Dávid Katalin: Emlékiratok

Dávid Katalin: Emlékiratok

A nemzetközi hírű, Stephanus- és Széchenyi-díjas művészettörténész 2011-ben Rómában kezdett hozzá emlékiratainak megfogalmazásához, melyből 2014-ben a Soah – Emlékeim a vészkorszakból, 2017-ben pedig a Vasfüggönyös kereszténység jelent meg, a Szent István Társulat gondozásában. Mindkét kötetről részletes recenziót közöltünk honlapunkon 2014. május 17-én, illetve 2017. június 10-én.

A mostani kötetben a már megjelent fejezetek mellett a tudós szerző gyermekkorát, a Kolozsvári Egyetemnek a trianoni békediktátum miatt Szegedre kerülésének időszakát idézi fel, egyúttal képet ad az Örményországból az évszázadok során Magyarországra érkezett örmény családok beilleszkedéséről is. A másik új fejezetben pedig Mindszenty József bíboros hercegprímás korának hangulatát eleveníti fel a kötet írója.

Dávid Katalin édesapja, Dávid Lajos teljesen örmény; édesanyja, Bíró Szaniszla anyai ágon híres történelmi örmény család leszármazottja, apain pedig székely. Édesapja nemzetközi hírű gyógyszerész, a szegedi Egyetemi Gyógyszertár és Gyógyszerészeti Intézet megalapítója volt, magántanár, legendás pedagógus, irányításával harminchárman nyertek doktori fokozatot. Édesanyja férjhezmenetele előtt banktisztviselőként dolgozott. Dávid Katalin a tízgyermekes család ötödik gyermekeként született. Testvéreivel együtt olyan családi közegben nőtt fel, amelyben természetes volt a római katolikus hit, az, hogy kivétel nélkül mindenki Isten teremtménye, ami kizárja bármely személy vagy népcsoport negatív megkülönböztetését. Ugyanígy magától értetődő volt családjukban a kultúra elmélyült művelése, magas fokú szeretete. Mivel az apai nagyapa hatalmas vagyonát az első világháború hadikölcsöne elvitte, szüleik a professzori fizetésből nevelték fel őket. Édesapjuk mondta is: „Vagyont nem tudok biztosítani, csak egyetemi diplomát biztosíthatok, olyan területen, amit mindenki saját maga választ magának.” Az emlékíró édesapjukra úgy emlékszik, mint akinek „emberi, társadalmi magatartását, politikai felfogását Istenbe vett hite motiválta, amit soha, semmilyen körülmények között nem tagadott meg.” Így a Rákosi-korszak kezdetén, 1947-ben részt vett az akkor még megtartott Veni Sanctén, teljes dékáni díszben és a dékáni lánccal ment áldozni. Többen is megjegyezték, hogy „apa megáldoztatta a dékáni ’felségjelvényt’.” A család, az otthon központja pedig „természetesen anya volt”, aki mindegyik gyermekéért felajánlotta valamelyik testrészét, Dávid Katalin a szemét kapta, és ha édesanyja valamelyik szeme begyulladt, ebből tudta, hogy valami baj elhárult felőle. A családban nagyon fontos volt a hagyomány tisztelete, mégis a kötet írója hosszú élete során sehol nem tapasztalt nagyobb szellemi szabadságot, mint otthon. „Minden gyermek önmaga lehetett, mert a szüleink tudták, hogy a boldogságunk függ attól, mennyire tudjuk a magunkkal hozott képességeket, a bennünk lévő szellemi, lelki, testi lehetőségeinket, a mindenkiben benne rejlő talentumokat kibontakoztatni.”

A Mindszenty-korszakról szóló részben Dávid Katalin megfogalmazza: bár az Egyháznak a társadalomról betöltött szerepéről másként vélekedett, mint a bíboros, hercegprímás, az életét feláldozó személyiségére örök példaként tekint: „ahogy tudatosan vállalta a leggonoszabb megaláztatást, és szenvedést, ami rá várt… Ez valóban egy életszentség alapja.” Mindszenty szuggesztív egyéniségét érzékeltetve ír le Dávid Katalin egy esetet, amikor a hercegprímás kocsiját kivezényelt, kövekkel felszerelkezett munkáscsoport állta el, hogy megkövezik. Ő megállíttatta az autót, kiszállt belőle, a felhergelt munkások megdöbbenve hátráltak. Mindszentynek egyetlen szóra nem volt szüksége, hogy megállítsa őket. Dávid Katalin emlékeztet rá, hogy ebben az időben, 1945 és 1948 között már szinte folyamatos volt az egyházüldözés, és „felerősödött az a könyörtelen, bolsevista elszántság, hogy az embereket kegyetlen megfélemlítéssel, egzisztenciájuk, személyi szabadságuk, sőt életük fenyegetésével az Egyházzal való szakításra kényszerítsék.” A fiatal, egyetemista Dávid Katalin ebben a diktatórikus légkörben is elutasította a gyűlölködés minden formáját, elnöke lett a szegedi Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egyesületei Szövetségének (MEFESZ), országos szinten pedig alelnök, egy olyan szervezetben, amit ha nem is nyíltan, de a kommunista párt, illetve annak ifjúsági szervezete irányított. Együtt dolgozott és haláláig jó barátságban maradt a MEFESZ vezetőjével, az akkor orvostanhallgató, később híres professzorral és „igazi humanistával”, Levendel Lászlóval, természetesen úgy, mint a Mária-kongregáció, tehát mint a katolikus egyetemisták tagja. Ekkor mondta Sass Imre jezsuita, hogy Dávid Katalin együtt dolgozhat a kommunistákkal, mert ő „született katolikus”. Megtanulta a kommunistákkal való együttélést, de ennek lényege egyetlen feltétel volt: „tudnia kellett rólam mindenkinek ott, hogy én gyakorló katolikus ember vagyok. Nemcsak istenhívő, hanem az Egyházhoz tartozóan istenhívő. Igen, ez az alapja az együttélésnek, a közös munkának, és kiindulása a ’prudens’ magatartásnak.” Ugyancsak megfogadta Dávid Katalin egy másik jezsuita szerzetes, Hunya Dániel tanácsát: a kommunista korszakot senki nem úszhatja meg teljesen, mégis próbálja meg rendkívül magas fokon gyakorolni a prudencia, az okosság erényét, ez mentőöv lehet a következő, ki tudja, milyen hosszú időben, és ezáltal válik lehetővé, hogy minél több embernek segítsenek megmaradni majd a nehéz időkben. Ám mindez azt is jelenti, hogy a szakadék szélén kell táncolniuk, „és csupán egy pici hiba a megfontolásainkban, már elvesztünk: vagy lelkileg, vagy fizikailag.”

Hírdetés

Dávid Katalin mindvégig komolyan vette a jezsuita szerzetes szavait. A másokra nyitott, jóindulatú szemlélet, de a krisztusi tanokhoz való sziklaszilárd hűség jellemezte őt egész életében. Ennek szellemében vezette 1951 és 1965 között a Dokumentációs Központot, amelyben a legkülönbözőbb világnézetű emberek dogoztak együtt, mégis sokan emlékeznek úgy, hogy „aranykor volt, sziget az ellenséges világban.”

Dávid Katalin: Emlékiratok
Szent István Társulat, 2019

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »