Az iszlám világ egyik legnépszerűbb történetírója Ibn Haldún, 14. századi arab történetíró írta egy helyütt: „A Magreb (Magreb a nyugati arab világot jelenti, a Nílustól nyugatra, a Szaharától északra lévő térség. – a szerk. megj.) lakói a jóslatok könyve alapján úgy hiszik, hogy a muszlimok idővel sikeres támadást intéznek majd a keresztények ellen, s elhódítják az európai keresztények földjeit a tengeren túl. Ez, mondják, tengeri úton történik majd.” Ahhoz, hogy ez ne így történjen kellett a lepantói tengeri győzelem is, 1571 októberében.
Midőn Nagy Szulejmán került a török állam élére, egy bemutatkozásnak tűnő fenyegető levelet küldött Rodosz új, ispotályos lovagrendi nagymesterének. A levelet a szultán Nándorfehérvár elfoglalása után írta 1521-ben, a nagymester válasza tömör volt:
Levelednek, melyet követed útján kaptam kézhez, tartalmát tökéletesen megértettem.”
Philippe de Villiers de L’Isle-Adam nagymester, akinek családja generációkra visszamenőleg harcolt muszlimokkal, nekilátott, hogy felkészítse szigetét a török támadásra. A 16. századi Európa a Habsburg és a Valois család vetélkedését nyögte, Luther Márton tanai és a reformáció újabb törésvonalakat okoztak a vén kontinensen, Velence pedig belefáradt a törökkel folytatott csatározásokba. Rodosz magára maradt, ennek megfelelően a szultán végül bevette a várost. A lovagrend új otthona Málta szigete lett, amit Szulejmánnak már nem sikerült elfoglalnia, egy évvel a szultán halála előtt, 1565-ben Málta sikeresen megvédte magát.
Azonban a 16. század második felében az oszmán flotta már akkorra veszélyt jelentett a Földközi-tenger európai partvidékére, hogy a spanyol Habsburgoknak is ide kellett erőiket összpontosítani, nem pedig a távoli magyarországi végvárak megsegítésére.
A nagy szultánt egy kicsi követte, a Részegesnek is nevezett Szelim, ezen a néven a második. A janicsárok maguk között csak „ökörnek” nevezték, aki úgy itta a bort, mint a vizet. A követi jelentések szerint:
Természeténél fogva lobbanékony, vérszomjas alkat, mindenféle testi élvezetre igen fogékony, és mindenekfölött szereti a jó bort.”
Szelim tudta, hogy a hadseregnek munkát kell adnia, ha szeretne megmaradni a trónján. Ugyanakkor ő volt az első szultán, aki nem személyesen vezette hadait, félve attól, hogy távollétében puccsot hajtanak végre ellene. 1566-ban a kereszténység is új vezetőt kapott, V. Pius pápa személyében, akinek nagy álma a keresztény egység megteremtése volt a török ellen. Ezt felgyorsította Ciprus szigetének eleste is. A szigetet birtokló velenceiek is szorgalmazták már az összefogást. Ciprus ostroma idején a diplomácia boszorkánykonyháiban sikerült isegy szövetséget kifőzni, mire 1571-ben a Szent Liga névre keresztelt mediterrán szövetség létrejött, Ciprus már oszmán fennhatóság alatt állt, így a hadicél a sziget felszabadítására változott. A Liga tagjai Velence, Nápoly, Genova, Savoya, a Máltai Lovagrend és a toszkán Szent István Lovagrend, II. Fülöp spanyol király és a pápa voltak.
A megállapodás leszögezte, hogy a Liga célja a török megsemmisítése, a szövetség örök időkre szól, nemcsak védekezni, de támadni is fognak.
Felszabadítják a török által megszállt területeket, idővel visszafoglalják Észak-Afrikát és a Szentföldet is. Felállítanak egy kétszáz hadigályából és száz szállítóhajóból álló közös flottát, 50 000 gyalogost, 4000 lovat és annyi ágyút, felszerelést bocsátanak a Liga rendelkezésére, amennyire szükség lesz. 1571. augusztusára hatalmas flotta gyűlt össze Messina kikötőjében, hogy elinduljon Ciprus visszafoglalására. 200 gálya, melynek több mint a felét a velenceiek, 80-at pedig a spanyolok állítottak ki, 40 ezer tengerész és evezős, valamint 22 ezer katona.
Köztük a világhírű spanyol író, Miguel de Cervantes is, aki a lepantói csatában később fél karjára megbénult.
A sereg parancsnoka Don Juan de Austria, V. Károly törvénytelen fia, II. Fülöp spanyol király féltestvére volt. Az ifjú, 24 éves parancsnok előtt egy cél lebegett, katonai sikerekkel és személyes hősiességgel akart fényes nevet szerezni, hogy azzal hidalja át a szakadékot, amely a törvényesen született főhercegektől elválasztotta. Fülöp a tengeri hadviselésben tapasztalt parancsnokokat helyezett mellé, nehogy valami meggondolatlanságot kövessen el. A pápai követ szavai szerint
Olyan becsvágy fűti az ifjú herceget, hogy ha alkalma adódik, semmiféle tanács nem tartja vissza, s nem annyira a gályák megmentésére lesz gondja, hanem a dicsőségre és a tiszteletre.“
E hatalmas flotta és becsvágyó vezére kelt útra Ciprus felé, de hamarosan beleütköztek az oszmán-török hajóhadba, így Lepantónál (Korinthoszi-öböl) 1571. október 7-én csatát vállaltak. A Müezzinzade Ali pasa vezette oszmán hajóhad ugyan fölényben volt, de Don Juan hajói nagyobb tűzerejében bízhatott. Ali, „a müezzin fia“ szegény sorból emelkedett fel kapudán pasává, azaz a szultáni hajóhad főparancsnokává. A szultán emberei között kívülállónak számított, töröknek született, nem pedig gyermekként elrabolt keresztényből lett muszlimmá. „Bátor, nagylelkű, természettől fogva nemes gondolkodású, a tudomány és a művészet szerelmese, választékosan beszél, istenfélő, tiszta életű.“ – vélekedtek róla az emberek.
Onorato Caetani, a pápai sereg tisztje a csata napjáról írta a naplójában:
Ezen a reggelen, hajnalban elértük a Kefalónia és Lepanto között fekvő Oxia szigetét. Az idő kitűnő, a tenger nyugodt, ami ebben az évszakban kivételes állapot. Urunknak, aki nekünk akarja adni a győzelmet, valóságos csodatétele. Amint felkel a nap, a mi előőrsünk észreveszi a török sereget, az övék pedig felfedezi a miénket.”
A keresztény arcvonal előtt hat galleász állt, ezek a velencei hajók hatalmas tűzerővel rendelkeztek. Ez a fél tucat gálya, a hagyományos gályákkal ellentétben az oldalfedélzeteken is hordozta az ágyúit, így óriási veszteségeket okoztak a támadó török hajóknak, több tucatot küldve közülük a tenger fenekére. A muszlimok jobb- és balszárnya megpróbálta bekeríteni Don Juan hajóit, miközben a török fővezér Ali a centrumot támadta, hogy mihamarább végezzen a hitetlenek főparancsnokával. Szándékaival ellentétben a spanyolok csáklyázták meg az ő vezérhajóját, a Szultánát és a kialakuló kézitusában Ali is elesett. Ali lándzsára tűzött fejét, valamint vezérhajóján a Szent Liga lobogóját látva a török janicsárok és tengerészek egyaránt megzavarodtak, gályáik menekülésbe kezdtek, jelentős károkat okozva azon társaiknak is, akik még folytatták volna a harcot. Az oszmánok több mint 100 év után vesztettek újra tengeri ütközetet, flottájuk megsemmisült. Bár azt a következő években sikerült újjáépíteniük, a tapasztalt legénységet és tiszteket nem tudták pótolni.
Ezzel még Szokoli Mehmed nagyvezír sem tudott mit kezdeni, hiába mondta a velencei követnek, hogy
Tudnod kell a különbséget a ti veszteségeitek és a mi veszteségeink között. Azzal, hogy meghódítottuk Ciprust, levágtuk az egyik karotokat; azzal, hogy elpusztítottátok a flottánkat, lenyírtátok a szakállunkat. Egy levágott kar soha nem nő ki újra, de a megnyírt szakáll annál inkább.”
A győzelem híre futótűzként terjedt el Európában, alig egy hónap múlva már mindenhol tudtak a győzelemről. Zrínyi György tárnokmester október 28-án levélben számolt be sógorának, Batthyány Boldizsárnak a történtekről:
az velencés urak az terrek császár vízen való erejével megvíttanak, az Istennek segétsége által győzedelmessé lettenek az ős ellenségeken. Tekegyelmed nyilván megérti: egyéb hírem, se újságom mostan ennél nincsen.”
A csatában egyébként a törökök rabjaiként magyarok is rész vettek. Erdélyi Péter és Domonyi Jakab hajdan Eger várában szolgáltak. Valamikor 1560 körül kerültek a kontyosok fogságába és lettek gályarabokká a török flottánál. E sanyarú sorsuk 15 évig tartott, majd sikerült megszökniük. A források ezen kívül említést tesznek, két „Magar” melléknevű hajóparancsnokról is. Magar Ali és Magar Ferhát, az előbbi talán a térképészként ismertté vált Madzsar Alival azonos. Don Juan zászlóshajójának főkormányosát pedig Markovich Péternek hívták.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
