Egy naplólap

A kisebbik fiam elkezdett biciklizni. Még évekkel ezelőtt, amikor csecsemő volt, szereztem neki egy biciklit, amelyet eddig a munkahelyemen tartottam. Most aztán kölcsönkértem hozzá két pótkereket, Bernát felült, és azonnal úgy tekert vele, mintha mindig is azt csinálta volna. Fél óra múlva már egyedül megfordult, megtanult fékezni, sőt vagánykodott is egy kicsit azzal, hogy csak egy kézzel fogta a kormányt. Volt egy pillanat, amikor elengedtem magam mellől. Néztem, ahogy távolodik. Igaz, hogy csak a legközelebbi villanyoszlopig ment, de mégis, ez a távolodás mintegy kitágult, és valami egészen másféle távolodás jelképévé vált bennem. Ott tekert ez a kisfiú a kora őszi ég vonuló bárányfelhői alatt, az út melletti magas cserfák lombja finoman zúgott a gyenge szélben. Egyben láttam ezt a képet, és tudtam, hogy olyasmi történik most velem, amit majd csak jóval később fogok megérteni. Egyszerűen annyi, hogy távolodik a hatalmas ég alatt, semmi különös. Semmi különös nincs az életben, ha megértjük, hogy minden kép mögül egyetlen hatalmas kép üzen.

Tibor, az egyik hajléktalan odajön hozzám az ebéd végeztével, és minden átmenet nélkül beszélni kezd. Először nem is értem az egészet, mert úgy tűnik, máshoz beszél, nem veszem észre, hogy csak nekem szólhat ez a monológ, mert rajtunk kívül nincs senki a közelben. Eltart egy darabig, amíg rájövök, mit akar elmondani. „Egy szép nagy lakás volt – mondja –, ahová elvitt a doktor úr. Én még addig olyat sose láttam. Intézetben nőttem fel, kisbabaként kerültem be, nem ismertem a szüleimet. Négy és fél éves voltam, amikor a doktor úr magához vett, és ő lett az apám. Fogtam a doktor úr kezét, néztem a hatalmas csillárt, az ablakokat a földig érő függönyökkel, a festményeket a falakon. Tudja, addig nekem nem volt otthonom, és nem szeretett senki. A doktor úr azt mondta, itt fogok lakni, és ő lesz az apukám. Úgy előttem van, ahogy ott állunk, és fogom a kezét, mintha ma reggel lett volna.” Itt Tibor abbahagyja hirtelen, el­sírja magát, és kilép a kapun a szemerkélő esőbe. A járásán látom, hogy elég ittas. Szatyrából koszos plüssmackó feje lóg ki.

Marina Abramovic A sikoly című videoinstallációját nézzük a szentendrei Művészetmalomban. A kiállítótérről leválasztott helyiségben két szék, a szemközti falon hatalmas monitoron valamelyik nagyváros látképe, a kép előterében feketére festett képkeretbe kapaszkodva üvöltenek emberek, egyik a másik után. Gyerekek, idősek, nők, férfiak. A mi gyerekeink először hangosan kacagnak az egészen, mert tényleg van valami komikus a látványban, ahogy erejüket megfeszítve ott visítanak ezek az emberek a képernyőn, miközben a szemünkbe néznek. Egy idő után aztán látom, hogy már nem is kacagnak. Csendben, komoly arccal ülnek. Ők is érzik talán, hogy ezek az üvöltések, hogy is mondjam, jogosak, és valami olyasmire utalnak, ami a világra egyre sötétebb árnyékot vet.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 10. 08.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »