December 24.

December 24.

Mit csinál az ember, ha történelem közeleg? Hiszen csak akkor fecseg róla tudatlanul, jókorákat tévedve, amikor véletlenül épp nincs történelem. Olyankor szokása sóhajtozni arról, hogy történelmi időket él, ha nincsenek történelmi idők. Ha egyszer mégis közelítenek, bizony hogy észreveszi. Nem sopánkodik tovább, kevesebbet beszél nagy időkről, és többet szorong.

Ajándékot vittem anyámnak szentestére. Kevesebbet, mint azelőtt, és sokkal kisebbeket. A három krisztkindli: egy kopasztott csirke, nem nagyobb egy fürjnél, egy kiló kristálycukor és egy kovácsoltvas virágcseréptartó.

Történelmi szenteste: 1944. december 24.

Légiriadó volt délben, a Széll Kálmán téren ért. A fene enné, ha öt perccel később jön, már kinn vagyok anyámnál a Kissvábhegy alján. Nem lehettünk többen ötven-hatvannál, behúzódtunk az esedékes bombák elől a vágányokon átívelő híd alá. A többi szorongótól tudtam meg, hogy az oroszok a Budagyöngyénél vannak. A riadó rövid volt, alig tízperces, lefújása után villamosra ültem, s három megállót eléjük mentem a János-kórházig. Ott szoktam leszállni.

„Hó lesz” – mondtam anyámnak és megcsókoltam – „és az oroszok a Budagyöngyénél vannak.” „Itt? Azt mondtad, Pestről fognak jönni.” „Úgy látszik, megváltozott.” „Most mit csináljunk?” „Ebédeljünk meg.” „És este mi lesz?” „Talán meggyújtjuk a fát.” „Nagyon satnya az idén, nem kaptam szebbet. Ugye, nem mész el este?” „Nem, most már itt maradok, amíg…” „Jaj, de jó! A díványt majd kihúzzuk az ebédlőbe. De jó, hogy itt vagy! Félnék itt egyedül.”

http://mno.hu/

Hírdetés

Féltem én is, de nem mondtam. Délután anyám földíszítette a fát, ahogy szokta: fönn a csillag, körül angyalhaj, üveggömb, gyertya, műhó, lenn a régi betlehem. Kitöltött két pohár Corát, kesernyés olasz vermutot, aztán meggyújtottuk a gyertyákat. Kaptam tőle egy százas doboz Daru cigarettát, hogy jutott hozzá, nem tudom. Csillagszóró nem volt a fán, de hamarosan lett az égen. Tizenegy tájban dolgozni kezdtek a sorozatvetők, félelmetes üstököscsóvákat húztak Buda fölé. Akkor láttam munkában először Sztálin-orgonát. Pincéje a háznak nem volt, az alagsorába húzódtunk.

Szenteste éjszakáján kezdődött a város ostroma.

December huszonhetedikén, szerda reggel betoppant a kapuba egy orosz tiszt, mellette vöröskeresztes karszalaggal egy szanitéclány vagy orvosnő, mögöttük néhány kiskatona. Sűrű aknaesőben futottak idáig, a lépcsőházi falnak dőlve fújták ki magukat. Német nincs? Nincs. Magyar katona? Az sincs. Feljöttek a lakásba, a száz Daruból rágyújtottak, megkínáltak. Cigarettázás közben úgy-ahogy elmondtuk, hogy anyám színésznő a Nemzetinél, én a Vígben dolgozom. „Artyiszt” – mondta felcsillanva a kapitány.

A történelem, ha egyszer betoppan, a sok történésből egyáltalán nem látszik ki. Előfordul például, hogy egy fej legurul. Mint ahogy le is gurult.

Másnap, harmadnap, vagy még aznap éjszaka kigyulladt a János-kórház gyógyszerraktára. Arról fújt a szél, sűrű szikrafelhő zúdult anyám kitört ablakai felé. Védekezésül vizes lepedőket teregettünk a bútorokra. A tűzfényű, lidérces homályban anyám egyszerre fölkiáltott: „Fej gurul a lábamnál!” Széttapogattam a padlón, megtaláltam a guruló fejet. Anyám gipsz mellszobrának elgurult a feje.

Álltunk szemben egymással a tűz falra festett árnyai közt, kezemben a fej, és keservesen elnevettük magunkat. „Ennek is vége” – mondta anyám. „Sok mindennek vége” – mondtam én –, „ezentúl minden megváltozik.” „De mi, ugye, nem? Legalább mi ne, legalább te ne.”

Akkor jöttem rá először, anyám fejével a kezemben, hogy mit csináljon az ember, ha történelem közeleg. Ha már itt a történelem. Maradjon azonos a változásban. Tegye azt, amit addig, amit a történelem előtt. Amit a maga rövid történelme hosszán tennie adatott, amit lelke szerint tennie kell.

(1976)

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.12.23.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »