„A második világháború a legnagyobb olyan – önállóként elkülöníthető – esemény az emberiség történetében, amelyet a Föld hét kontinense közül haton és valamennyi óceánján vívtak. Ötvenmillió embert fosztott meg az életétől, további százmilliók élték túl testben vagy lélekben sérülten, és anyagi pusztítása kiterjedt a civilizáció törzsterületének igen jelentős hányadára” – így kezdte John Keegan brit hadtörténész a második világháborúról szóló könyvét.
Ferdinand Foch marsall, az első világháború egyik legtehetségesebb francia hadvezére mondotta volt az első világháborút lezáró békék kapcsán, hogy: „Ez nem béke, hanem húszéves fegyverszünet!”
Apró szépséghiba, hogy a közvélekedéssel ellentétben Foch marsall ezt nem a békeszerződések igazságtalan volta miatt jelentette ki, hanem azért, mert úgy vélte, hogy Németországot nem gyengítették meg kellőképpen.
Nem csatolták el a németektől a Rajna folyó bal partját, csupán demilitarizált, azaz fegyvermentes övezetté nyilvánították. Foch jóslata beteljesülését már nem érhette meg, 1929-ben elhunyt.
Adolf Hitler hatalomra kerülésével sok minden megváltozott, a Führer fokozatosan látott neki tervei megvalósításának. Az egyik ilyen lépése volt a demilitarizált Rajna-vidék fegyveres megszállása. Tette ezt arra való hivatkozással, hogy Párizs kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötött a szovjetekkel. Eszerint egy német agresszió esetén Moszkva ellen, a franciák hadba lépnek a szovjetek oldalán. Hitler ezt úgy magyarázta, hogy ezzel a franciák megszegték a versailles-i béke azon rendelkezését, mely szerint Franciaország vállalta, hogy soha többé nem indít háborút a németek ellen, amennyiben arra a Népszövetség nem kötelezi.
1939. szeptember 1-én kitört a második világégés, a Wehrmacht támadást indított Lengyelország ellen. Mintegy negyedórás késéssel követte őket a történelem folyamán először létező Szlovákia hadereje, Ferdinand Čatloš vezetésével.
A lengyelországi hadjárattal megszületett a Blitzkrieg (villámháború) kifejezés: a földi és légi hadműveletek példátlan haétkonyságú összehangolása. A kérdés csak az volt, ezt a nyugati fronton is meg tudják-e ismételni a német katonák. Hitler már 1939. októberében utasítást adott a nyugati hadjárat kidolgozására. Az Erich von Manstein által kidolgozott Fall Gelb szerint, Gerd von Rundstedt vezetésével támadás indult május 10-én az Ardenneken át Franciaország és a Benelux Államok ellen.
A franciák 1930 és 1933 közt a francia–német, az olasz–francia és a francia–luxemburgi határon megépítették André Maginot hadügyminiszter javaslatára az ún. Maginot-vonalat.
Ez egy 350 kilométer hosszú korszerű erődrendszer volt, amit a német hadsereg a támadásakor egyszerűen megkerült, és az Ardennek-hegységen keresztül támadta meg Franciaországot.
A szövetségesek úgy vélték, Belgium könyebben járható részein keresztül várható a támadás fő iránya. Annak ellenére, hogy szivárogtak információk a franciákhoz a németek terveiről, Maurice Gamelin, francia főparancsnok ezt nem vette túl komolyan. Így aztán amikor a német páncélosok Heinz Guderian tábornok vezetésével megkezdték az Ardennek átszelését, a velük szemben álló francia erők sem méretben, sem képzettségben nem voltak elegendőek az offenzíva megállításához. Guderian csapai átgázoltak az erdőkön és hamarosan átkeltek a Meuse folyón. Az egyik francia törzstiszt a következőket vetette papírra:
Olyan légkör uralkodott, mint egy gyászoló családban. Sedannál áttörték a frontunkat. Megtörtént az összeomlás. Georges tábornok egy karosszékbe vetette magát, és könnyekben tört ki. Ő volt az első férfi, akit sírni láttam ez alatt a hadjárat alatt. Sajnos később még sokan követték.”
Május 12-én Guderian páncélosai elérték Sedant, majd tovább nyomultak a Meuse folyó felé.
Nincs pihenő vagy lazítás, éjjel nappal csak előre, nem nézve se jobbra, se balra, ki kell használni a gyors rajtaütés előnyeit és az ellenség zavarodottságát, mindig bizonytalanságban kell őket tartani, és csak egy cél lehet: az áttörés.”
Az előrenyomulást kiválóan támogatták a jellegzetes, szirénázó hangot kiadó Stuka bombázók. Május 21-én a német páncélosok már a La Manche csatorna partján voltak. Hiába voltak a franciák a harckocsik számát tekintve fölényben, a németek koncentrált támadásait a szétszórt francia páncélos alakulatok nem tudták megállítani.
A német páncélosok háta mögött a gyalogság szilárd védelmi vonalakat épített ki. A Belgiumba szorult brit és francia erők Dunkerque felé hátráltak, hogy onnét evakuálják őket a szigetországba. A német támadás két napra leállt, mert Gerd von Rundstedt csapatai sebezhetősége miatt kérte a Führertől az offenzíva felfüggesztését. Von Rundstedt attól félt, csapatai a rossz időjárás miatt hiányzó légitámogatás nélkül túlságosan sérülékenyek egy francia ellenlökéssel szemben. Ez az idő elegendő volt a partra szorult csapatok kimentésének megszervezéséhez, ez volt a Dinamó-hadművelet. A dunkerque-i evakuáció volt a franciaországi hadjárat egyetlen dicsőséges része, ugyanis sikerült 200 ezer angol és 140 ezer francia katonát áthajóztatni Angliába.
Júniusban aztán tovább folytatódott a németek előrenyomulása, kiiktatták a Maginot-vonalat, elfoglalták Párizst, majd Franciaország, alig hat hét után, június 22-én megadta magát.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
