Egy regény, amiből világossá válik, a történelem nem felejt

Egy regény, amiből világossá válik, a történelem nem felejt

Vajon a történelem tényleg nem felejt? Vagy legalábbis a történelem sújtotta személy nem feledi, amin keresztülment? Vagy amin mások keresztülmentek, neki pedig végig kellett néznie? Janne Teller magyarul most megjelent 2004-es regénye, a Macskaköröm ezeket a kérdéseket veti fel, miközben a háttérben felsejlik a balkáni háború rettenete. S főként annak kortárs iszonyata, a tudat, hogy ez itt történt, nem is oly rég velünk, miközben mi önfeledten deliráltunk a történelem végéről és minden háború eltűnéséről. De kin és miként kérhetjük számon történeteinket, ha mi is hibásak vagyunk?

A (papíron) kilenc fejezetből, vagyis itt kilenc életből álló Macskaköröm néhol távolságtartó, máskor egyes szám első személyben sorolja mindazt, amit a férfi elbeszélő felróni kíván a háborúnak, vagy épp egykori szerelmének. Esetleg saját magának: az elbeszélő haragja ugyanis olykor önvádra, bizonytalanságra vált, és zárójeles mondatokban kéri folytonosan egykori partnere, vagy jóval inkább a múlt, és saját egykori énje bocsánatát. Teller a történelem-történet kettőssel játszik, felhozva újra és újra: alakulhatott-e volna másként, létezhet-e tovább az a történet, amely megszakadt, vagy lehetséges-e a jól ismert helyére egy másik, belső történést állítani? Mi alakítjuk egyáltalán a történelmünket, vagy elszenvedjük azt, hogy aztán szüntelenül felhánytorgassuk másoknak, amit nekünk okoztak?

Mindez személyes és általános szinten egyaránt felmerül: az elbeszélő képtelen megbocsájtani volt párjának, de elengedni sem tudja, miközben iszonyodva idézi fel a Balkánon történteket. És közben ismétel, egyre csak ismétel. „Vannak olyan gyerekek, akik számára Európában nincs hely”, rója fel több ízben is. Ide-oda ugrálva idézi fel a történteket, mesél, hagyja, hogy úgy folyjon a történet, ahogy akar.

http://mno.hu/

A részletek egy önkényes döntés függvényében kerülnek elő vagy ítéltetnek elhallgatásra, miközben a történelem folytonosan a megbocsájtást hozza magával. Hiszen az „országod nem halt meg”, de az „országodat meggyilkolták”, és menni kell tovább, építkezni újra, mintha nem rombolhatnák le azt is bármikor. De meg lehet-e bocsájtani valójában, lehetséges-e a tömeggyilkos vezetők bűnein iszonyodni úgy, hogy közben megbocsájtunk a történelemnek, azoknak, akik hagyták, akik nem akadályozták meg?

A világsikerű Semmi szerzője ezúttal még véletlenül sem gyerekeknek írt: története komoly, nehezen fogyasztható. Minden egyes önvádon és zaklatottságon keresztül kell verekednünk magunkat, amihez hozzájön, hogy eleve kihagyásokra épül a Macskaköröm, tehát sokszor nem is rögtön értjük, kihez beszél az elbeszélő, és miről is van szó konkrétan. Hiszen a személyes elbeszélés, ha valóban az érintettek nyelvén, kódjaival és emlékeivel kíván szólni, nehezen megközelíthető külső megfigyelő számára. Épp amilyen külső megfigyelő hősünk is, aki a háború borzalmait kutatja, és szinte csak szenvtelenül tudja olykor feleleveníteni azt, ami annyi embernek a világ pusztulását jelentette.

http://mno.hu/

Ennek a megírási kísérletéért érdekes könyv Janne Telleré: egy kísérlet, ami összességében talán kudarcra van ítélve, egyes elemeiben mégis mutatja, hogy az elbeszélhetőség, a történet-történelem megközelítése lehetséges. Legalább annyira, hogy mi is megsejthessük a borzalmakat, és azt, milyen kemény dolog megbirkózni az emlékekkel.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.12.06.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »