Édes dopping

Három éve történt, hogy az alsóörsi Endrődi Sándor Református Általános Iskola és Kézilabda-utánpótlásközpont fiú-kézilabdacsapata a harmadik lett egy utánpótlástornán, aminek következtében a jól megérdemelt bronzérem mellett még egy emlékezetes jutalomban részesültek: táncosnők mentek az öltözőjükbe, levetkőztek – feltehetően a fiúk se nagyon öltözködtek addig –, befújták magukat tejszínhabbal, s a derék kamaszok, 13-14 évesek, jóízűen lenyalogatták róluk azt a sajátos body milket. Az eset nemcsak azért felháborító, mert a cukros tejszínhab ártott a fiatalok fogainak, hanem azért is, mert a szülők, az iskola és az egyház, a rendőrség hathatós segítségével igyekeztek eltitkolni az egészet.

Miért került elő mégis, több mint három év után az ügy? Talán az olimpia miatt. Hogy választ keressünk végre arra a kínzó kérdésre, hogy a pucér táncosnőkről való tejszínhab-nyalogatás mint sportteljesítményért adható jutalom megfelel-e az olimpiai charta hirdette eszmeiségnek? Bár a profizmus és amatörizmus közötti vita már lekerült a napirendről, mégis érdemes lenne eldönteni, hogy a fenti díjazás hivatalossá teszi-e a sportolót, vagy az amatőrstátust nem érinti, s olyan természetbeni pluszjárandóságnak kell tekinteni, mint a kalóriapénzt, a kafetériát, esetleg a szociális juttatásokat. Mindenesetre a nyalakodást nehéz az olajág, illetve a sokmilliós készpénz fémjelezte kategóriák valamelyikébe beilleszteni.

A másik alapkérdésben is hasonlóan nehéz döntenünk: vajon az ily módon történő tejszínhabfogyasztás doppingolásnak számít-e, avagy az engedélyezett táplálékkiegészítők közé sorolandó? Merthogy teljesítményfokozó szerről van szó, az egy pillanatig nem lehet kétséges, csak hát szerepel-e a tilalmi listán? 13-14 évesen magam is kézilabdakapus voltam, s ha győzelem esetére ilyen jutalommal kecsegtetnek, biztos, hogy belevetődöm olyan bombaerős lövésekbe is, amelyek elől inkább félreálltam. Ám sajnálatos módon nem volt szerencsém ilyen típusú ajzószerhez. Talán mert akkoriban még nem volt flakonos tejszínhab. Meg református általános iskolák sem voltak. Ami az egyház szempontjából azért volt előnyös, mert nem kellett eltitkolni az ott történteket. Ezt a táncosnő-nyalogatást is szerették volna elhallgatni, mindent elkövettek, hogy semmi ne jusson illetéktelen fülekbe, még az intézményt felügyelő lelkészt, Rásky Miklóst is eltávolították az egyházból. Rásky nagy bűne az volt, hogy miután tudomást szerzett az öltözői tivornyáról, kiskorúak veszélyeztetése miatt feljelentést tett a rendőrségen. Úgy látszik, az effajta lelkiismeretesség zavarja az egyház belső nyugalmát, ezért igyekeztek megszabadulni tőle. Az egyház belső ügyei ne derüljenek ki. A gyanútlan szülők adják csak továbbra is ebbe az iskolába csemetéiket! Ha komolyan veszik a református értékrendet, az az ő bajuk!

A rendőrség igyekezett az egyház segítségére lenni. Alapos nyomozás és elmélyült morálteológiai elemzések után megállapították, hogy bűncselekmény nem történt. „A rendezvény jó hangulatban telt, a fiatal fiúk számára élvezhető volt, az bennük lelki törést nem okozott” – áll a nyomozati jegyzőkönyvben. „A táncos mulatság célja a fiúk szórakoztatása és nem az erkölcsi züllöttség elérése volt” – nyugtatnak meg mindenkit a rendőrök. Megjegyzem: én egy ideje kiöregedtem meg kihíztam a labdajátékokból, de arra határozottan emlékszem, hogy az erkölcsi züllés kifejezetten szórakoztató elfoglaltság, tehát a kettő nem zárja ki egymást. Az emancipáció elkötelezett hívei kedvéért említjük meg, hogy a leánycsapat győzelmei utáni chippendaleshow-ról nincsenek érdemi információink.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 09.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »