Dunst Eszter: Valaki járt a fák hegyén

Dunst Eszter: Valaki járt a fák hegyén

Öt évvel ezelőtt jött a nagy víz, minden idők legmagasabb árvize a Dunán. Azóta is bárkivel beszélek, aki ott volt, részt vett benne, mindenkiben egy furcsa kettősség maradt emlékül: egyrészt a félelem és a hősies küzdelem emléke, másrészt az, hogy mégis csodálatos napok voltak, életre szóló, meghatározó élmény! És még valami, sokunknak egyfajta Isten-élmény, Isten-tapasztalás, megtérés.

2013-ban írtam e sorokat a tetőzést követően Győrnél. Kaptam érte hideget, meleget, de ma is így írnám meg:

Még hordja a víz, hullámzik bennem, még nem tetőzött az emlékek árja. Lehet, hogy talán még nem is kellene írni róla, mert még nincs vége, nincs igazán vége, csak itt erre mifelénk már megnyugodhatunk kicsit, úgy tűnik, kitart a gát, megy lefelé a víz, ráadásul a megfelelő ütemben, nem túl gyorsan, hogy a levonuló víz szívó hatása ne harapjon le egy újabb darabot a gátból, azaz ne legyen több suvadás; ha nem láttam volna ezt az egészet élőben, „hivatalból”, azt hinném, amerikai katasztrófafilm volt 4D-ben, a jobbik fajtából, helikopterekkel, ptsz-ekkel és más egyéb harci járművekkel, katonákkal, TEK-kel, katasztrófavédőkkel, tűzoltókkal, rendőrökkel, mentősökkel, vízügyesekkel, közutasokkal, önkéntesek ezreivel és még ki mindenkivel.

Fotó: Huszti István / Index

Láttam a kétségbeesést, a már-már kilátástalan küzdelmet, a tanácstalanságot, a rémületet, amikor úgy hullámzott alattunk a gát, mintha paplanon járnánk, az utolsó előtti pillanatokat, amikor már mindenhonnan folyt a víz, egymásba kapaszkodó tekinteteket, a homokzsákokat töltők, cipelők, gátépítők végeláthatatlan és fáradhatatlan sorát, és követhettem villámgyors, határozott és okos döntéseket, valódi szakértelmet.

Forrás: Kisalföld

Hallottam a megállás nélkül zúgó helikoptereket, a katonai konvoj dübörgését, a városban vijjogó szirénákat, mintha hadiállapot lett volna, de hallottam a valószerűtlen csendet is kint a Szigetközben, a lezárt, kihalt országúton, amikor a felezővonal mentén kilométereken át felépített homokzsákfal mellett úgy sétált az ember, mintha egy csordultig telt gigantikus fürdőkád mellett járna, és képtelen voltam felfogni, hogyan tarthatja meg a homokzsákfal ezt a tengernyi vizet, és elképzelni se mertem, mi lenne, ha egy elmebeteg megbontaná  ezt a falat, vagy csak odébb rúgna néhány homokzsákot. És mindeközben vadrécék úszkáltak békésen a szürreális tájban a lemenő nap fényében.

Forrás: Kisalföld

Figyeltem a védvonalakon a sok-sok mosolygó embert, az apokalipszis kellős közepén egymással viccelődő sorstársakat, fiatalokat, diákokat, de legalább annyi idős embert is, kedves, csupa-szeretet lányokat, asszonyokat étellel-itallal, kávéval, sütivel, és láttam igazi férfiakat, Dobó kései várvédőit, akik az ország minden részéről összesereglettek a bajra, és újra és újra meggyőződtem: „nem sokaság, hanem lélek.”

Forrás: Kisalföld

Igen, a lélek, a magyar néplélek tett ismét csuda dolgokat, szerencsére ez még megvan a kollektív tudatunkban, átöröklődött, ugyanis ezt az összetartást nem lehet letölteni alkalmazásként, és a lapátolást se volt elég lájkolni, mint ahogy a Duna se a virtuális térben áradt, hanem nagyon is valóságosan. És ahogy anno nem adta fel ez a nép se a grundot, se a várat, akképp nem adta fel most sem a küzdelmet az árral, mert valahol a szívünk mélyén mi mindig a hazát védjük.

Fotó: Szabó Sándor

Pontosan tudom: Győrújfalunál nem a földiek kezében volt mindez. Se ember, se gép nem tudta volna megtartani ott a gátat, mely már csupán egy csordultig telt, összelyuggatott szivacshoz volt hasonló, mindenhonnan szivárgott a víz a mentett oldalon, s amelyről a tetőzés éjszakáján minden önkéntest leparancsoltak – már csak a fenyegető, tengernyi víz sötétlett, már csak a lámpák fényei világítottak, már csak…

Fotó: Huszti István

S akkor!

„S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.”     Reményik Sándor

Igen, tessék csak nyugodtan kajánul röhögve hozzászólni… de igenis volt itt még velünk Valaki más is… aki megkegyelmezett, aki megszánta a küzdőket és megálljt parancsolt a víznek.

„Valaki járt a fák hegyén…”  Kányádi Sándor

Ámen.

Árvíz 2013
A Győr-Moson-Sopron Megyei Kormányhivatal kommunikációs stábjának filmje 2013

The post Dunst Eszter: Valaki járt a fák hegyén appeared first on PolgárPortál.


Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »