Szuromi Szabolcs Anzelm O.Praem immár tizenhat éve elemzi a korábban elveszettnek hitt Saint-Germain-des-Prés-i Apátság kéziratállományát, mely 1801-ben Európából került Szentpétervárra. A premontrei rend tudós tagja megkezdett kutatásait október 24. és 28. között folytatta a Szentpétervári Nemzeti Könyvtár középkori kéziratos állományában.
A két évszázadon keresztül nem vizsgált anyag 902 kéziratot foglal magába. Az ezek első szisztematikus leírását tartalmazó katalógus Szuromi Szabolcs Anzelm O.Praem munkájának köszönhetően készült el, majd 2021 őszén a kutatás kiegészült az Orosz Nemzeti Könyvtár középkori kódexeinek (6–16. századig) újra-katalogizálásával és részletes vizsgálatával is. Ez már az első évben komoly, világviszonylatban is releváns és elismert eredményre vezetett Luccai Szt. Anzelm egy addig ismeretlen, a 12. század első évtizedeiben másolt, szövegtanújának felfedezésével. Hasonló egyedülálló eredményt ért el Szuromi professzor a kéziratállomány mostani újabb elemzése folyamán.
A most azonosított kézirat említése Szentpéterváron először 1812-ben történt, mint az állomány „latin teológiai irodalomi” gyűjteményéhez tartozó kötet. Első szakmai leírását bő száz évvel később Alexandra Dmitrijevna Lublinszkaja (†1980) készítette el. Ez 1929-ben jelent meg a Nemzeti Könyvtár latin kéziratait összegző katalógusban. Ebben a felsorolásban a kódex egy 12. századi, egységes, itáliai eredetű, teológiai tartalmú kéziratként került bemutatásra. Ezt a nézetet vette át a legutóbb Olga Bleszkina által 2015-ban kiadott katalógus is. Szuromi Szabolcs Anzelm most elvégzett alapos kodikológiai, paleográfiai, és latin nyelvészeti vizsgálatai tükrében azonban az említett kódex egy tartalmában és keletkezésében is egyedülálló, négy műből felépülő, két részből utólag egybekötött kánonjogi munka.
A legelső egység, kétségkívül, a hagyományosan Szent Patriknak (†461) tulajdonított első zsinat harmincnégy kánonját tartalmazza rövid, magához a zsinathoz írt bevezetővel, hasonlóan a Corpus Christi College (Cambridge) állományában megtalálható szövegtanúhoz.
A nemzetközi tudományos kutatás általánosságban nem ismeri el Sztent Patrik tényleges kötődését a neki tulajdonított két zsinathoz: a neve alatt fennmaradt két zsinat közül az elsőt (amelyet a régebbi szakirodalom 448/450-re datál), a 6. századra teszik jelenleg a kutatók. Bármelyik dátum is a helytálló, az nem befolyásolja a Szentpéterváron újonnan azonosított kézirat első egységének keletkezési helyét és dátumát.
A kódex ezen részét Aidan perjel kérésére másolták le, amiről maga a másoló személy számol be közvetlenül a Szent Patriknak tulajdonított első zsinat szövegéhez írt – a jelenlévőket felsoroló – bevezető után.
Szent Aidan (†651) a 634 körül alapított Lidisfarne-i Perjelség (Northumbria) első perjele volt, aki hivatalát 634-től 651-ig viselte, mely dátum a pergamen kidolgozottságával, az írásformával és az egyedi díszítéssel is összhangban van. Ezt követően kap helyet a zsinat harmincnégy kánonja a kötetben, amelyek a pogány cselekményekkel és a druidák ítéleteivel, a méltó klerikusi életforma szigorú megtartásával, a keresztény házassággal és a rászorulók megsegítésével foglalkoznak.
Különleges érdekessége a kéziratnak, hogy a zsinati szöveget (második egység) – ugyanazzal a kézírással – nem valamely vezeklési könyv (Liber paenitentialis) anyaga követi, hanem egy lelkivezetési útmutató.
A ritka mű egyébként számos esetben utal a kolostorban végzett imádságos tevékenységre és fizikai munkára, amely így belső tényekkel is alátámasztja hogy a kötet Lindisfarne-ban keletkezett.
A második rész első egysége (azaz a harmadik mű) egy zsinati gyűjtemény, amelynek anyaga a karthágói (348–419-ig összesen hét zsinat) és az első tíz toledói (400–656) zsinat kánonjait foglalja magában. Mind a pergamen kidolgozottsága, az írásforma, a díszítő elemek és színek, valamint a latin nyelvezet egyedisége is meggyőző módon bizonyítja, hogy a kéziratnak ezt az egységét Toulouse-ban másolták, néhány évtizeddel a kódex első részét követően: a másoló úgy oldotta fel a szöveg rövidítéseit, hogy annak nyelvezete követi az okcitániai latin nyelvtant és szóhasználatot; Toulouse és régiója ebben a tekintetben – mint Okcitánia központja – egyedülálló volt. Ez a terület eredetileg – még a római korban – a hét provincia része volt, majd Toulouse jelentős szerepet játszott a Vizigót Királyság fővárosaként, később a frank uralom alatt is, majd pedig az Akvitániai Hercegség központjaként. Az okcitán dialektus az említett időszakban meg tudott maradni hivatalos szinten, így releváns hatást gyakorolt a helyi latin szókincsre és mondatszerkezetekre, sőt a nyelvtani szabályokra is.
Tehát a kódex harmadik művében – melynek keletkezése a belső tények alapján 670 körülire tehető – az okcitániai latin világos használatát láthatjuk A második rész második – egyben záró – egysége a temetkezési fegyelemre vonatkozó előírásokat tartalmazó munka, szintén Toulouse-ban készült, ugyancsak okcitániai latin nyelven.Ezen előírások jórésze ismert az egyetemes kánoni előírások rendelkezéseiből, de számos helyi, kifejezetten toulouse-i szokásjogot is írásba foglal. Ebben az esetben a konkrét dátum is meghatározható: a szöveget 678-ban másolták Toulouse-ban Szuromi Szabolcs Anzelm O.Praem vizsgálata alapján úgy tűnik, hogy ez egyúttal a két fő részből és négy műből álló gyűjtemény Toulouse-ban történt egybekötésének dátuma is.
A fent leírt kánonjogi kéziratot a 14. század legelejéig bizonyosan Toulouse-ban használták, mégpedig az a dominikánus közösségen, amely már az 1216. évi pápai jóváhagyást megelőzően is jelen volt a városban (a használatot a lapszéli bejegyzések határozottan jelzik). A hosszan tartó használat fő oka valószínűleg a Toulouse-ra jellemző hagyományos temetkezési előírások megtartása lehetett.
A Kódex végén található bejegyzés arról tanúskodik, hogy a 14. század második évtizedében (1316) viszont már a párizsi domonkosok tulajdonában volt a kézirat, a Saint-Jacques Konventben.
A több, egymástól eredetileg független egységből álló gyűjtemény újra ráirányítja a figyelmet a Szuromi professzor által többször kifejtett elméletre, azaz a folyamatosan fejlődő irodalmi mű fogalmára, a Gratianus előtti (1140) kánonjogi gyűjtemények tekintetében.
Jelenleg is vannak még ebből az időszakból származó olyan egyedi (pl. mindössze meghatározott zsinatok anyagát tartalmazó) gyűjtemények, adott helyhez kötődő – a szentség vagy szentelmény kiszolgáltatást segítő – kánonjogi munkák, amelyek az Egyház mindennapos életének az elevenségét őrzik. Ezeknek az egyedülálló, különböző időszakok és helyek hagyományait ötvöző egyházfegyelmi forrásoknak a teljes körű tudományos feltárása még hosszú időt vesz igénybe.
Forrás és fotó: Csornai Premontrei Apátság
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
