Felsőtúr társadalmi rétegzettségét vizsgálva nem kerülheti el figyelmünket a Horváth család sem. Hosszú évtizedeken át kötődtek valamiképp e helységhez; a XVIII-XIX. század fordulójától egészen a XX. század elejéig jelen volt valamely tagjuk a településen. Jelenlétükre ma már elsősorban csak az írott dokumentumok emlékeztetnek, no meg egy régi sírjel a templomkertben, illetve a népi emlékezet által a mai napig őrzött Horváth-kert, azaz a falu egyik telekrészének nem hivatalos neve.
Vizsgálódásaink során kiderült, hogy a faluban több helyen is volt telkük: beépített vagy szabadon álló földterületük. A családtagok pedig kapcsolatban álltak a Pongráczok s az Okolicsányiak itteni leszármazottaival is.
Minden esetben „Horváth testvérek“-ként jegyzik őket. A legkisebb belterület, ami tulajdonukban volt, kétszáznyolcvan négyszögöles, a többi ennél nagyobb: 300, 423, 431, 506 négyszögölt tett ki, de akadt köztük 1055 négyszögöles és 1 hold 275 négyszögöles terület is.
Volt, amit kertként, szérűskertként jegyeztek, s volt olyan is, melyen pajta, csűr, „birkásház“ (juhakol) állt. Egy esetben így jelölik a tulajdonhelyet: Horváth testvérek lakása. A legtöbb telek a Palástra vezető főúttól keletre eső falurészen volt, egyet pedig a nyugati oldalon jelöl a térkép. A Horváthok egykori L alakú kúriája az észak felé vezető főút jobb oldalán állt, szemben a Nedeczky-kúriával, a mai kultúrház helyén.
A Szent-Györgyi Horváth családról részletes adatokat közöl Hont vármegye monográfiája is (Borovszky,1906), megemlítve, hogy az egykor Sopron és Vas vármegyékben birtokos család „egyik ága a XVIII. században Pest vármegyében telepedett le”. A Sopron vármegyeiek 1758-ban igazolták nemességüket. A család egyik fia, Mihály 1776-ban „nyert nemesi bizonyítványt Sopron vármegyétől”, 1787-ben pedig, mint jászkun kerületi táblabírót, Pest vármegyében hirdettették ki nemesként.
a többi nemesi sírjel sorában. (Csáky, 2007:87-95. p.)
Ő a 2. huszárezred kapitánya volt, 1815-ben Mária Terézia-lovagrenddel tüntették ki (nemesi bizonyítványt 1807-ben nyert), 45 évesen halt meg 1825-ben. Sírjelén egy német nyelvű szöveg olvasható, mely hírül adja szolgálati beosztását, rendfokozatát, elhalálozásának idejét. Az eredeti szöveg így hangzik: „Hier ruhet Nikolaus Horvath/ KK Erster Rittmeister V. E.H. Ioseph/ Husaren Regiment N 2 Marien Theresien/ Ordens – Ritten gestorben/ Den 8.september 1825/Im 45 Jahre seines Lebens”.
A nemesi rangra emelt huszárszázados szintén nősülés útján kerülhetett Felsőtúrra. Felesége Okolicsányi Anna volt, Pongrácz Lajos író, alispán édesanyjának, Okolicsányi Klárának a testvére (más források szerint féltestvére). Az édesanyja, Okolicsányi Pálné Horváthy Erzsébet az itteni Pongrácz-sírboltban van eltemetve.
Térjünk most vissza a Túrra került Horváth Miklós utódaihoz. Két fia közül ifj. Horváth Miklós (sz. 1821.) Hont vármegye aljegyzője, főszolgabírója, alispánja, majd törvényszéki elnöke lett.
A fiatalabb gyermek, Horváth Rudolf később huszárőrnagy, majd 1848-ban a honti nemzetőrség parancsnoka volt.
Megemlékezik róla Bona Gábor is a szabadságharcról írt munkájában, születési helyével és idejével kapcsolatban az alábbiakat közölve: Majsa(?), Hont m., 1807. jún. 28. Valószínűleg elírás a megkérdőjelezett Majsa, s a Hont megyei Felsőtúr lehetett a születés helye.
Bóna közli még, hogy szülöttünk a bécsi hadmérnöki akadémián tanult (1819–1825), s 1825-ben hadfi lett, majd folyamatosan szolgálva 1843-tól alszázados, 1845-től pedig századkapitány a 2. Hannover huszárezredben. 1848. június 19-én az Esztergom-Hont-Nógrád megyei lovas nemzetőrosztály őrnagya volt, miután október 25-én „alakulatával mozgósítják Simunich tábornok Morvaországból betört hada ellen.
Később visszavonul a szolgálattól, s a Hont megyei Felsőtúron él a szabadságharc végéig. 1849 januárjában Pesten jelentkezik a császáriaknál. 1850. május elsején őrnagyként nyugalmazzák”. Ezután ismét Felsőtúron gazdálkodott testvérével a család birtokán. Léván hunyt el, 1887. január 23-án.
Mint ügyvédi oklevéllel rendelkező, nyugalmazott törvényszéki elnök és földbirtokos szerepel, s az általa befizetett adó összege 829 korona 24 fillér.
1859-ben Felsőtúron született Horváth Béla, aki a közéleti pályán ért el nagyobb sikereket. Mivel országgyűlési képviselő is volt, életrajzának egy-egy adata a Magyar Országgyűlési Almanachban is olvasható. Például az alábbiak: „Jogi tanulmányait a budapesti egyetemen végezte. Ezek befejeztével 1882-ben Maithényi László báró főispán titkára lett.
Az 1884. évi általános tisztújításkor Hont megye az Ipolysági járás főszolgabírájává választotta meg egyhangúlag. 1887-ben nyerte el a képviselői mandátumot. A szabadelvű párt híve és tagja volt a válaszfelirati bizottságnak. A kérvényi bizottság tanácskozásaiban vesz részt. Újból képviselővé választva az ipolysági kerületben, megválasztatott a VII. igazoló osztály előadójává; a VT bíráló bizottság tagjává; újból a válaszfelirati bizottságba s a kérvényi bizottságba, melynek legközelebb jegyzőjévé és előadójává választatott”.
A XIX-XX. század fordulóján Horváth Béla Hont vármegye és Selmecbánya szabad királyi város „nagyérdemű” főispánja volt (1895–1901). Aktívan részt vett a megyei rendezvényeken; odafigyelt az egyes intézmények, mozgalmak, társulatok tevékenységére stb. A század eleji lapokban (Selemczbányai Híradó, Honti Lapok, esztergomi újságok) arról olvashatunk, hogy szülöttünket Esztergom vármegye főispánjává nevezték ki (1901-1906). Bár a hontiak sajnálták távozását, esztergomi beiktatásán népes küldöttség vett részt a megyéből.
A főispánnak bizonyára nem volt ideje arra, hogy a túri birtokkal is foglalkozzon. Elfáradhatott annak irányításában édesapja is, így az lassan más kezekbe került. Az 1930-as években a falu krónikás tanítója, Szinger József írt ezzel kapcsolatban néhány sort. Tőle idézzük az alábbiakat: „Az egyik Horváth-lány Kondor ipolykeszi földbirtokos felesége lett. A Horváth-birtok 1900 körül került eladásra – megvette Jankovics Béla tésai nagybirtokos, aki azt szakszerűen kezelte és rendbe hozta. Új istállókat, a gazdasághoz megfelelő magtárt építtetett. A birtokot aztán ő is eladta egy baráti izraelita földbirtokosnak, Róthnak – aztán lánya, Róth Irma kapta meg hozományul.” (Szinger József, 1933:3)
(Csáky Károly/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
