Egy kis vidámság

Egy kis vidámság

Karanténra legjobb orvosság a derű. Mikszáth Albert, Mikszáth Kálmán kisebbik fia, állami hivatalnok létére, mint az alanti példa mutatja, örökölte apja írói vénáját is. Következzék tehát a történet.

Tíz év előtt, még a jó békeidőben történt, hogy Magyarországra egy bolivai katonai küldöttség jött az ágyú- és municiógyártást tanulmányozni. A minisztérium részéről történetesen engem rendeltek ki, hogy a bolivároknak tájékoztató útbaigazításokkal szolgáljak.

Ez kitüntetés a minisztériumtól és egy várható medália a bolíviai kormánytól, világosítottak fel kollegáim, nem csekély irigykedéssel.

Engem pedig, aki akkor még alig pár hónapja, hogy befejeztem a Fiume-kávéházban végzett jogi tanulmányaimat és fiatal voltam, mint a zöld gyümölcs, elfogott a vágy, hogy gomblyukamba ne szegfűt tűzzek, hanem valami színes szalagot húzhassak.
Hej, pedig a szegfűt gömbölyű, lágy kezek adják; az olyan fiatalnak pedig, mint én — szívesen. De már az ember úgy van teremtve, hogy inkább az elérhetetlen után vágyódik. Nem tudom, idős koromra lesznek-e rendjeleim, annyi azonban mindenesetre bizonyos: akkor az után fogok vágyni, hogy valaki szívesen adjon egy szál szegfűt.

— Valószínűleg egy rendjel! — kedvesen csengett fülembe barátaim szava s haza érve azonnal elkezdtem tanulmányozni a lexikont. Legnagyobb rémületemre azonban a bolíviai rendjelekre vonatkozólag semmiféle feljegyzést nem találtam. Ennek a köztársasági államformában élő spanyol-amerikai nemzetnek talán nincsenek is rendjelei, villant át agyamon a lesújtó gondolat.

De a bolivárok megérkeztének napján kellemes meglepetés ért. A küldöttség vezetőjének, Santa Crux hadügyminiszter tábornoknak legalább féltucat exotikus rendjel tarkította széles mellét.

A kitüntetések csillogása mindjárt jókedvre hangolt s bár a lexikonból merített kételyeim miatt nagyon lehangoltan mentem ki a pályaudvarra, most mégis őszinte, meleg szavakkal üdvözöltem a jövevényeket és később is teljes igyekezettel azon voltam, hogy a kedvükbe járjak.

Hová — merre vezessem őket? Teljesen reám volt bízva. Felső helyről csak azt az utasítást kaptam: bárhova, csak oda nem, ahol tényleg ágyút, vagy muníciót gyártanak.
így jutottunk el aztán mindjárt első nap egy tétényi pezsgőgyár fejedelmi fénnyel berendezett pincéjébe, melynek zsenerőz igazgatójáról közismert, hogy a külföldi vendégeket különös szeretettel kínálja habos-gyöngyű nedűvel.

Nem okozott sok fejtörést a további napok programjának összeállítása sem, melynél csak az az egyedüli szempont vezetett, hogy Santa Crux és társai jól érezzék magukat s én ügyes kalauzolásommal mennél több érdemet szerezzek a rendjelre. így fordultunk meg sok olyan helyen, melyet megemlíteni sem merek, de ahol több apró jelből következtetve megállapíthattam, hogy a bolivárok igen jól érezték magukat.

Az öreg Santa Crux különben igen eredeti egyéniség volt s mint minden izében katonaember, gondolatai is mindig a háborún kalandoztak.
Egy délelőtt fölvittem a várba. Hadd lássa — gondoltam magamban — milyen szépen lakik a magyarok királya, ö azonban cseppet sem volt megelégedve.
— Nem ér ez semmit, — jegyezte meg kicsinyléssel — nincs az egész várban egy gránátbiztos fedezék sem.

De nemcsak a várat nézte a sztratégia rideg szempontjából, hanem az egész világot hadszíntérnek tekintette. Akkor pedig az ilyesmi még nagyon komikusnak tűnt föl s én titokban jókat nevettem befelé, mikor a főváros egy díszes terére hívtam föl a figyelmét s ő elismeréssel jegyezte meg:

— Nagyon szép és kiválóan alkalmas nehéz ütegek beásására- Innen félóra alatt rommá lehetne lőni a várat.

Lojális szivem nagyot dobbant s egész testemen fázós hideg futott keresztül, de nem mondtam neki ellent. Hiszen a kedvében akartam járni. A jó öreg Santa Crux pedig még többször visszatért erre a témára, mert minden egyes hegyet, völgyet, utcát és teret aszerint birált: alkalmas-e ütegek beásására, vagy sem?

Hírdetés

Én pedig nagy figyelemmel hallgattam a marcona öreg ur szavait s önkéntelenül egy régi nógrádi ismerősömre gondoltam, aki — mivel az ádáz háború helyett inkább jól gondozott gyomrát szerette — a megye hegyesdombos vidékét csak abból az egy szempontból vizsgálta: alkalmas-e a hely szalonnasütésre, vagy sem?

A sok kirándulással azonban az idő gyorsan telt s engem már kezdett idegessé tenni a rendjel. Már közel egy hete, hogy a bolíviaiak itt vannak s még egyáltalában semmi említés sem esett róla. Már többször kerülgettem a kényes kérdést, mint macska a forró kását, a tábornok azonban nehezen értette el a dolgot s én kezdtem átlátni, hogy megkerülő mozdulatokkal nem érek semmit: itt nyílt rohamra van szükség.

Mikor öreg tábornokom egy este különösen jó hangulatban volt, elmondattam vele rendjeleinek természetrajzát. Ezt az alkalmat aztán nem mulasztottam el és nyíltan fölléptem: egy kisebb fajta rendjelet széles melléről leakasztva, fölpróbáltam kék zakóruhámra. Még zsebtükrömben is megnéztem: miként fest rajtam?

Ezt már lehetetlen volt el nem érteni s az öreg Santa Crux, végtelen örömömre, ígéretet is tett, hogy kormánya nevében egy hasonló csecsebecsével megtisztel
Örömöm azonban nem tartott soká. Nemhiába, hogy palóc vér folydogál ereimben, addig szemléltem a tábornok mellén lógó díszesebb rendjeleket, mig mohó vággyal meg nem kívántam a nagyobbat.

Megindult erre ismét a munka: Eleinte csak dicsértem a kiszemelt díszesebb rendjelet, de később ismét kénytelen voltam félreérthetetlen célzásokat tenni.
A kegyelmes tábornok nagyon jószivünek mutatkozott: a siker nem késett. Mosolyogva veregette meg a vállamat s kegyesen beígérte vágyaim netovábbját, a Pedoro-rendet, a mellén lógó aranyos szélű szép fehér csillag mását, melynek közepén ott diszlett a bolíviai címer: fegyverek között a törvény- könyv.

Biztosan méltóságos urnák fog szólítani mindenki, aki rajtam meglátja, gondoltam magamban elégedett mosollyal.

A sors azonban mostoha volt, a tábornok hadsegéde pedig maliciózus s igy ez az örömöm sem tartott soká- Mikor a kapitányt a hadügyminiszter ígéretére figyelmeztettem, meleg hangon gratulált, de egyszersmind megjegyezte:

— Csodálom, hogy a kegyelmes ur nem a nagykeresztet helyezte önnek kilátásba – hiszen ön több szolgálatot tett nekünk, mint a porosz katonai attasé.
— Hát a Pedoro-rendnek nagy keresztje is van? — kérdeztem mohó kíváncsisággal
— Még pedig azt nyakban viselik, — jegyezte meg sokatmondóan a bolíviai kapitány, aki úgy látszik, észrevette azt a különös érdeklődést, amellyel a rendjelek iránt viseltettem
— Nekem sem kellett több, nyomban megkívántam a díszes csillagot s már szinte lenéző kicsinyléssel gondoltam a Pedoro-rend kisebb keresztjére, mely még csak az imént szivem leghőbb vágya volt.

A nagykeresztet azonban nyíltan kérni még sem mertem: Haditervet csináltam tehát, a rohamozást alaposan elő kellett készíteni
A porosz katonai attasé nagykeresztet kapott, pedig kevesebb szolgálatot tett, mint én. mondotta a szárnysegéd. Tehát a nagykereszt a német nemzet kitűnőségének szólt. Mi mégis csak különb nemzet vagyunk a németnél erről kell tehát csak a tábornokot meggyőzni Mi imponál neki legjobban? A háború? No majd mesélek neki eleget.

Sok beszéd következett ezután s mikor már kifogytam tényleges győzelmeinkből, a mngyar történelem eddig még ismeretlen ,-észleteit voltam kénytelen a bolivárok elé tárni- Nemzeti nagyságunk tudatában büszkén meséltem el, hogy miképpen volt az, mikor az Európát elárasztó tatársereget a Mohi-pusztán megsemmisítettük, a törökök ellen vívott győzedelmes csatáinkról sem feledkeztem meg, különösen kiszínezve Mohácson aratott nagy győzelmünket: Ez azonban még mind nem volt elég, mert ez csak a nemzeti nagyságunkról tett tanulságot s nem nyílt alkalom a poroszokkal való összehasonlításra.

Tehát valami mást kellett kigondolni s egy 1 alkalommal, mikor a porosz militarizmusról volt szó; a jámbor bolviaiaknak, kik minden szavamat szentirásnak vették, fölényesen jelentettem ki:

— A porosz militarizmus nagy és hatalmas, a porosz diplomácia azonban még kiválóbb, ! mert a königgrátzi csata után, melyben kitűnt fegyvereink ereje, azonnal siettek velünk szövetségre lépni
Ez azonban még mindig kevés volt s én nyugodtan tettem hozzá:
— Hilbert porosz attasé is, amikor legutóbb itt járt, kénytelen volt beismerni hadseregünk fölényét. Azt hiszem, méltóztatik őt ismerni, mert a Pedoro-rend nagykeresztjét láttam díszelegni mellén.

Szavaimnak, úgy látszik, meg volt a hatása, mert Santa Crux gondolkozóba esett s én meg voltam győződve: azon töri a fejét, hogy ily körülmények között tényleg méltánytalanság történne, ha ennek a derék nemzetnek a fia kisebb kitüntetést kapna, mint a porosz Hilbert.

És tényleg, lehetett a dologban valami, mert másnap a kapitány titokzatos arccal közölte, hogy valószínűleg én is a nagykeresztet kapom.
Kitörő örömmel vettem a hirt, mert éppen a legfőbb ideje volt: a bolivárok már hazafelé készültek. Santa Crux meleg szavakkal búcsúzott tőlem s bolíviai szokás szerint megölelt, homlokon csókolt és igy mondott köszönetét a sok szives útbaigazításért.

— Igazán nagyon örültem, hogy ily derék fiatalemberrel volt alkalmam megismerkedni, — szólt és sokatmondóan veregette meg vállamat.
— Nagy elismeréssel fogunk adózni! — biztosított továbbá és elkérte lakcímemet

Mikszáth-tér 1. jegyeztem föl neki egy cédulára. Nyáron pedig Mikszáth-falva, jegyeztem hozzá óvatosságból, hátha rendjelem megérkezte a nyár derekáig huzódik. Egy hete ez volt az első igazi szó, amit a bolivároknak mondtam és mégis csak ezen ütközött meg őexcellenciája.

A sorokat átolvasva, komoran hajtotta össze a papirost s bizalmatlanul, hűvösen nyújtott kezet.
Mint utólag megtudtam szárnysegédének leveléből, amelyet a minisztériumba címzett: az öreg Santa Crux nagyon megneheztelt reám, mert azt hitte, föl akartam ültetni, meg akartam tréfálni, amikor a téli és nyári lakcímemet megmondtam neki s e két címben ugyanaz az egy szó fordult elő: a nevem.

Én pedig hiába vártam hivatalnoki pályám díszét: a rendjelet. Nem jött meg sem akkor, sem későbben. Megszereztem azonban azt az értékes tapasztalatot: Az ügyes hazugság többet ér, mint minden valószínűtlen igazság.


Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »