Egy másik dimenzió

Mert futni jó – szoktam válaszolni azoknak, akik érdeklődve, aggódva, esetleg az agykárosultak iránt érzett empátiával arról érdeklődnek, miért szeretek futni úgy általában. Mi egyebet is mondhatnék nekik? Akik ilyen kérdést tesznek föl, azoknak fölösleges a kimerítőbb válasz. Ők bizonyára nem szoktak futni (másképp nem kérdeznének ilyen szamárságot), valószínűleg nem is szeretnek. Részletesebb magyarázat arabusul lenne nekik, hisz az egész megértéséhez át kéne esniük a futás rituáléján. Futniuk kellene, másképpen nem megy. A barlanglakónak is föl kell másznia a hegycsúcsra, ha a panorámáról akar szót váltani. (Privát bánatom, hogy recsegő, nyikorgó térdem, bokám egyre többször tart távol a tereptől.)

A futásról igazán csak futók tudnak mélyen beszélgetni. Ők biztosan nem akadnak el a felszínnél – fáradtság, izzadás, vízhólyag a talpon –, a futni szerető embernek az ilyesmi csak külsőség, velejárója a szenvedélynek. Ők inkább arról beszélnek, kinél mikor és hol, a táv melyik pontjánál jön elő az a máshoz nem hasonlítható lelki csoda, az a szellemi bizsergés, amelytől a futó ember akaratlanul is egy másik dimenzióba kerül. Merthogy van ilyen varázsos stációja a futásnak. Ezt elmagyarázni nem lehet, csak átélni. A futó, miközben rója a kilométereket, elér egy pontra, ahol egyre jobban azt érzi, különös mérkőzés indult el a lelkében. Valami ott, belül egyszerre fölemelő és ádáz birokra kel önmagával: a tunya én mérkőzik a törekvővel. Ádáz a küzdelem, hiszen kínzó fáradtság gyötri, ám fölemelő is a mérkőzés, hiszen saját legyőzője önmaga.

Hogyan is érthetné meg ezt, aki még sosem futott át abba a másik dimenzióba?

Érdekes, hogy ebben a nehezen elviselhető, rohanó világban egyre többen menekülnek a futásba. Rohanó világ és futó emberiség. Mintha ösztönösen keresnénk azt a sejtelmes dimenziót. Azért a csodáért futunk, amely annak jár, aki két vállra fekteti tohonya önmagát. A kínlódást is boldogan vállaljuk. Van más ars poetica is. „Azért futok – nyilatkozza a nagypapa a riporternek –, mert nincs annál jobb érzés, mint célba érni. Ahhoz meg neki kell vágni, nincs mese.” Hasonló a hegymászók gondolatmenete: azért kapaszkodnak a csúcsra, mert lenézni a völgybe csak onnan lehet. Egyikük érvelését egy régi írásomból szó szerint is idézni tudom: „Azért kell megmászni a csúcsot, mert ott van előtted. Ez ilyen egyszerű. A hegycsúcs hív, buzdít… Akit a látványa nem indít be, aki ettől nem érez bizsergést a lelkében, csak sajnálhatja magát. Abból az emberből valami fontos hiányzik.”

Itt is ez a különös, megmagyarázhatatlan bizsergés…

Boldogult ifjúkoromban, öttusázóként a leggyöngébb számom a futás volt, a befejező tusa. Ami kis előnyt szereztem (ha szereztem) addig az első négy számban, ott biztosan elveszítettem. Ha a tízedik helyen álltam a futás előtt, jó, ha a tizenötödiken végeztem az összetettben. Akkoriban még négy kilométeres erdei terepen rendezték az utolsó próbát. Külön-külön, percenként indítva vágtunk neki a távnak, magunkra utalva loholtunk, lihegtünk a hegyen-völgyön kanyargó pályán. (Merőben más így futni, mint mezőnyben, amelyben az ember tapadni tud a bolyra, viszonyítani képes a vetélytársához, s ha bírja, „utazni” tud a többiekkel.) Egyedül sokkal esendőbb a futó, hiszen csak a szűk ösvényt látja, a saját zihálását hallja a boldogtalan… Az döntött a versenyben, ki mennyire képes szigorú lenni önmagához. Kegyetlen és csodálatos kihívás volt az a tusa. Nekem bármit mutatott a végén a stopperóra, imádtam futni…

„Civilként” szaladgálni akkoriban? Ugyan… A hatvanas években még eseményszámba ment a parkban futó ember. Ha nagy ritkán fölbukkant egy, szájtátva nézték a járókelők, volt, aki ujjal mutogatott rá, más beszólt neki – „futóbolond” –, esetleg csak aggodalmasan annyit: „szegény”. Pedig dehogy volt bolond meg szegény… Épphogy megelőzte a korát. Hamarabb fedezte föl azt a bizonyos másik dimenziót. Előbb jött rá, hogyan győzhető le másik énünk, a rest.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 14.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »