A Habsburgok königgrätzi veresége után Ferenc József elismerte a Német Szövetség megszűnését, Ausztria hadisarcot fizetett Berlinnek, Poroszország pedig bekebelezte Hannovert, Nassaut, Hessen-Kasselt, Schleswiget, Holsteint és Frankfurtot. Bécs elveszítette a befolyását Itália, valamint a német területek felett, mindezek miatt pedig kénytelen volt kiegyezni Magyarországgal.
Létrejött az Észak-német Szövetség, egy a poroszok befolyása alatt lévő szövetségi állam. A szövetség örökletes elnökségét Poroszország kapta, a kancellár pedig Bismarck porosz miniszterelnök lett. Bismarck a porosz fekete-fehér zászló mellé a Hanza Szövetség vörös-fehér színeit tette, így az új nagyhatalmat fekete-vörös-fehér lobogó jelképzete. A maradék német állam, Bajorország, Württemberg, Baden, valamint a Hesseni Nagyhercegség a Dél-német Szövetségbe (Süddeutscher Bund) tömörült, bár a lépésnek különösebb jelentősége nem volt.
Az európai erőegyensúlynak a kisnémet egység létrejötte nem tett túl jót, III. Napóleon Franciaországa sem repesett a boldogságtól.
Számítani lehetett rá, hogy inkább előbb, mint utóbb újra ágyúdörgéstől lesz hangos a vén kontinens. Otto von Bismarck nem ült a babérjain, a nagy műve még befejezetlen volt, alkotója nem pihenhetett. Kellett egy ürügy, melynek révén kiprovokálhatták a franciák fellépését. Ezt a spanyol trónvita szolgáltatta, ugyanis a Cortes, a spanyol nemzetgyűlés megfosztotta trónjától II. Izabella királynőt. A székét vesztett uralkodónő Franciaországba menekült. Az európai uralkodó családok szövevényes rokoni kapcsolatai miatt több jelölt is akadt a trónra, természetesen a Bourbonok és a Hohenzollernek is. 1869-ben a spanyol kormány I. Vilmos porosz király távoli rokonának, Hohenzollern-Sigmaringen Lipót hercegnek ajánlotta fel a trónt. A franciák tüzet okádtak attól, hogy déli szomszédjuknál egy Hohenzollern uralkodjon.
Felszólították I. Vilmost, hogy a hercegnek eszébe se jussék élni a lehetőséggel. Lipót ugyan lemondott a madridi trónigényéről, de a franciák továbbra is követelték, hogy Vilmos nyilvánosan jelentse ki, a herceg a jövőben sem lesz spanyol trónkövetelő. Bismarck úgy vélte, eljött az idő, hogy a franciákat is fegyverrel tanítsa jó modorra. Az úgy nevezett emsi táviratban tudatosan megsértette Franciaországot, hogy kiprovokálja a háborút. Párizs úgy érezte, sarokba szorították, nem maradt más lehetősége, mint a hadüzenet – 1870. július 19-én ezt meg is tették a franciák. Ezzel összefogásra sarkalták a németeket, még a dél-német államok is Bismarck mellé álltak.
Miután a Hohenzollern hercegek lemondásáról szóló közléseket a spanyol királyi kormány hivatalosan közölte a francia kormánnyal, a francia követ Emsben azt a követelést támasztotta Őfelségével, a királlyal szemben, hatalmazza fel őt arra, hogy Párizsba sürgönyt küldjön, melyben a király Őfelsége önmagát a jövőre vonatkozólag is kötelezi arra, hogy sohasem fogja jóváhagyni a Hohenzollernek esetleges újabb jelöltségét. Őfelsége a király nem volt hajlandó ismét fogadni a francia követet és adjutánsa által kiüzent, hogy Őfelségének a követ számára nincs több közölni valója.”
Ez volt a Bismarck által átfogalmazott távirat, miközben az eredeti szövegben, melyet I. Vilmos szárnysegéde írt Bismarcknak az szerepelt, hogy Vilmos király tudomásul vette Lipót herceg lemondását a spanyol trónigényről, „és hogy semmi egyéb mondanivalója nincs a (francia) nagykövetnek.”
A bismarcki változat július 14-én vált ismertté Németországban, ugyanazon a napon, amikor reggel 9 órakor a párizsi minisztertanács elhalasztotta a tartalékosok behívását. Nem telt el 24 óra és ezt a döntést megváltoztatták.
A háború elején a franciák mintegy 200 ezer embert vontak össze a határ mentén, ez a szám a porosz-német erők felét sem érte el. III. Napóleon tisztában volt Poroszország erejével, s ami még aggasztóbb volt számára, saját országa gyengeségével. Rossz hangulatát tovább erősítette, hogy vesekő gyötörte, nem mellesleg pedig ő nem a nagybátyja volt (Bonaparte Napóleon). A francia csapatok sorozatos vereségeket szenvedtek, a német csapatok Metzben és Sedannál is bekerítették őket. Patrice de Mac-Mahon francia tábornok csapataival Chalons-sur-Marne felé vonult vissza, ott csatlakozott a sereghez a császár is. A francia haditanács két terv közül választhatott.
Vagy megpróbálják felmenteni a Metzben körbezárt francia erőket, vagy pedig Párizs védelmére rendezkednek be. A stratégák az utóbbi mellett döntöttek, de a közhangulat nyomásására mégis inkább Metz felé indultak. A porosz csapatok azonban megállították a francia sereget Metz előtt, és rákényszerítették, hogy a megerősített Sedan városába vonuljanak vissza.
Helmuth von Moltke porosz főparancsnok csapatai szeptember elején körbezárták a császárt és 130 ezer emberét Sedannál. A bezárt francia seregnek nem volt elég élelme és muníciója, ahogy egy francia katona fogalmazott: „Benne ülünk egy éjjeli edényben, és még a fejünkre is fognak piszkítani.” Mac-Mahon megsebesült, a parancsnokságot Wimpfen tábornoknak adta át, aki sikertelenül próbált kitörni az ostromgyűrűből. Reménytelen volt a franciák helyzete:
Ágyúink közvetlen közelről tüzeltek, és a hatás valóban megrendített… Rémes volt látni a mészárlást, hadállásainkban tisztán hallottuk a becsapódó lövedékek áldozatainak félelemmel teli kiáltását… fölényünk az ellenséggel szemben annyira elsöprőnek bizonyult, hogy egyáltalán nem volt veszteségünk. A tüzérek mintha hadgyakorlaton lettek volna.”
– számolt be egy német tiszt.
A reménytelen helyzet miatt III.Napóleon elrendelte a megadást, bár előtte kilovagolt a csatatérre, de nem sikerült hősi halált halnia. Próbált ugyan egyezkedni a poroszokkal a szabad elvonulásról, de ők hajthatatlanok volna, csak a teljes megadást fogadták el.
A fegyverletételi okmány aláírására szeptember 2-án 11 órakor került sor. A német hadsereg kezébe került az eddig elfogott 21000 katona mellé további 83000, 5000 tiszt és 50 tábornok, 419 tábori- és 139 erődlöveg, 66000 puska és 1000 vagonnyi ellátmány. A csata során a franciáknak 17000 katonája esett el, vagy sebesült meg, míg a német oldal vesztesége 9000 katona volt. A második császárság véget ért, III. Napóleon lemondott, a háború még egy darabig folytatódott, de a németek győzelme nem forgott veszélyben.
Két nappal a sedani katasztrófa után Párizsban kikiáltották a köztársaságot. A főváros egészen januárig ellenállt a poroszok ostromának, de utánpótlás hiányában januárra megadták magukat.
1871. január 18-án a versailles-i palota tükörtermében kikiáltották a Német Császárságot, I. Vilmos, bár ellenérzésekkel viseltetett a császári cím iránt, végül mégis elfogadta azt. A birodalomhoz csatlakoztak a dél-német államok is, ezzel megteremtve a porosz vezetésű egységes Németországot. A végleges békeszerződést 1871. május 10-én írták alá Frankfurtban, és a franciák kénytelenek voltak lemondani Elzászról és Lotaringia egy részéről a németek javára, valamint 5 milliárd frank jóvátételt fizetni. Az elkövetkező évtizedekben a franciák egyre csak a reváns lehetőségére vágytak, ami 1914-ben el is érkezett. A két állam közötti ellenségeskedés teljesen átalakította az európai szövetségi politikát.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
