Egy Demokrata-cikk margójára: Jezsuiták üldöztetése a 18. század végétől napjainkig

Egy Demokrata-cikk margójára: Jezsuiták üldöztetése a 18. század végétől napjainkig

Szabó Ferenc jezsuita szerzetes írását adjuk közre a Jézus Társasága magyar blogjáról.

Rómában, a Vatikáni Rádió Palazzo Pio épületének első emeletén a magyar szerkesztőség ablaka az Angyalvárra nyílik. Az 1970-es és 1980-as években, vatikáni rádiós szolgálatom idején, ha magyarországi zarándokok/látogatók jöttek hozzám, el szoktam mondani, hogy az az Angyalvár – Hadrianus császár síremléke – börtön is volt.

1773. július 21-én, két századdal és 33 évvel azután, hogy III. Pál pápa ünnepélyesen jóváhagyta a Jézus Társaságát, egy másik pápa, XIV. Kelemen – sürgetve, hajszolva, fenyegettetve a négy nagyon keresztény uralkodó, Lisszabon, Párizs, Madrid és Nápoly királyai által – eltörölte a Loyolai Ignác által alapított szerzetesközösséget. Ide, az Angyalvárba bezáratta az ártatlan Lorenzo Ricci jezsuita rendfőnököt, aki itt is halt meg 1775-ben.

A jezsuita rend „titkairól és hatalmáról”, első századának „hódításairól”, majd a rend elleni támadásokról, a Bourbon királyok, szabadkőművesek, Pascal és a janzenisták vádaskodásairól, valamint a Jézus Társasága feloszlatásáról számtalan többé-kevésbé hiteles munka jelent meg. Most majd ismét megvilágítom e jelentős egyháztörténeti eseménysorozatot – hiteles forrásművek alapján – azok számára, akiknek nincs módjuk tanulmányozni az egyháztörténetet.[1]

Teszem ezt abból az alkalomból, hogy a hetekben megjelent a Demokrata című lapban Gazdag István pamfletje, Bergoglio, az ellenpápa? címmel. Így kezdődik: „»A jezsuiták társaságának fennmaradása esetén majdnem lehetetlen, hogy az egyház valódi és tartós békét élvezzen.« Amikor 1773-ban XIV. Kelemen pápa ezzel az indoklással feloszlatta a jezsuita rendet (melyet VII. Piusz 1814-ben majd visszaállít), nyilván nem sejthette, hogy a távoli jövőben egyszer majd egy jezsuita követi a trónon, akinek tevékenysége utólag is igazolni fogja intézkedését. Ennyire megosztó személyiség ugyanis még nem volt a katolikus egyház modern történetében, mint az I. Ferenc néven regnáló jezsuita Bergoglio. Talán már unalmas is, hogy időről időre közzéteszem az európai katolicizmus leépítését célzó ámokfutásának legaktuálisabb epizódjait…”

Nem szándékozom Gazdag Istvánnal vitába szállni. Sajnálatos, hogy a Demokrata helyet ad ilyen minősíthetetlen írásoknak. A pamflet stílusából világosnak tűnik, hogy hasztalan kísérlet lenne párbeszédet kezdenem a magabiztos „apologétával”, aki oly nagy buzgalommal védi (!) az „európai katolicizmust” Ferenc pápa „ámokfutásától”. Vajon kinek a nevében beszél? Talán isteni sugallatra kapta küldetését?

Nem szükséges itt további kommentár. Kívánatos lenne, hogy ne ilyen „katolikus” hitvédőktől tájékozódjanak papok és világiak. Világító emberek – időszerű művek című könyvemben[2] már bemutattam Ferenc pápa személyét, alapvető tanítását/lelkiségét, reagálva a pápaságát érő kritikákra is. Bergoglio alapvetően követi a II. vatikáni zsinat és pápaelődei egyháztanát, szociális tanítását, és meg akarja valósítani azokat a reformokat, amelyek elődeinek csak részben sikerültek. Az ismét felmelegített, manipulált Viganò-sztoriról lásd blogbejegyzésemet, s ajánlom még Tomka Ferenc barátom új könyvét: Ferenc pápa – próféta vagy eretnek?[3]

A jezsuita rend feloszlatásának szövevényes történetéhez

A 17. században új politikai és kulturális hatalmak kihívásaival kellett szembenéznie a jezsuita rendnek: az újkori racionalizmus, a janzenizmus, a gallikanizmus, majd a felvilágosodás eszméit képviselő politikai vezetők egyház- és jezsuitaellenes magatartása egyre fokozódott. A felvilágosodás gondolkodói és a szabadkőművesek is egyre erőteljesebben igyekeztek kiszorítani az Egyházat a szellemi életben betöltött pozíciójából. A 18. század második felére az abszolutisztikus államok (Franciaország, Portugália, Spanyolország) uralkodó köreiben egyre erősebbé vált a hatalom összpontosításának törekvése.

W. Bangert SJ monográfiájának legérdekesebb részei a 4–6. fejezetek, melyek megvilágítják az újkori kihívásokat, illetve a feloszlatáshoz vezető intrikákat. „Portugália és a Bourbon-udvarok diplomatái egységfrontot alkottak a pápával szemben. Végül valamennyi katolikus hatalom csatlakozott a Társaság eltörlését követelő kórushoz, ha nem is mint Spanyolország, Franciaország és Nápoly, amelyek egyenesen a Társaság beszüntetését követelték, hanem Ausztria példáját követve, amely belenyugodott a fejleményekbe.” A sportot, lovaglást és különböző játékokat kedvelő minorita szerzetes Antonio Ganganelli az 1769-es konklávéig kedvelte a jezsuita rendet. XIII. Kelemen „ferences barátcsuhába bújt jezsuitának” nevezte. Orsini bíboros is, aki a Társaság elleni összeesküvés híve volt, „maszkot hordó jezsuitának” bélyegezte. Ganganelli, aki XIV. Kelemen néven lett pápa, „még megválasztása előtt értésére adta a jezsuita rend ellenségeinek, hogy – szerinte – „lehetséges, sőt érdemes is feloszlatni a rendet”.[4] Megválasztása évében pedig, 1769 novemberében írásos ígéretet tett III. Károlynak, hogy feloszlatja a Társaságot. Sok-sok politikai bonyodalom után 1773-ban kiadta a Dominus ac Redemptor kezdetű brévéjét (nem bullát!), amelyben hivatalosan elrendelte a Társaság feloszlatását. Jóindulatú értelmezések szerint „a pápát főleg az késztette e lépésre, hogy hitszakadás következhet be (De Choiseul híresztelése nem volt alaptalan!): úgy informálták, hogy Portugália, Spanyolország és Franciaország is követheti VIII. Henrik Angliájának útját.[5]

J. Lacouture[6] hiteles források alapján leírja: Ganganelli pápa, miután a Quirinál palota ablakának támaszkodva a félhomályban ceruzával aláírta a brévét, ájultan összeesett, és rettenetes lelkiismeret-furdalástól gyötörve kiáltozott: „Ó, Istenem, kárhozott vagyok! A pokol lett a lakásom! Aláírtam a brévét, és nincs többé orvoslás.” Lacouture hosszan idézi és kommentálja brévét, amelyben a pápa burkoltam bevallja, hogy a Bourbon-uralkodók politikai nyomásának engedett: hivatkozik ugyanis a francia, spanyol, portugál királyokra és a két Szicília királyaira, akik már kiűzték országaikból a jezsuitákat.

Hírdetés

Lorenzo Ricci jezsuita rendfőnök az Angyalvárban fejezte be életét 1775. november 23-án. Hetvenéves volt, amikor – öt közvetlen munkatársával együtt – Ganganelli pápa egy egyházi bizottság gyors ítélete alapján, a madridi udvar kívánságára e börtönbe záratta. A régóta betegeskedő rendfőnök egészségének romlását súlyosbította az igazságtalan ítélet miatti lelki szenvedés. Halála előtt ismételten kijelentette ártatlanságát rendtársai és a börtönőrök előtt: „Kijelentem és tanúsítom, hogy semmi, még s legkisebb okot sem adtam bebörtönzésemre (…). Ezt a második vallomást csak azért teszem, mert szükséges az eltörölt Jézus Társasága jó hírneve megőrzéséhez, amelynek rendfőnöke voltam.”

A Társaság feloszlatásával óriási veszteség érte az Egyházat: katasztrofális következményekkel járt az oktatás, de különösen a missziók szempontjából. Voltak országok, ahol a rendtagok egyházmegyés papként tovább dolgozhattak, de olyan országok is (például Portugália), ahol életük végéig börtön várt rájuk, vagy hajóra rakták őket, melyet aztán a nyílt tengeren elsüllyesztettek. Gondviselésszerű volt azonban, hogy a protestáns Poroszországban három évig, az ortodox Fehéroroszországban pedig egészen 1814-ig tovább működött a rend, mert nem hirdették ki a feloszlató brévét. A 23 ezer jezsuita súlyos fizikai és lelki szenvedésen ment át, amikor műveik tönkrementek, könyvtáraik mások kezére kerültek, a rendtagok emberi és lelki kötelékei meglazultak.

„A feloszlatást megelőző két évszázadban a jezsuiták fontos szereplői lettek az európai és a gyarmati katolikus társadalmaknak. Fontos mérföldkövet jelentettek a történelmi úton, amely a reformációtól az amerikai és a francia forradalomig vezetett. Bármennyire túlzó is a kijelentés, amely szerint a 12. századi Európa egyetlen hatalmas Citeaux-vá [Ciszterci Közösséggé] változott, a megállapítás mégis rávilágít a ciszterciek mindent átható befolyására. Talán [hasonlóképpen] elmondhatjuk – ismét teret engedve a nyilvánvaló túlzásnak –, hogy 1570 és 1760 között a katolikus világ egyetlen hatalmas jezsuita iskola volt.”[7]

Befejezésül

„Mindenütt az Egyházban, még a legnehezebb és legtávolabbi területeken is, ideológiák útkereszteződéseinél, társadalmi lövészárkokban, az égető emberi követelmények és az evangélium örök üzenete között, a jezsuiták ott voltak és vannak” – idézte VI. Pál pápa szavait XVI. Benedek pápa 2008-ban a Jezsuita Rendi Nagygyűlés tagjainak.

[1] Lásd Jean Lacouture: Jésuites, I. Les Conquérants, Seuil, Paris, 1991, 470–477. Magyarul is olvasható W. V. Bangert amerikai jezsuita, kritikus történész monográfiája: A jezsuiták története, Osiris–JTMR, Bp., 2002.

[2] JTMR–Távlatok, Bp., 2018.

[3] https://jezsuita.blog.hu/2018/09/10/kik_akarjak_megbuktatni_ferenc_papat_adalekok_a_vigan_-dossziehoz – Dr. Tomka Ferenc: Ferenc pápa – próféta vagy eretnek?, 2018, 263–297.

[4] W. V. Bangert: A jezsuiták története, 344.

[5] I. m. 348.

[6] I. m. 472–473.

[7] I. m. 373.

Forrás és fotó: Jezsuita blog

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »