Egy kétségbeesett társadalom, meg egy másik

A ProphecyNewsWatch arról ír, hogy miközben az Egyesült Államokban a halálozási ráta több évtizede folyamatosan csökken, a tendencia 2015-ben megfordult.

Ennek pontos okairól csak hónapok múlva lesznek hivatalos információk, néhány dolgot azonban már most is látni lehet: növekszik az öngyilkosságot elkövetők és a kábítószer használatból eredő halálesetek száma és kevesebb gyerek születik.

Az is érdekes, legalábbis számomra, hogy miközben a lőfegyverrel elkövetett gyilkosságok száma esett, egyre többen vetnek véget életüknek ezzel a módszerrel.

Úgy tűnik az amerikaiakat a kétségbeesés öli meg.

Miután elolvastam a hírt, gyorsan utánanéztem, hogy mi a helyzet kis hazánkban, hiszen Magyarországot mindig is balsors sújtotta népnek gondoltuk, ahol más országokhoz képest magas az öngyilkosok száma.

Itt is meglepődtem, mert miközben sajnos még mindig az élbolyban állunk e téren, 2014-ben 70 éves negatív rekord dőlt meg, ugyanis utoljára 1953-ban volt ilyen kevés (1927) öngyilkosság Magyarországon. Ez azért még mindig nagyon sok. Olyan sok, hogy világviszonylatban nézve többen dobják el önként az életüket, mint ahányan háborúk vagy emberölés áldozataivá válnak. Leírni vagy kimondani is szomorú, hogy évente 1 millió ember lesz öngyilkos, illetve ennyinek sikerül megölnie magát, merthogy 10-20 millióan próbálkoznak.

A világ öngyilkosság térképe (WHO, 2004-es adatok alapján)

Szóval a kétségbeesés. Olyan járvány ez, ami ellen nem lehet oltásokkal vagy új törvényekkel védekezni. Mi visz rá ennyi embert arra, hogy jobbnak lássa a halált az életnél? Egy hazugság, amit úgy hívnak, félelem. Félelem a jövőtől, félelem mások véleményétől, félelem az élettől.

Jézus is utalt erre, éppen, amikor a visszatérése előtti időkről beszélt.

„Mikor az emberek elhalnak a félelem miatt és azoknak várása miatt, a mik e föld kerekségére következnek: mert az egek erősségei megrendülnek.” (Lukács 21:26)

Milyen szomorú, hogy egyesek nem látják, nem várják meg, hogy mi következik a „megrendülés” után, pedig Jézus nem azt mondta, hogy félnivalónk van, hanem azt, hogy emeljük fel a fejünket, mert éppen, hogy a megváltásunk közeledik.

„Amikor pedig mindezek elkezdődnek, álljatok fel, és emeljétek fel fejeteket, mert közeledik a ti váltságotok.” (Lukács 21:28)

Sokan kérdezték már tőlem, hogy miért kell annyit beszélni az idők jeleiről, hiszen ezek mind negatív hírek és semmi másra nem jók, minthogy az amúgy is aggódó emberek félelmeit erősítsék. Én úgy gondolom, hogy épp ellenkezőleg. Ha meg tudjuk látni és képesek vagyunk másokkal is megláttatni, hogy a nehézségek már a megoldással együtt érkeznek, hogy létezik kiút és Isten már 2000 éve kivívta helyettünk a győzelmet, azzal tulajdonképpen rávilágítunk a hazugságra, ami a világosság hatására szertefoszlik.

Vagyis ne féljünk beszélni arról, amivel már eleve úgyis mindenki foglalkozik. Mutassuk meg, hogy bátran benyithatunk a sötét szobába és az addig ott tanyázó szörnyek a beáradó fényre elmenekülnek. Nézzünk be az ágy alá, nyissuk ki a szekrényt és nyugodtan borogassuk ki a tartalmát és meg fogjuk látni, hogy nyitott ablaknál, a beszűrődő napsütésben egész tűrhetően néz ki minden.

Még az is megtörténhet, hogy miközben másoknak megmutatjuk „az erő, a szeretet és a józanság lelkét”, saját félelmeink is elillannak, hiszen nekünk, akik magunkénak tudhatjuk azt a bizonyos „elmúlhatatlan életet”, amit Jézus világosságra hozott1 tényleg nincs félnivalónk. Tényleg nincs más dolgunk, mint számot adni a bennünk lévő reménységről2 a kétségbeesetteknek.

Mielőtt pedig valaki felveti, hogy ez a nézőpont nem felel meg a valóságnak és felszólít, hogy vegyem le a rózsaszín szemüveget, vagy mondjam ezt az éhezőknek, a betegeknek vagy a munkatáborokban élő keresztényeknek és egyéb üldözötteknek, idézzük fel hogyan válaszolt Pál erre a látszólagos ellentmondásra:

„Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak: Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak, letipornak, de el nem veszünk; Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben.” (2. Korinthus 4:7-10)

Vagyis az éhező kenyeret kap3, a beteg gyógyulást, a fogoly pedig szabadulást.4

És abban a pillanatban, amikor az életét eldobni készülő rájön, hogy a halált nemcsak legyőzték, de ráadásul „ha meghal is él”5, minden erejével ragaszkodni fog a kidobásra szánt időhöz, pedig már elveszteni sem tudja többé. Amikor megtudjuk, hogy „a meghalás nyereség”6, mindent megteszünk az életért.

Jézus sírt Lázár sírjánál. Vajon Mária és Márta könnyei hatották meg, vagy az életet siratta? Az életet, „amit Istenként teremtett, emberként magára öltött, és ami most ott hevert előtte kukacok martalékául”.7 Tudta, hogy néhány percen belül feltámasztja, mégis sírt. Nincs félnivalónk, de tudjuk, hogy a halál nem természetes. Betolakodóként jelent meg a világban és bár fullánkja nincs már, mégis utolsó leheletünkig harcolunk ellene, ahogy a teremtésen ejtett minden egyéb csorba, a fájdalom, a nyomor és a félelem ellen is.

„Mivel létezik valami, amit jobban szeretünk a világnál, jobban szeretjük a világot, mint azok, akik csak ezt az egyet ismerik.”8

Szeressük hát azt a 10, 20 vagy 1 milliót, amelyik még itt van, vagy csak azt az egyet, amelyik mellettünk alszik, mellettünk ül a metrón vagy előttünk áll a pénztárnál!

2. Timóteus 1:7-91. Péter 3:15„Isten vetőmagot ad annak, aki a vetést végzi, az éhezőnek meg kenyeret.” – 2. Korinthus 9:10Lukács 4:18-19János 11:25-26Filippi 1:21C.S. LewisC.S. Lewis


Forrás:idokjelei.hu
Tovább a cikkre »