Az európai nagyhatalmak 1813-ban összefogtak Napóleon ellen. A franciák lipcsei veresége után, a hatodik koalíció (angolok, oroszok, poroszok és a Habsburg Birodalom) csapatai 1814 márciusának végén elfoglalták Párizst. A szenátus megfosztotta Napóleont a trónjától, ő pedig három nap múlva lemondott. A szövetségesek, megfelelő évjáradék folyósítása mellett, Elba szigetére száműzték. A francia trónra visszatért a Bourbon család. Napóleon azonban nem találta elég izgalmasnak Elbát…
Így hát 1815. március 1-én partra szállt Cannnes-nál és elindult Párizs felé. XVIII. Lajos jobbnak látta, ha elhagyja a francia fővárost, a belgiumi Gentbe menekült. A királypárti történetek szerint Napóleon visszatérését egy kiterjedt összeesküvés készítette elő, míg a bonapartista legendák arról szóltak, hogy a francia nép alig várta császára visszatértét. Mindkét állítás túlzó. Az egyik polgármester a partraszálló Napóleont a következő szavakkal „üdvözölte”:
Már kezdtünk boldogan és nyugodtan élni, s maga most mindent összezavar.”
Bonaparte visszatérésének okait a következőkben kell keresnünk: akadozott az évjáradéka, az is a fülébe jutott, hogy a bécsi kongresszuson, Európa Napóleon utáni ügyeit megtárgyaló diplomaták felvetették, hogy jóval távolabbra kéne őt száműzni.
A bécsi kongresszuson az osztrák, angol, porosz, orosz diplomaták azonnal elutasították Napóleon visszatértét. A kongresszusra delegált francia diplomaták is Napóleon ellen szólaltak fel. Charles-Maurice de Talleyrand-Périgord, a korszak egyik legtehetségesebb diplomatája (Napóleon alatt külügyminiszter, majd XVIII. Lajos miniszterelnöke) elfogadtatott egy nyilatkozatot, mely szerint „… Bonaparte Napóleon kívül helyezte magát a polgári és társadalmi kapcsolatokon, és átadta magát a nyilvános megtorlásnak, mint a világ nyugalmának megzavarója és ellensége.”
A szövetséges hatalmak még sosem voltak eltökéltebbek, Napóleonnak vesznie kell.
A megszervezett hetedik koalíció óriási fölényben volt a francia haderővel szemben, Napóleon 200 ezres serege több mint háromszoros túlerővel nézett szembe. Napóleon két stratégia közül választhatott. Az egyik a védekező-halogató módszer, beengedi az ellenséget Franciaországba, így azoknak komoly erőket kell az utánpótlási vonalak fenntartására, valamint a francia erődök felügyeletére biztosítaniuk. Az így meggyengült ellenséget aztán legyőzheti. A másik lehetőség egy gyors megelőző csapás a Belgiumban gyülekező angol és porosz erőkre. Ha ez sikerül talán elrettenti a közeledő osztrák és orosz erőket. Azonban külön-külön kellett végeznie az angol és porosz erőkkel, mert ha azok egyesülnek már túlerőben lettek volna. Ismerve Napóleont nem volt kérdés, hogy melyik stratégiát választja. Lazare Carnot, Napóleon belügyminisztere az első verziót támogatta, mikor megtudta, hogy Napóleon inkább Belgiumba vonulna, a következőket mondta: „Napóleon egyetlen kártyára teszi fel mindenét és mindenünket. Ha veszít, Franciaország a külföldiek prédája lesz. Ez az ember nem érti meg, hogy egy nagy állam vezetőjének más kötelességei vannak, mint egy kalandornak.”
Napóleon 1815. június 12-én indult Párizsból 120 ezer emberével és 366 ágyúval. Két nap múlva átlépte a belga határt és Brüsszel felé fordult. A porosz parancsnok Gebhard Leberecht von Blücher tábornagy és az angol csapatok parancsnoka, Wellington hercege egyezséget kötöttek, ha le is győzik őket a franciák csapataik, akkor sem távolodnak el egymástól. Mindeközben Napóleon pont azt remélte, hogy sikerül mindkét ellenségét visszavonulásra késztetni, és emiatt elszakadnak egymástól, hiszen az angolok a tengerpart, míg a poroszok a német államok felé indulnak el.
A hadjárat a császár elképzelése szerint indult, ugyanis június 16-án, Ligny mellett legyőzte Blüchert egy kíméletlen, öldöklő küzdelemben, miközben Ney marsall visszavonulásra kényszerítette Wellington csapatait Waterloo irányába.
A britek Brüsszeltől 18 kilométerre vették fel állásaikat egy lankás, dombos területen. A császár terve változatlan maradt, legyőzni a briteket, mielőtt a poroszok megérkeznének. A június 17-18-i éjjelen már porosz csapatok érkeztek az angol táborba, illetve az éjszakai esőzések miatt másnap csak késve tudta Napóleon felállítani a tüzérségét, így a csata pár órás késéssel indult.
Az öldöklés dél körül kezdődött. Napóleon feleslegesnek tartotta, hogy visszahívja Grouchy marsallt, akit 33 ezer emberével a poroszok üldözésére küldött. Délután egy körül aztán meggondolta magát, de akkor már késő volt. A franciák ágyúk tüze nem okozott nagy károkat az ellenség soraiban, Napóleon utasította balszárnyát, hogy támadja meg az ellenség jobb oldalát, amit egy tanya köré állítottak fel. Abban bízott, hogy Wellington ide erősítést küld majd a derékhadából, ezzel megkönnyítve a franciák helyzetét, hogy középen áttörjék a dombtetőn lévő angol vonalakat. Az angol lövészek az épületek falába vágott lőréseken keresztül súlyos veszteségeket okoztak a támadóknak. Emiatt egyre több francia erő érkezett ide, amire máshol lett volna szükség.
Délután két óra körül Napóleon elérkezettnek látta az időt, hogy támadást indítson a britek magaslaton álló derékhada ellen. A támadó francia gyalogság már az ellenséges sorok felé meneteléskor súlyos veszteségeket szenvedett, és nem sikerült áttörést elérniük. A küzdelembe bekapcsolódó brit lovasság visszaszorította a völgybe a francia gyalogságot. Napóleon mélyütésnek szánt hadmozdulatából nem lett semmi. Sőt időközben feltűntek a csatatér keleti oldalán a porosz egységek. A csata talán legemlékezetesebb pillanata volt, mikor Michel Ney marsall a derékhad lovasságával nekirontott az ellenség centrumának. Wellington gyalogosai négyszögekbe tömörültek, ezek a sündisznóállások négy sor mélységűek voltak, az első sor katonái térdre ereszkedtek, és felfelé tartották puskájukat, hogy a szuronyok a lovakat sértsék meg, a többi sor pedig bőszen tüzelt. Ney támadása hősies volt ugyan, ezt számtalan festmény örökítette meg, de tüzérségi és gyalogsági támogatás nélkül kudarcra volt ítélve. Ahogy egy angol katona visszaemlékezett a hősies francia rohamra:
A túlélők között nem akadt ember, aki képes lett volna elfelejteni a támadás félelmetes nagyszerűségét. A lovasok egyre közeledtek, mialatt úgy tűnt, hogy a föld megremeg a paták dübörgésétől. Elhangzott a parancs: Felkészülni a lovasság fogadására! Az első sorban állók mind letérdeltek, és a feldühödött cuirassiers (vértesek) előtt hirtelen csillogó szuronyerdő emelkedett fel, melyet erős kezek tartottak szilárdan.”
Este hét körül már 30 ezer porosz támadta a franciák jobb oldalát, Napóleon bevetette minden tartalékát, még a Császári Gárdát is, azonban már ez sem menthette meg a csata sorsát, a franciák hátrálni kezdtek, ami pánikszerű meneküléssé változott. Blücher és Wellington általános rohamot rendelt el, este 9 órára elsöpörték a francia seregeket, melyek meg sem álltak Franciaországig. A csatában mindkét fél óriási veszteségeket szenvedett. A franciák 29 ezer embert, az angolok 15 ezret, a poroszok 9 ezer főt vesztettek, a csata utolsó szakaszában a nyolc négyzetkilométeres területen 45 ezer halott és sebesült hevert.
A csata helyszíne Waterloo városától körülbelül négy kilométerre délre volt, jóval közelebb Mont-Saint-Jean településhez, a franciák ma is e falunévvel illetik Napóleon utolsó ütközetét.
A waterlooi kudarc után Napóleon lemondott, majd július 15-én Rochefort kikötőjében megadta magát az angoloknak. Augusztus 7-én felszállt a Northumberland nevű hajóra, ami Szent Ilona szigetére vitte, ahol élete hátralévő részét töltötte, egészen 1821-ben bekövetkező haláláig.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
