„Fegyverbe! Harcoljatok a németek ellen, bárhol is találkoztok velük! … és az Egyesült Nemzetek seregeivel egyesülve újabb Grünwaldot adnak majd a németeknek!” Az idézett részlet, a Lengyel Nemzeti Felszabadító Bizottság 1944. júniusi kiáltványából való. Az utalás az 1410-es grünwaldi csatára nem véletlen, hiszen az egyesült lengyel-litván hadak hatalmas győzelmet arattak ott a Német Lovagrend csapatai felett. Az összecsapás a németeknél tannenbergi, a litvánoknál zalgirisi ütközetként honosodott meg. A Baltikum sorsát eldöntő ütközet a középkor egyik legnagyobb, legvéresebb összecsapása volt.
A harmadik keresztes hadjárat idején, Palesztinában alapított Német vagy Teuton Lovagrend kacskaringós úton jutott el a Baltikumba. 1211-ben II. András, magyar király a rendnek adományozta a dél-erdélyi Barcaságot, hogy azok a Havasalföldön élő pogány kunoktól megvédelmezzék. A rend több kiváltságot is kapott a királytól (pl. vásártartási és vámszedési jog), aki azonban alig több mint egy évtizeddel később, 1225-ben fegyverrel űzte el a pár évvel ezelőtt még oly szívesen látott vendégeket.
A lovagok azonban hamarosan új otthont találtak maguknak.
Konrád lengyel fejedelem, Mazóvia uralkodója felkérte Salzai Hermannt, a Német Lovagrend nagymesterét, hogy segítsen megállítani a pogány poroszok támadásait a lengyel földek ellen, cserébe pedig területeket biztosított a számukra. A nagymesternek azonban nagyravágyóbb tervei voltak, friss baltikumi hódításait is meg akarta tartani és biztosítani akarta állama önállóságát. Kihasználta zseniális diplomáciai érzéket és elérte, hogy II. Frigyes német-római császár egy kiváltságlevéllel jutalmazza. Ebben garantálták a Német Lovagrend jogát a meghódítandó porosz területekre, elismerve egyenjogúságát a többi német fejedelemséggel és hercegséggel. Ezt elfogadta Konrád is, majd pár évvel később, 1234-ben a pápa is kimondta, hogy a Teuton Lovagrend egyedül Rómának tartozik engedelmességgel. A 13. század végére a Baltikum meghatározó erejévé váltak a teutonok. A poroszok hódoltatása, megtérítése után a szintén pogány litvánok ellen fordultak. A rend területén élők többsége valamely szláv népcsoporthoz tartozott, ezért hadseregük zömét a Német-római Császárságból érkező keresztesek alkották. A búzatermelésből meggazdagodó rend a 14. század végére elzárta a lengyelek és litvánok elől a Balti-tengert, vagyis uralta a Balti-tenger egész keleti partvidékét.
A két nép közös ellenségéve váltak a teutonok.
Nagy Lajos magyar és lengyel király halála után, a lánya Hedvig örökölte a lengyel trónt, aki hozzáment a lengyel nemesség által kiválasztott Jagelló litván nagyfejedelemhez. Miután megkeresztelkedett (a keresztségben a Wladyslav nevet kapta), Lublinban 1386-ban megkoronázták. A Lengyel Királyság és a Litván Nagyfejedelemség Jagelló litván nagyfejedelem, azaz II. Ulászló lengyel király jogara alatt egyesült. A perszonálunióban lévő két ország komoly vetélytársa lett a Német Lovagrend államának, borítékolható volt az összecsapás közöttük a Baltikumért.
A casus belli a rend és a kelet-európai síkság nagyhatalma között a Samogitia (a mai Litvánia) területén kitört lázadás volt. A lengyel és a litván nemesek megegyezése alapján, Litvánia élén II. Ulászló unokatestvére Witold (Vytautas) állt, aki segítséget nyújtott a lázadóknak. A kezdeti kisebb-nagyobb összecsapások után a felek békét kötöttek, pontosabban nyolc hónapos fegyverszünetet, amit erőgyűjtésre, felkészülésre használtak fel.
A német lovagok kettéosztották seregüket, mivel arra számítottak, hogy a lengyelek és a litvánok két külön offenzívát indítanak majd a Lovagrend nyugati és keleti területei ellen. Csalódniuk kellett azonban, mert II. Ulászló és Witold csapatai egyben maradtak, és a rend székhelye Marienburg (Malbork) ellen terveztek támadni.
Az ütközetre a mai Észak-Lengyelország területén fekvő grünwaldi síkon került sor 1410. július 15-én.
A szemben álló felek létszámát nem tudjuk pontosan, ugyanis a korabeli források milliós haderők összecsapásáról beszélnek. A kutatások szerint a lengyel-litván csapatok száma 30-50 ezer körüli lehetett, velük szemben állt a Német Lovagrend mintegy 20-30 ezer fős hada. A lengyel-litván seregben nagyszámú cseh zsoldos, orosz, belarusz, tatár és vlach katona is szolgált. A lengyel sereg büszkesége a páncélos lovasság volt, a gyalogságuk viszont már kevésbé volt ütőképes: gyenge fegyverzet, fegyelmezetlenség volt a paraszti népfelkelőkből álló gyalogság fő ismérve. Érdekesség képen említjük meg, hogy a lovagrend oldalán kisebb magyar egységek is harcoltak, Stiborici Stibor erdélyi vajda és Garai Miklós nádor parancsnoklásával.
A csata előtti éjszakán égi háború tombolt, mintegy előfutáraként a nappali összecsapásnak. A vihar sátrakat sodort el, többen a katonák közül látomásaikról számoltak be. Például az egyikben Ulászló egy szerzetessel csatázott a Holdon és győzött, ezt roppant kedvező előjelnek vélték. 1410. július 15-ének hajnalán a lovagrendi csapatok megérkeztek a lengyel-litván hadak elé.
A szövetségesek táborában elég nagy zűrzavar uralkodott, nem számítottak az ellenség ilyen hirtelen megjelenésére. Ulrich von Jungingen nagymester nem élt a kedvező lehetőséggel, nem indította meg csapatait a rendezetlen ellenséges sorok felé. Helyette inkább védekezésre rendezkedett be, a lengyel-litván hadak támadását akarta kiprovokálni. Nehézlovasságát a litván és tatár könnyűlovasokkal, gyalogságát pedig a lengyel nehézlovasokkal és gyalogsággal szemben állította fel. A támadást kiprovokálandó két lovagot küldött Ulászló táborába, meztelen kardokkal – mondván segíteni jöttek a királynak, mert úgy látszik, a lengyelek között nem akad senki, aki támogatná őt. Jan Długosz, lengyel történetíró krónikájában olvashatjuk a csatáról: „Ulászló, Lengyelország királya, pedig a lovagrend büszke és fennhéjázó követségét meghallgatva, a heroldok kezéből átvette a kardokat. Nem fakadt haragra, vagy valamilyen méltatlankodásra, hanem könnyekre, s meggondolás nélkül, csodálatos és szinte égi alázattal, türelemmel és szerénységgel így válaszolt a heroldoknak: „Jóllehet seregemben éppen elegendő a kard, s nem szorulok rá ellenségeim kardjaira, mégis ügyem és igazságom nagyobb gondolkodása, gyámsága és védelme végett, Isten nevében elfogadom ezt a két kardot ellenségeimtől és a ti kezetekből, noha ellenségeim jómagam és népem vérére és pusztulására áhítoznak…”
Az egymásnak ellentmondó források miatt a csata pontos menete nehezen meghatározható. A jobb szárnyon a litván és tatár könnyűlovasság indította a harcot. Az inkább csak megfélemlítésként szolgáló tüzérséget hamar kiiktatták, majd a gyalogságot kezdték puhítani, de a nagymester erősítést küldött. A német nehézlovasok megállították a támadást. Valószínűleg ekkor a tatárok szokásos színlelt visszavonulásukat alkalmazták, ami pánikot okozott litván fegyvertársaik soraiban. A jobbszárny pusztulása fenyegetett, Witold herceg ekkor Ulászló segítségét kérte. A hatalmas porfelhő miatt a király nem látta át a csatateret, de miután egy gyors zápornak köszönhetően a por leülepedett, támadásba küldte embereit. A lengyelek megindultak, és visszanyomták a Lovagrend középső és jobb szárnyát, de a kitisztult levegőben az is kiderült, hogy a királyt csak egy kisebb testőrcsapat védi. Teuton lovagok egy csoportja célba vette az uralkodót, hogy elfogja, de az sem baj, ha megölik őt. Nem sokon múlt, hogy tervük sikerrel járjon, de a király testőrei levágták a támadókat. Eközben sikerült a meghátráló litvánok sorait is újrarendezni, és a németek egyre nehezebb helyzetbe kerültek. A bajt fokozta, hogy a nagymester, Ulrich von Jungingen is elesett. A lovagok még órákig kitartottak, de a csata számukra már elveszett.
A kutatások szerint mintegy 8 ezer lovag halt meg a csatamezőn, és körülbelül 14 ezren fogságba kerültek. A Német Lovagrend állama megmaradt, de erejük megrendült. A 15. század második felében aztán a Lovagrend elveszítette területei nagy részét, csak Kelet-Poroszország maradt az uralma alatt, és a lengyel király hűbéresei lettek.
A csata lengyel szempontból legkritikusabb pillanatáról ismét Jan Długoszt idéznénk: „Miután a litván sereget megfutamították, a lengyel és a porosz seregek közt különböző helyeken igen heves küzdelem újult ki. A hatalmas port, mely a csatát és a csatázókat ellepte, egy kellemes és enyhe eső eltüntette. A német lovagok, harcolva a győzelemért, Ulászlónak, Lengyelország királyának nagy zászlóját, melynek jelvénye a fehér sas volt, egy ellenséges rohammal… a földre vetették. De a legelszántabb katonák és veteránok, akik mellette álltak, rögtön felemelték és a helyére visszaállították, s ezzel megakadályozták a pusztulást… Hogy ezt a gyalázatot és becstelenséget lemossák, a lengyel katonák vad szenvedéllyel törtek az ellenségre, és mindaz az erő, melyet karjuk még őrzött, most áradt, pusztított és győzött.”
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
