Donald Trump láncai

Donald Trump láncai

Most már tényleg ideje feltennünk a kérdést: mit üzen nekünk az a tény, hogy Donald Trump még mindig nem bukta el az egy hónap múlva esedékes amerikai elnökválasztást?

Az odaáti kampányok soha nem nélkülözték a szaftos sztorikat és a minden értelemben övön aluli elemeket, most azonban úgy tűnik, hogy botrányokból ennél is több praktikusan már ki sem pattanhatna. Miközben Hillary Clinton és az ő emailjei-egyebei is megérik a pénzüket, a prímet a republikánus fenegyerek viszi. A hét és a hónap összes napjára jut valami, amitől a szóba jöhető emberi számítások szerint meg kellene rogynia. Ám a pasas, aki folyamatosan hülyeségeket mond – az uralkodó olvasatok szerint –, évtizedeken át nem adózik, nem tartja gyilkos mumusnak az oroszokat, trágárul-tiszteletlenül beszél a nőkről, és aki mögül befolyásos támogatók sokasága hátrál ki, a viharok ellenére állja a sarat.

Legújabban így kiáltott fel: tiszta haszon, hogy a továbbiakban nem kell a republikánusok jelöltjének tartania magát, végre eldobhatja láncait, és úgy harcolhat az elnöki székért, ahogy neki jólesik. Az igazsághoz tartozik, hogy még messze nem minden embere lécelt le a közelből, aki számít. Attól, hogy Paul Ryan, a képviselőház republikánus elnöke vagy John McCain, a leghéjább republikánus héják egyike faképnél hagyta, más nagy nevek – Rudy Giulianitól Marco Rubióig – ebben a pillanatban még kitartanak mellette.

Donald Trump hátránya egyes felmérések szerint nem kevesebb, mint 8 százalék, de nem árt tudni, hogy a nyár vége felé nagyobb különbségeket is mértek, és az újabb és újabb balhék után rendre szélesedni látszó réseket valahogyan mindig sikerült betömködnie. A nőkről szóló alpári és ostoba Trump-mondatok nyilvánosságra kerülése után például egyértelműen úgy tűnt, hogy ezt aligha bocsátja meg neki a közvélemény, különös tekintettel a republikánus világ női szavazóira. Hiszen ez azon témák egyike manapság – nemhogy a tengerentúlon, mifelénk is –, amiben az ilyen brutális elhajlások abszolút tolerálhatatlanok. Joggal feltételezhettük, hogy a valaha volt legharsányabb jelölt kinyírta magát. Erre mi lett? A kommentátorok jó része szerint döntetlenre hozta a delikvens a második tévévitát, azok után is, hogy az elsőt simán elveszítette.

Akárhogy is, olyan jelölt sem volt még az USA-ban, aki ennyi hendikeppel – jó részüket magának köszönheti, ne legyen extrém hülye, aki egyszer majd komoly emberként óhajtana öregkori karriert csinálni – küszködve versenyezte volna végig a bajnokságot. És akkor itt térhetünk vissza az írás elején felvetett kérdésre. Arra, hogy mit üzen mindez.

Nem véletlen, hogy amikor Trump Clintont pofozza, akkor a konkrét történetek mellett főként azt ismételgeti: a demokraták embere harminc éve benne van a hatalomban. Annak is a kellős közepében. Annak a hatalomnak a kellős közepében, amely unalmassá, belterjessé, lelketlenné, tehetetlenné, fantáziátlanná, merevvé vált, és amelynek prominenseiben egyre kevésbé van kedvük bízni-hinni az embereknek. Azaz az emberek egyre jelentősebb részének. Akik inkább választanának egy extravagáns kalandort, mint valakit, akihez hasonló figurákat oly sokszor választottak az elmúlt évtizedekben.

Az, hogy Donald Trump még talpon van, jól mutatja az establishmenttel, a status quóval szembeni ellenérzések erejét. Ha ennyi hihetetlen balhé után – csodák csodájára – még nyerni is tudna, annál világosabb üzenetet nem kaphatna a nyugati típusú politika. Az bizony azt jelentené, hogy a régi világnak vége. Ez a tét. Mindössze. Egyfelől: csoda, hogy mindenki megmozgat minden követ? Másfelől: csoda, hogy a magyar miniszterelnök Trumpnak szurkol? Nem. Nem. És hogy az a híres új világ milyen lenne? Nos, ezt még nem tudjuk. Sőt abban sem vagyunk biztosak, hogy okvetlenül szeretnénk mielőbb megtudni.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »