Egy skríbler szakadozott monológja

Egy skríbler szakadozott monológja

Vajon mondhat-e még újat egy ún. autofikciós író, aki tulajdonképpen egész, eléggé terjedelmes életművében a saját életét írja. Még akkor is, ha ez az élet lassan 85 évet kóstál már, s az első világégést és Trianont kivéve (bár kivehetjük-e azt az eseményt, amely végül is minden magyar életét gyökeresen megváltoztatta) a XX. század minden jelentős eseményét átélte, s aki a magyarországi gyerek- és kamaszévek után beélte a világot, ideiglenes otthonra talált Franciaországban, Spanyolországban, Puerto Ricóban, Miamiban, s akinek a gyerekei különböző földrészeken élnek. A gömöri gyökerekkel is rendelkező, tavaly Prima Primissima-díjat kapott Ferdinandy György Könyv a világ végén című új kötetében, ahogy tette azt egész életében, az élet nagynak tűnő, mégis a létünket meghatározó apró-cseprő kérdéseire keresi a választ.

Ferdinandy György 85 éve tipikus magyar életsors, sváb és gömöri beütésekkel, akinek nagyszülei az angolok bombázások áldozataként végzik sashegyi házuk törmelékei között, orvos apját nyilasok teszik nyomorékká, s aki maga is bejárja a világot, hogy kétségbeesetten megpróbáljon otthonra és hazára találni. Mégis kétségbeesetten állapítja meg, hogy úgy élte le az életét, hogy nem volt háza és hazája.

Nagyszülei elmeséléséből még úgy tudta, egyik felmenője városbíró volt Rozsnyón, de amikor már jóval túl a hetvenen meglátogatja az egykori bányászváros történelmi városházáját, csalódottan kell megállapítania, hogy egyszer minden legenda köddé foszlik. Bár az utódok sekélyes emlékezetét ismerve, nem is olyan biztos, hogy a kőbe vésett névsornak van igaza. Hiába az értelmiségi státusz, a zsidó menekültek istápolása, a második világégés után is többnyire a mezváltó, egykor nyilas színben tetszelgő, hirtelen-kommunistává vedletteké a jövő.

Ferdinandynak jut ugyan egy belgiumi feltápláló kiruccanás, de mivel rajta van az értelmiségi billog, az egyetemről egy ideig szó sem lehet. Jegykezelő a helyi érdekeltségű autóbuszon, s csak 1956-ban jön el az a pillanat, hogy felveszik az ELTE-re francia szakra. De ugye októberben kitör a forradalom. Mivel még nyitva a határok, a huszonéves Ferdinandy úgy dönt, világot lát. Strasbourgig jut, ahol befejezi az egyetemet, s ahonnan mielőbb szeretne hazajutni, de aznap, amikor átveszi az oklevelét, a francia lapok címlapon hozzák, hogy Budapesten kivégezték Nagy Imrét és társait.

„Nem a kommunizmus, hanem a szovjet imperializmus ellen harcoltunk 1956-ban” – írja, s arra a kérdésre, miért nem született még meg az igazi nagyregény az 1956-os forradalomról, holott azóta már több mint 60 év telt el, csak annyit válaszol, hogy „a művészi megfogalmazáshoz – úgy látszik – még a történelmi távolságnál is nagyobb távlat szükségeltetik”.

Pedig ő maga is folyamatosan írja az emlékeit, s mint hangsúlyozza, az egész életét-életművét meghatározza 1956. A hazatérés tehát elmarad, így marad a művelt Nyugat („egy olyan világ, amely immár sok száz éve elfoglalta és kifosztotta az úgynevezett »harmadik világ«-ot.”), így, csupa-csupa iróniával kiejtve. Amelyről kénytelen sokévnyi tapasztalat birtokában kijelenteni, hogy „az értelmetlen szabadság sem jobb, mint a szabadság hiánya”. De ez ügyben idézi Parancs Jánost is: „Jaj, nincs ijesztőbb az értelmetlen szabadságnál”.

Hírdetés

Ferdinandy nem magyarul, hanem franciául kezdi a szépírói pályáját, a hírneves André Maurois köszönti, több francia irodalmi díjat is bezsebel, mégis rádöbben arra, hogy csak magyarul érdemes. 1964-ben Puerto Ricóban köt ki, ahol már van egy Ferdinandy, Mihály, a nagybátyja. Egyetemi tanár lesz, megismerteti az ottaniakkal a focit, s rádöbben arra, mennyire is más az itt élő népek történelme, mint az, amit a történelemkönyvekben leírtak róluk. Ugye, mennyire ismerősen cseng ez ma, 2020-ban, amikor szobrokat döntenek le, s próbálják átértelmezni a múltat.

Puerto Ricóban nemcsak a bennszülöttek életét ismeri meg, hanem otthonra talál a világ eme elfelejtett végén számos kétes európai is, akik ilyen-olyan forradalmak után és elől menekülnek. S ha már találkozik velük, meg is írja őket. A pár évesnek tervezett külföldi kiruccanásból végül egy egész életnyi távollét lesz, bár az elsők között tér haza, hogy láthassa „itthonfelejtett” sashegyi szeretteit.

Egyetemi tanár lesz Pécsen, de betegsége kétlaki életre kényszeríti, így az év egyik felét a Sashegyen, a másikat kubai felesége társaságában legkisebb fia otthonában, Miamiban tölti. „Visszatalálni könnyű. De hazatalálni nehéz” – vonja le a tanulságot, de tudja, Van egy hely, ahol jelen lenni kényszer és kötelesség.

A Könyv a világ végén az elmúlt évtizedek emlékei mellett hozza az elmúlt év fontosabb mindennapjait is, a 2019-es Könyvfesztivál és Ünnepi Könyvhét történéseit, az általa csak ablaknyitogatásnak nevezett műfordítási ide-oda kísérleteket, de nem hagyhatja szó nélkül a százéves Trianont sem.

– s kérem az olvasót, ne ütközzön meg ezen az eretneknek tűnő gondolaton. Ha valaki, akkor Ferdinandy 85 év távlatából, sok-sok világtapasztalati fájdalmával nyugodtan leírhatja már, amit gondol. „Soha nem kussoltam. Ha kellett, felemeltem a szavamat, akkor is, ha körülöttem, mint a sült hal, mindenki hallgatott.” S higgyük el neki.

A rövid ismertető végén szerettem volna még leírni, hogy a kötetet a Magyar Napló gondozta. De nem teszem, a kiadó ugyanis méltánytalanul bánt el a magyar irodalom egyik doyenjével. A kötet hihetetlen mennyiségű elírást és helyesírási hibát tartalmaz, s mintha a kötet szerkesztője (Mészáros Márton) is félt volna hozzányúlni az általa annyira tisztelt és szeretett író szövegeihez. Rosszul tette. Függetlenül eme megjegyzéstől, érdemes kézbe vennünk egy nagy magyar író üzenőkönyvét. Akitől amikor a légikisasszony a fedélzeten megkérdezte, látogatóba jön-e Magyarországra, csak annyit válaszolt: „Látogatóba, igen. Véglegesen.”


Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »