Egy olasz kommunista megtérése: „A csernobili gyermekekben találkoztam Istennel”

Egy olasz kommunista megtérése: „A csernobili gyermekekben találkoztam Istennel”

Fabrizio Pacifici ateistának vallotta magát; az olasz kommunista párt Oroszországba küldte tanulni, ahol szembesült a csernobili gyermekek drámai helyzetével, és ez megváltoztatta az életét. Az általa létrehozott szervezet beteg gyermekek ezreinek gyógykezelését segítette Olaszországban.

„A megtérésem? A Szovjetunióban kezdődött, a kommunista párt egyik vacsoráján” – mondja az idén 56 éves Fabrizio Pacifici, aki 1992-ben Vincenzo Bella ferences testvérrel együtt létrehozta az „Aiutiamoli a vivere” (Segítsünk, hogy élhessenek) elnevezésű civil szervezetet, amelynek segítségével az elmúlt 25 évben 60 ezer gyermek tölthetett el egy-egy hónapot Olaszországban.

1986-ban, a csernobili katasztrófa idején Fabrizio 25 éves volt, és arra készült, hogy az Olasz Kommunista Párt (Partito Comunista Italiano – PCI) egyik vezetője lesz. Politikatudományt tanult, a közép-olaszországi Terni megye kommunista ifjúsági szervezetének titkára volt. Abban az időben a párt a legtehetségesebb fiataljait Moszkvába küldte tanulni. Ez történt vele is: olasz nyelvű képzésen vett részt, melynek keretében arról tanultak, hogyan szervezzék meg a pártot, diákok kis csoportjaiból a nagyobb térségeket összefogó helyi szervezetekig. Tanultak gazdaságtant és szónoklástant is.

Arra kérték, szervezzen egy olyan eseményt, amely kapcsolatba hozza egymással a Kelet- és Nyugat-Európában élő embereket. Kerékpártúrákat kezdett szervezni, amelyek Terniből indultak és Minszkben értek véget. Egy ilyen alkalommal, miközben Minszkben várta a bicikliseket, találkozókon vett részt a helyi kommunista pártvezetőkkel. 1989-ben történt, a napjai teljesen be voltak osztva, egyáltalán nem volt szabadideje. A vacsora alatt egy kis cédulát talált a tányérja alatt: helyi orvosok írták, és arra kérték, másnap látogasson el a város gyermekkórházába, ahol nyugodtan beszélgethetnek. Elfogadta a meghívást. Másnap reggel rosszullétre hivatkozva lemondta a hivatalos programot. „Magam sem tudom, miért tettem. Talán abban a pillanatban győzött a kíváncsiságom, talán azt sejtettem meg, hogy az orvosok meghívása mögött valami fontos dolog rejlik” – vallja. Döntése mindenesetre megváltoztatta az életét.

A kórházban olyan édesanyákkal találkozott, akiknek gyermekei a csernobili sugárzás hatására agydaganatban vagy pajzsmirigydaganatban betegedtek meg. Az infúziós csövet az egyik gyerektől a másikhoz vitték anélkül, hogy cserélték volna, mert nem volt elég eszköz a kórház birtokában. Az injekciós fecskendőket csak forró vízben sterilizálták. Annyira felkavarta, amit látott, hogy hazatérve beszámolt róla a párttagoknak, ők azonban nem hittek neki. „Azt hitték, megbolondultam, hiszen az általam leírt helyzet nem egyezett azzal a képpel, amelyet a szovjet rendszerről kialakítottak bennük. Azt mondták, bizonyára egy elszigetelt esetről van szó, amelyet gyorsan megoldanak.”

Ezt követően elkezdett azon gondolkodni, mit tehetne ezekért a gyermekekért. Az egyik szomszédja javasolta, keresse fel Terniben Vincenzo Bella atyát. Habozott, hogy ateista létére elmenjen egy paphoz, de végül összeszedte bátorságát, és megtette. Vincenzo atya, miután meghallgatta történetét, azt javasolta neki, hogy a következő vasárnapi szentmisében a homília után tegyen közzé egy felhívást a csernobili gyermekekért. „Mondtam neki, hogy azt sem tudom, mi az a homília. Ő azonban biztatott, így a következő vasárnapon a templomban elmeséltem, amit láttam, és azt kértem a hívektől, lássanak vendégül belarusz gyermekeket otthonaikban, hogy gyógykezelést kaphassanak Olaszországban.” Amikor kilépett a templomból, tizennyolc család várta a kapuban, készen arra, hogy segítsen.

A bürokratikus procedúrák után végül 1991-ben érkezhetett a gyerekek első csoportja Ternibe. Közben a kommunista párt kizárta Fabriziót a soraiból, nélkülük kezdett szervezkedni. Mellette állt Vincenzo atya, együtt alapították az Aiutiamoli a vivere elnevezésű szervezetet, amely – miután az olasz RAI televíziós csatorna egyik műsorában is beszámoltak róla – gyorsan országos méretűvé nőtt. Egész Olaszországból jelentkeztek családok, akik készen álltak a csernobili gyermekek fogadására. Fabrizio kocsival bejárta az egész országot, családokból, önkéntesekből álló csoportokat szervezett.

Vincenzo atya egy alkalommal javasolta neki, vegyen részt a kolostorban szervezett, a keresztény hitet bemutató tanfolyamon. „Én, aki egy kommunista családban nőttem fel, egy hónapra be voltam zárva egy kolostorba! Amikor véget ért, apám nem állt szóba velem. Aztán amikor látták, hogy nem estem át agymosáson – és talán anyám emléke miatt is, aki hívő volt, rózsafüzérrel a kezében halt meg –, elfogadták a döntésemet.”

Az elmúlt huszonöt évben olasz családok ezrei csatlakoztak a szervezethez, amely ma már nem csak belarusz gyermekekkel foglalkozik, a modellt más országokra  – a Kongói Demokratikus Köztársaságra, Ecuadorra, Palesztinára és Brazíliára – is alkalmazták. Közben akadtak nehéz helyzetek, amelyekkel – vallja Fabrizio – hit nélkül nem tudott volna szembenézni. „Nagyon sokat kaptam az élettől. A feleségemet, akit ma is úgy szeretek, mint szerelmünk első napján, és a két csodálatos kislányomat. Élő kapcsolatom van Istennel, amely napról napra erősödik.”

Forrás: Credere.it

Fotó: Ternirete.it

Magyar Kurír
(tzs)


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »