Egy igazi konzervatív példakép

Gróf Apponyi Albert halálának nyolcvanötödik évfordulójára emlékezünk.

Apponyi Albert grófot életének nyolcvanhetedik évében érte a halál, 1933. február 7-én. A svájci Genf városában tartózkodott ekkor, mint a Nemzetek Szövetségéhez akkreditált magyar fődelegátus. Az elhunytát megelőző tíz esztendőben e városban próbált támogatókat szerezni a trianoni sebek begyógyításához a nemzetközi fórum nyújtotta propagandisztikus lehetőséggel élve.

Holttestét különvonat szállította haza, Bécsben is megállva, hogy az osztrák kancellár tiszteleghessen koporsója előtt. Apponyi Albert grófot a Parlamentben ravatalozták fel, és a Nagyboldogasszony- (mai Mátyás-) templomban helyezték végső nyugalomra. Ezt azonban nem itt lelte meg. Az első bécsi döntés eredményeképpen visszatért a Felvidék egy része, ennek következtében az éberhardi családi kriptába szállíthatták koporsóját, ma is ebben a szlovákiai kis faluban alussza örök álmát.

Gróf Apponyi Albert 1846. május 29-én született a rendi állam utolsó kancellárja, Apponyi György fiaként. A családi politikai hagyomány meghatározó volt számára, pályája a Katholikus Konzervatív Párt színeiben 1872-ben vette kezdetét. Néhány esztendő alatt ráébredt, hogy a konzervatív eszmék és az 1848-ra már levitézlett képviselőik nem rendelkeznek a magyar közvélemény előtt olyan tekintéllyel és politikai vízióval, amelyre hosszú távú és eredményes politikai koncep­ciót lehetne építeni. Az 1867-ben felépített kiegyezéses rendszer a konzervatív és liberális eszmék konszenzusán alapult. Egyiknek sem engedett teljes kibontakozást. A liberálisok annyival voltak előnyösebb pozícióban, hogy a reformkor és 1848 szellemi örököseiként nagyobb bázissal és tartósabb erkölcsi tőkével rendelkeztek.

Gróf Apponyi Albert a magyar képviselőházban eltöltött rövid idő alatt ráeszmélt, a konzervatív eszméknek nincsen térfoglalási esélye a hegemóniát élvező szabadelvűséggel szemben. Ezért nem a klasszikus ideo­lógiák dimenziójában, hanem a 1848–67-es törésvonal mentén kereste a kormányra jutás lehetőségét.

Ez az 1867-es kiegyezéssel létrehozott rendszer megítélésének, támogatásának vagy éppen elutasításának volt a terepe. A hatvanhetesek úgy vélték, a kiegyezés a Habsburg-dinasztiával szükséges, mert csak a nagyhatalmak sorában helyet foglaló Habsburg Birodalom nyújthat olyan biztonságot a szláv és germán népek közé ékelődött magyarság számára, ami által megőrizhető a magyar államiság, egészen pontosan a Szent István-i állam területi egysége.

A kiegyezés a külső ellenségeken túl védelmet nyújtott a nemzetiségiekkel szemben is, mert ha nem a magyarok egyeznek ki Béccsel, akkor a nemzetiségiek teszik ezt a magyarság rovására. Az így létrehozott Osztrák–Magyar Monarchiá­ban a bécsi és a budapesti parlamenteknek tízévente meg kellett egyezni a közös hadsereg, a közös vámszabályok és a kereskedelem részleteiről. Hogy a kiegyezéses rendszert ne veszélyeztesse semmi, műveltségi és vagyoni cenzushoz kötötték a választójogot. A befolyásolható, kossuthista eszméket követő, a kiegyezést elutasító tömegek és a nemzetiségiek jelentős része így kimaradt a politikai döntéshozatalból.

Ez az ellentmondásos rendszer a magyar nemzet történelmének gazdasági, kulturális értelemben a legvirágzóbb korszaka volt, amelyet utólag boldog békeidőknek neveztek. És ami a legfontosabb: a soknemzetiségű országban a demográfiai mutatók folyamatosan a magyarság számarányának nagyobb mértékű emelkedését jelezték, vagyis elindultunk azon a hosszú távon eredménnyel kecsegtető úton, hogy a Kárpát-medencében többségbe kerülhetnek a magyarok.

Gróf Apponyi Albert elfogadta a kiegyezést, de folyamatosan annak korrekcióját kívánta végrehajtani oly módon, hogy minél több előnyben részesüljön a nemzet. A kiegyezés továbbfejlesztésében lehetőséget látva úgy fogalmazott: az „alvó jogokat” kell érvényre juttatni. Nem volt képes tudomásul venni, hogy a rezsim ezekre nem nyújt lehetőséget, főleg azért, mert Ferenc József uralkodói jogköréből nem engedett elvenni egy szeletet sem.

Grófunk így hosszú ideig nem juthatott hatalomra – kivéve a századforduló „Széll-csendjét”, amikor egy időben a képviselőház elnöki székét is elfoglalhatta –, ellenben a kiegyezés kritikusaként eljutott a rendszerellenes eszmét képviselő Függetlenségi és ­48-as Párt soraiba. Nem is remélte, hogy éppen e kormányképtelennek tekintett párt tagjaként győzhet a választásokon, és a korábbi ellenzéki pártokból létrejövő koalíciós kabinetnek lehet a vallás- és közoktatásügyi minisztere (1906–1910).

A kultusztárca vezetője a nacionalizmus korának gyermekeként fogadtatta el az Országgyűléssel a híres Apponyi-féle törvénycsomagot 1907-ben. Oktatási törvényei egyszerre szolgálták a nemzetiségiek körében a magyar nyelv elsajátításának követelményét, de egyszersmind igen komoly infrastrukturális és pedagógiai fejlesztéseket is tartalmaztak. A magyar nyelv tanításának szigorú előírásait nem minden nemzetiségi iskolafenntartó tudta/akarta teljesíteni, ami tömeges iskolabezáráshoz vezetett a szlovák és román nyelvterületeken, felerősítve ezzel az ő nacio­nalizmusukat, illetve a kölcsönös szembenállást. Egy harmadik törvényben ingyenessé tette az elemi népoktatást, amelyért addig mindenkinek fizetni kellett. 1909-ben elfogadtatta a második kongruatörvényt, amelyben rendezte a katolikus lelkészségek finanszírozását, valamint növelte más hitfelekezetek lelkészeinek anyagi támogatását is. Az 1890-es években kapcsolatba került a nemzetközi békemozgalom pacifista eszméivel. Miniszteri rendelettel május 17-ét a béke napjává nyilvánította. Bár az első világháború kitörése után ellenzéki pozícióból is igyekezett támogatni a háborús Tisza-kabinetet, az 1920-as évtized folyamán magyar egyetemek négy alkalommal is Nobel-békedíjra jelölték.

A boldog békeidők évtizedei alatt számtalanszor tanújelét adta szociális érzékenységének, amikor a képviselőházban újra és újra szót emelt a vasárnap munkaszüneti nappá nyilvánítása mellett, vagy a biztosítási rendszer kiterjesztése, illetve az anya- és csecsemővédelem érdekében. Nemcsak javaslatokkal állt elő, hanem a katolikus karitász jegyé­ben egyleteket szervezett, amelyek a gyermekcipőben járó állami újraelosztás helyett/mellett próbáltak segítséget nyújtani a rászorulóknak. A német Otto von Bismarck kancellár nyomán ő is „szociális olajcseppekkel” kívánta a társadalmi problémákat kezelni.

Gróf Apponyi Albert az első világháború utolsó felében egy időre ismét elfoglalta a kultuszminiszteri széket, de a háborús állapotok miatt az iskolák fűtése, a frontra vonult tanítók pótlása is gondot jelentett az állam teljesítőképességének, nem lehetett nagyratörő egyházpolitikai terveket megvalósítani, pedig előterjesztést készített a katolikus auto­nómia törvénybe iktatására is.

Az 1918-as katonai-politikai összeomlás után kezdetben támogatta gróf Károlyi Mihály hatalomátvételi kísérletét, majd ’19 tavaszán menekülni kényszerült a hatalomra kerülő kommunisták elől. Ősszel annak reményében tért vissza Budapestre, hogy olyan össznemzeti kormányt alakíthat, amelyik a bolsevikok kivételével az ellenforradalmi keresztényszocialistáktól a szociáldemokratákig minden politikai erőt magába foglal.

Elképzeléseiben csalatkoznia kellett, de vigaszdíjként felajánlották neki, hogy vezetheti a világháborút lezáró békekonferenciára induló magyar delegációt. Ennek jegyében mondta el 1920. január 16-án, Párizsban a híressé vált védőbeszédét, amelyben a békediktátum elleni revizionista érvrendszert összefoglalta, és felszólalásával országos népszerűséget szerzett.

A Horthy-kor folyamán érdekesen alakult a politikai helyzete. Egyszerre tiltakozott az ellenzék soraiból a Bethlen-kormány antidemokratikus és antilegitimista tevékenysége ellen, de nemcsak szavak szintjén támogatta a revizionista törekvéseket, hanem elvállalta a miniszterelnök által felkínált tisztséget, hogy vezesse a Nemzetek Szövetsége mellé kiküldött magyar delegációt. Ekkor ragadt rá a „nemzet ügyvédje” jelző. Az első világháborút lezáró trianoni békediktátum elleni küzdelem jegyében országos kultusz bontakozott ki alakja körül.

Amikor gróf Apponyi Albertet utolsó útjára kísérték, személyében az Osztrák–Magyar Monarchia és a Horthy-kor egyik reprezentáns figuráját búcsúztatták, akire a katolicizmus, a liberális konzervativizmus, a legitimizmus és a revizionizmus eszméinek oszlopos tagjaként tekintettek. Továbbá nagy múltú arisztokrata család leszármazottjaként a demokratikus választójog, a szociális érzékenység egyik szószólójának számított, akinek hívő lélekhez illő módon az ember boldogulása és üdvössége állt gondolkodása középpontjában.

Gróf Apponyi Albert kultusza a második világháború után egy pillanat alatt összeomlott. Emlékezetének méltó megőrzése végett 2015-ben posztumusz Magyar Örökség-díjban részesítették. Napjainkban a szellemi elődöket kereső konzervatívok egyik példaképe lehetne.

Anka László

A szerző történész, a Veritas Történetkutató Intézet munkatársa


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »