Dübörög a fesztokrácia

Dübörög a fesztokrácia

Ha egy picit eljátszunk a szavakkal, akkor 1989-ből nézve Magyarország államformája akár lehetne fesztokrácia is. Különösen június elejétől augusztus végéig. Se szeri, se száma a különféle, elsősorban zenére szakosodott mustráknak, s napjainkban már egy valamirevaló falunak is kötelező összehoznia egy háromnapos ilyen tematikára épülő rendezvényt. A fesztiválok korszakát éljük, legyen szó a mangalicáról vagy épp a kísérleti elektronikus zenéről. A folyamat odáig fajult, hogy gyakorlatilag ezek a rendezvények maradtak a tömegkultúra legjellegzetesebb közvetítői. A muzsika nyelvére lefordítva ez azt jelenti, ha egy banda nincs ott egy fesztiválon sem, akkor tulajdonképpen nem is létezik.

A kérdés az, hogy jó-e ez nekünk, kultúrafogyasztóknak? A válasz sok szempontból is árnyalt, és nem lehet határozott igennel vagy nemmel felelni rá. Az azonban érződik, hogy gombamód szaporodásukkal a fesztiválok amennyire kinyitották a lehetőségeket, annyira be is szűkítették azt, hogy elérhető áron jussunk élő zenei tartalomhoz. A rendezvények kőkemény profitalapú vállalkozások, ahol az elsődleges cél, hogy minél nagyobb bevételek szülessenek, az újdonságok, a tehetséges, ám ismeretlen produktumok bemutatása pedig sokadik helyre került a rangsorban. Ezzel veszít a közönség, mert például kívülről nézve úgy látszik, Magyarországon létezik nagyjából száz zenekar, amelyek végigturnézzák az összes fesztivált Soprontól Debrecenig, miközben ennek a létszámnak jó ha tíz százaléka cserélődik évente új, feltörekvő tehetségekkel. A fesztiválszervezők azzal védekeznek: a sikerhez kötelező elhozniuk a tutit, az amúgy a rádiókból is folyó, sok esetben gagyinak hangzó produktumokat. Ha pedig mégis megjelenhetnek új hangok, mert azért mindenhol akad számukra egy-egy apró színpad, azok promóciójára egy forintot sem költenek. Ördögi kör ez, s a klubkoncertek vagy újabban a gagyipopba süllyedő közszolgálati rádió, az MR2 Petőfi elsorvadásával még elkeserítőbb a helyzet.

A tartalom mellett az árak is megálljt parancsolnak. Bármennyire is izgalmas ugyanis mondjuk a tegnap elkezdődött Sziget idei felhozatala, 19 990 forintot kevesen tudnak kifizetni egy napijegyért. Ez pedig azt eredményezi, ahogy azt nem egy zenész megjegyezte már, hogy a Sziget egy magyarországi fesztivál külföldieknek. Az elmúlt négy évben a kilátogatók 85 százaléka külföldi volt, azaz a tavalyi 441 ezerből 375 ezer. S tény, a nemzetközi szinten is jegyzett műsor az átlagosnál magasabb árakat követel, de például a Glastonburyre 228 angol font (83 ezer forint) a hetijegy, ami nagyjából – ha valaki nem tud kedvezményesen belépőt vásárolni – megegyezik a Sziget árfekvésével, ám a nyugat-angliai fesztivál fellépői sokkal komolyabb erőt képviselnek. S miközben még a fesztiválpiacon is kinyílt az olló, azaz a legnagyobbak kezdenek amolyan „elitrendezvénnyé” válni, addig azért jó hír, hogy akadnak olyanok is, amelyek egy fiatal pénztárcájával is elviselhetők. Ezek persze fapados kivonatai a nagyoknak (a Szigetnek például az augusztus végi Strand a kistestvére), egy-két nagyobb külföldi névvel, a hetijegyeik azonban éppen annyiba kerülnek, mint egy első vonalas mustra egynapi belépői. A helyzet így nem végtelenül reménytelen, ám ha lehetne kívánni, jó volna azt látni, hogy az egyetlen piacképes kultúramegmozgató formátumból komolyabb promócióra is futná az új hangok tehetséggondozására.

Ez azonban csak vágyálom. Egyelőre marad a fesztokrácia.

A jegyet kifizetni nem tudóknak meg az ingyenes zeneletöltés és az internetes zenelejátszók.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 11.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »