A gaugamélai vereség után Dareiosz, a perzsa király a mai Afganisztánban található Baktria területén húzta meg magát, Nagy Sándor lábai előtt pedig ott hevert Perzsia mesés gazdagsága. A diadaltól eltelt makedón urak, akik eddig lenézték Dareioszt és udvartartását férfiakhoz méltatlan elpuhultságukért, most ugyanebbe a csapdába estek. Nem úgy Alexandrosz, akit fűtött a tett vágy, Indiát nézte ki következő célpontjának. Tovább kelet felé, adta ki a parancsot.
A menekülőben lévő perzsa nagykirály rossz lóra tett, amikor is Baktria helytartójánál, Bésszosznál keresett nyugalmat. A ravasz szatrapa (tartományi helytartó) úgy vélte, hatalmas jó pontot szerez Sándornál, ha megöli ellenfelét. Tévedett, Alexandrosz méltóképpen eltemetette Dareioszt, a gyilkost pedig szörnyű módon végeztette ki. Állítólag két fát egymáshoz hajlítottak, hozzá kötözték Bésszosz végtagjait, majd a fákat elengedték…
Sándor lett Dareiosz törvényes utóda, egyre inkább változott át makedón arisztokratából keleti úrrá.
A környezete is észrevette, hogy másképpen bánik a makedónokkal és másképp az új keleti alattvalóival. A makedón nemesség egyre nagyobb ellenszenvvel figyelte Sándor viselkedését, ő azonban nem engedett nagyratörő terveiből, így a konfliktus elkerülhetetlen volt. Alexandrosz szokása szerint gyorsan cselekedett, az összeesküvőket kivégeztette, köztük legkedvesebb hadvezérét, Parmeniónt is.
Sándor csapataival Kr.e. 327-ben érte el India nyugati határait. Útközben áthaladt a mai Afganisztán, Üzbegisztán, Tádzsikisztán területein, több véres összecsapás megvívva, többek között a szkítákkal is. Az egyre hosszabbá nyúló utánpótlási vonalak biztosítása miatt több várost is alapított a hadjárat során. Ilyen például a még ma is létező Herat Afganisztánban, vagy Hudzsand, az egykor Leninabadnak nevezett város a tádzsikoknál. A harcok és városalapítások megterhelő feladatai mellett, arra is maradt ideje, hogy megházasodjon. Egy legyőzött lázadó uraság lányát, Roxánét vette nőül.
Sándor hadserege is változásokon ment át, a görögöket hazaküldte, makedónjai jelentős részét pedig helyőrségi feladatokra rendelte. A kieső emberanyagot perzsa és más keleti népek fiaiból pótolta. Ezek főleg könnyűfegyverzetű lovas és gyalogos alakulatok voltak. Megpróbált egy közös falanxot létrehozni az európai és ázsiai gyalogosokból. Seregében megjelentek az elefántok is, bár egyelőre csak, mint teherhordók.
India akkoriban nem volt egységes állam, több egymással is folyamatosan harcoló fejedelemségből állt. Az egyik ilyen fejedelem, Taxilész be is hódolt a híres/hírhedt makedónnak. Az ő területei az Indus és a Hüdaszpész folyók között feküdtek. A Hüdaszpész másik partján már Pórosz uralkodott egészen a Gangesz folyóig. Mondanunk sem kell, hogy Taxilész és Pórosz nem szívlelhette egymást. Pórosz felvette a kesztyűt, és csapataival a Hüdaszpész folyó bal partján várta Sándor támadását Kr.e. 326 májusában.
Sándor különféle hadmozdulatokkal összezavarta a túlparton feszülten figyelő indiaiakat, majd az egyik éjjel a folyó felsőbb szakaszán átkelt csapataival. Az indiai vonalak előtt a harci elefántok foglaltak helyet, hátukon pajzsokkal ellátott, bőrből készült tornyokkal. A tornyokban íjászok és dárdavetők foglaltak helyet. A behemót állatokat érclemezek védték, vezetőik pedig az állatok nyakában ülve egy vashegyű bottal irányították őket. Harcra képzett állatok voltak, agyarukkal és ormányukkal egyaránt halálos veszélyt jelentettek az ellenségre. Mögöttük sorakozott fel a gyalogság, oldalaikat lovasok és harci szekerek védték. Pórosz serege 30-35 ezer főt tehetett ki. Hasonló volt a makedónok létszáma is.
Jobbszárnyuk kezdte a csatát. Lovas íjászok indították el az ütközetet, majd a hetairosz lovassággal Sándor is támadásba lendült. Sikerült az ellenfél lovasságát összezavarnia, az indiai arcvonal teljesen összekuszálódott. Ekkor indult el a félelmetes falanx az elefántok és a gyalogosok felé. Azok makedón lovasok pedig, akik áttörték az ellenség vonalait, most hátulról rontottak az indiai derékhadra.
Csak a legbátrabb harcosok jutottak az elefántok közelébe, a sérült, fájdalomtól megvadult állatoknak már gondozóik sem tudtak parancsolni. Nem egy állat az indiaiak soraiban vágott véres rendet, mikor megbokrosodva menekülni kezdett.
Az elefántok kiiktatása után Alexandroszék győzelme már nem volt kérdéses. Az indiai harci szekerek sem tudták megfordítani a csata kimenetelét, elakadtak a sárban. Pórosz több sebből vérezve jutott Sándor kezére. A győzelem után természetesen még többet akart a hódító makedón.
A már emlegettet Arrianosz írta róla, hogy bár ő pontosan nem tudja, mik lehettek Alexandrosz tervei, de annyit biztosan állít, hogy neki semmi sem lett volna elég. „… a még ismeretlen országokat kutatta volna, ha mással nem, önmagával szállva versenyre.” Története szerint indiai bölcsek, mikor meglátták serege élén Sándort, csak a lábukkal dobbantottak egyet. Mikor ő tolmács segítségével megkérdezte őket, miért, azt válaszolták: „Alexandrosz király, minden embernek csak annyi föld a birtoka, mint amennyi ez a darab, amelyen állunk. Te is, aki hazádból kiindulva oly sok földet jártál be, bajokkal küzdve és szenvedést okozva, a többiekhez hasonló ember vagy, csak éppen gőgös, és mások ügyeibe ártod bele magad: így tehát nemsokára meghalsz te is, és csak annyi föld lesz a birtokod, amennyi elég ahhoz, hogy testedet elfedje.”
Sándor nem hallgatott a bölcsekre, a győzelem után a Gangesz folyót akarta elérni. Katonáit azonban betegségek, fáradtság, egészségtelen éghajlat is gyötörte
Elhatározásuk csak még erősebb lett, mikor kiderült, Sándor következő kiszemeltjei lényegesen nagyobb erőt képviselnek, mint Pórozs csapatai. A Nanda Birodalom erejéről keringő hírek szerint 80 ezer lovassal, 200 ezer gyalogossal és több ezer harci elefánttal kellett volna megküzdeniük. Alexandrosz kénytelen volt visszafordulni, és seregével együtt elindult vissza nyugat felé. Ekkora már rögeszméjévé vált a terv: egyesíteni kelet és nyugat kultúráját, egy a hellén kultúrán nyugvó békés birodalmat létrehozni. Ennek legjellegzetesebb eseménye volt a szúszai menyegző, Szúsza városában több ezer makedón férfit házasított össze perzsa nőkkel. Birodalma székhelyét Babilonban jelölte ki, innét akarta igazgatni a Balkántól az Indusig terjedő roppant birodalmát. A sors azonban közbeszólt, 33 évesen meghalt. Az általa elképzelt világ a halála után összeomlott, birodalma részekre szakadt, de hatása így is óriási volt, egyes cselekedeteit azóta is emlegetik, és egy új, hellenisztikusnak nevezett civilizációt teremtett.
Az első századi, római történetíró Curtius Rufus írta haláláról:
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
