folyik) jutottunk el, éldegéltünk egy-két hetet. A hegyoldalban kaszálni tanultunk, takartunk (szénát gyűjtöttünk), még kokojzát (fekete áfonyát) is szüreteltünk. Mikor ránk esteledett, az istálló fölötti hiúban (padláson), szénaágyon aludtunk el.

Nyolcvanas évek mélye: kazettás magnóval gyűjtöttünk fel népdalokat Tankó Imre házigazdánk feleségétől, aki a vajköpülés mesterségével is megismertetett minket. Egyik gyermekük, egy nyolcéves forma kisfiú, akkorát tudott cserdíteni az ostorral, hogy a szomszéd hegyről visszhangzott. A család nem félt a szekusoktól, pedig volt a faluban besúgó, aki sorra jelentette föl a magyarországiakat fogadó helybélieket; ezek aztán nagy büntetéseket fizettek.

Én addig-addig vonatozgattam Csíkszeredára, hogy onnan busszal Gyimesbe jussak, míg egyszer a szemközti ülésre huppant egy gyergyóditrói kislány, zöldes hiúzszemekkel.

Hírdetés

Na, attól kezdve Ditróba „egyirányúsodtak át” erdélyi útjaim. 

’88 körül lehetett, a legsötétebb Ceaușescu-diktatúrában, hogy székely kedvesemnek meg akartam mutatni Gyimest, ami neki eladdig kimaradt az életéből. Büszke voltam előre, hogy ez az „ezeréves határ” környéki tájegység – ahol a magyarság egyetlen olyan darabja él, amely igazi havasi gazdálkodást folytat – az én kalauzolásommal tárul majd föl neki.

Csíkszentdomokos és Balánbánya között valahol van (volt) egy erdészút. Onnan indulva, hatalmas gyalogtúrával, mely már-már nem is természet-, hanem kozmikus élmény, az Egyeskő mellett is elhaladva, egyszer csak megérkeztünk Gyimesközéplokra Tankó Imréék házához. A kiskölyökből már szinte legény lett, örült nekünk, de visszafogottabb volt a korábbinál. Furcsa, de feszengett az édesapja is. Saját kertjükben állandóan körbetekintgettek. Csak kibökték halkan, hogy nemrég őket is besúgták, amiért pestieket láttak vendégül, és nagy büntetési összeget fizettek emiatt. 

Imre bátyám mégis behívott engem és menyasszonyomat a házba. Asztalhoz ültetett minket, elénk tett két tányért. Nem gondoltam volna arra, ami következett… Saját maguk pergette mézet csurgatott a tányérokba, nagykanalat adott hozzá, és azt suttogta: „Használják!” Nehéz volt nekem azt az édes mézet magában enni, de azt mutattam, sőt mondtam is rekedtesen, hogy nagyon ízlik. Tudtam, mekkora érték ez a méz, mind önmagában, mind a keserves politikai helyzet, a csángók megfélemlítése miatt. Rásandítottam székely kedvesemre, és elszorult a szívem: úgy kanalazta a mézet, hogy közben folytak a tányérba a könnyei. Értettem őt. Azt siratta, hogy nincs hazája…

Eljött a felemás rendszerváltozás Romániában is, nem az erdélyi lány lett végül a feleségem. Nem is jártam ki többet, Erdély annyira fájdalmasan emlékeztetett arra a „se vele, se nélküle” távkapcsolatra. Azt hiszem, igazából ő Magyarországba, én Erdélybe voltam szerelmes, azért nem vettük észre sokáig, hogy nem illünk eléggé össze. De azt a jó szívvel adott, tányérból kanalazott színmézet sose feledem. Ez az emlék köt össze örökre minden székellyel és csángóval.

Joó István: Egy tányér méz Gyimesközéplokon – az én Trianonom


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »