Beszélgettünk. Sok mindenről. Arról, hogy napjainkban már egyre kevesebb szó esik a pandémiáról, viszont annál több a szomszédban dúló háborúról. Van, aki azt vallja, ha eldöntöm, hogy boldog leszek, akkor az úgy lesz. Én eldöntöttem, és katasztrófába fulladt. Valahogy nem akar összejönni az önfeledt boldogság. Miért is?
Családtagok, gyerekkori barátok fordítanak hátat egymásnak, s olyan intenzitással fröcsögnek egymásra, mint a haladó tankok hernyótalpa alól kilövellő sáros latyak.
Sok mindent mondhatunk napjainkban, de azt, hogy eseménytelen az élet, azt nem. Úgy gondolom, hogy a génjeim normálisan működnek, tudok szívből segíteni, az irigység is távol áll tőlem, van családom, vannak barátok, közeliek, távoliak, épp úgy, mint bárki másnak. Azonban az igazi barátságok is törékenyek tudnak lenni, ha éppen nem vagyunk azonos platformon, ha oltásellenesek vagyunk, ha túl forró, ha hidegebb, mint kellene, ha nem jobbról, vagy balról fúj a szél. Családtagok, gyerekkori barátok fordítanak hátat egymásnak, s olyan intenzitással fröcsögnek egymásra, mint a haladó tankok hernyótalpa alól kilövellő sáros latyak.
Viszont örülök annak a hatalmas humanitárius összefogásnak, aminek köszönhetően segítséget kapnak a háború sújtotta Ukrajna menekültjei. Az elszállásolás után az idegenrendészetnél átmeneti menekült státuszt kapnak, majd a munkahivatalban kérhetik a szociális segélyt. A szociális segély összege azonos azzal, amit a szlovák állampolgárok kapnak, de mentesülnek a kötelező 32 órás közmunkától. Kapnak lakhatási támogatást, hattól tizenhat éves korig gondozási támogatást, és az integrálás után étkezési támogatást. De az, hogy mennyire sikeres az integráció, s a belepumpált energia mennyire hozza meg a várt eredményt, az megosztja a közvéleményt.
Csak azt „irigylem”, hogy február 24-e óta, azaz szűk három hónap alatt többet elértek a menekült státusszal rendelkező ukrán állampolgárok, mint mi, őshonos nemzetiségi közösség hosszú évtizedek alatt.
Iskolai osztályok nyílnak a gyermekek számára, nyelvtanfolyamok felnőtteknek, ukrán nyelvű nyomtatványokkal segítik az érvényesülésüket a hivatalokban, ingyenessé tették számukra a tömegközlekedést, kapnak pszichológust, ha munkát találnak, tolmácsot fogadnak melléjük. Summa summárum, minden lehetőséget megkapnak annak érdekében, hogy az anyanyelvükön érvényesüljenek. Ez nagyszerű, és támogatom. Így kell ezt csinálni.
Azért idézőjelben megjegyzem, hogy a génjeim most egy picit cserben hagytak. És nem azért, mert bármit is sajnálnék tőlük, ez távol áll tőlem. Csak azt „irigylem”, hogy február 24-e óta, azaz szűk három hónap alatt többet elértek a menekült státusszal rendelkező ukrán állampolgárok, mint mi, őshonos nemzetiségi közösség hosszú évtizedek alatt. Ezek szerint ez azt bizonyítja, hogy van rá apparátus, hajlandóság, készség, igyekezet. Igen, csak ne az őshonos közösség álmodozzon.
Az, hogy hatalmasra duzzadt az infláció, és még hízni, dagadni fog továbbra is, efelől semmi kétség, s ezzel a kukákba száműzött kenyérre is nagyobb lesz a kereslet, nem csak a Z jelzésű flakonokra. Pedig de jó lenne, ha a szlovák állampolgár is némi biztonságérzettel hajthatná álomra a fejét!
A minap, amikor az egyik ismerősöm arról beszélt, hogy ő szívesen fogadna magához a családi házába menekülteket, bizony, töredelmesen bevallom, hogy azt feleltem, hogy én nem. A tágra meredt szem gazdájának pedig elmagyaráztam a miértet. Elmondtam, hogy az utolsó falatot hajlandó vagyok megvonni magamtól, ha ezzel segítek nekik, de a házamba soha. Ezt merészeltem mondani, pedig mindig azt vallom, hogy soha ne mondd, hogy soha. Most mégis kivételt tettem. S hogy miért is?
Azért, mert bő harminc évvel ezelőtt a Ceaușescu rezsim bukása után is beindult a határokon átívelő szolidaritás, humanitárius segítségnyújtás. Akkor is adakoztam, és annak rendje és módja szerint a szívem szeretetével összerakott csomagba az elérhetőségemet is bepakoltam. Teltek múltak a hetek, egyszer csak levelet hozott a postás. Kézzel írottat, olyan igazit, ami ma már hiánycikk. Aradról küldték, megköszönve a küldeményt. Fénykép is jött a levéllel, szülők, két gyerekkel. Leveleztünk egy ideig, majd jelezték, jönnének. Akkor jöjjenek, mondtam, de azt azért tudni kell, hogy a bürokrácia cseppet sem könnyítette meg az ügyintézést.
Majd holnap jobb lesz, gondoltam naivan, de rájöttem, hogy a macska hamarabb meggyőzhető arról, hogy a paradicsomos káposzta a legfinomabb étel, mint az, hogy ők alázatot mutassanak.
Útnak indultunk, és a közjegyzőnél egy meghívólevélben kötelezettséget vállaltunk, hogy a családnak szállást biztosítunk, ellátásukról gondoskodunk. Csak annyit tudtunk, hogy a szenteste napján érkeznek. Izgatottan vártuk őket, hiszen ez volt az első olyan karácsony, amikor nem családi körben ünnepeltünk. A mobiltelefon akkoriban még álom szintjén sem fészkelte be magát az otthonunkba, a vezetékes viszont kiszolgálta az igényeinket. A szomszédos település vasútállomásáról hívtak, hogy a vendégeink megérkeztek.
A terített asztalon ünnepi ebéd várta őket, szeretettel készítettem, azonban eléggé válogatós társaságnak bizonyultak, valahogy semmi nem volt a szájízük szerint. Majd holnap jobb lesz, gondoltam naivan, de rájöttem, hogy a macska hamarabb meggyőzhető arról, hogy a paradicsomos káposzta a legfinomabb étel, mint az, hogy ők alázatot mutassanak. Nem voltak velük szemben nagy elvárásaim, de azért örültem volna annak, ha a hála szó jelent számukra valamit.
Egyre nagyobb igényekkel álltak elénk, rengeteg vásárolni való került a listára. Tél volt, s ugye hideg is, így csizma, kabát, sapka, sál, kötött pulcsik, ingek sora került a kosárba. Ezt még lenyeltem volna, de volt, hogy a fejemet két tenyérbe fogva könyököltem a konyha asztalán, mint egy zombi, mert már teljesen kiszorultam a saját otthonomból. Belakták, lelakták, uralták, s ha úgy volt kedvük, törtek, zúztak. Két hét elteltével, félve a választól, nem mertem megkérdezni, hogy meddig maradnak.
Aztán megtörtént a csoda, készülődni kezdtek. Ám azon a reggelen a rádió azzal riogatott, hogy vasutassztrájk. Győrben. S ők onnan… Lakat a számon, nem szóltam semmit. Nem, ez nem kegyetlenség, ez a szabadság utáni vágy volt. Már nem érdekelt semmi, csak az, hogyha átlépik a határt, visszaút nincs. Ez a történet ékes bizonyítéka lehet annak, hogy a másként szocializálódott vadidegen emberek sok esetben összeférhetetlenségi problémákat rónak a befogadó családokra. Naiv gondolat a befogadás akkor, ha olyan világot élünk, amikor sokan a saját hozzátartozóikkal, a legközelebbi rokonaikkal is harcban állnak. Úgy, mint Putyin Volodimirral.
Nagy Erika
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
