Csődbe menni tilos!

Alig nyolc éve söpört végig a világon az a tornádó, amit a kokain, a kapzsiság és a pszichopátiás gátlástalanság hizlalt globális méretűvé. A 2008-as pénzügyi válság következménye sok millió elveszett otthon, tömeges csőd és állástalanság, továbbá több ezer öngyilkosság lett. Ma mintha senki sem emlékezne már arra, ami történt. Reklámok ezrei újra a régi fehérítő erővel mossák az agyakat: a kedves néző, hallgató és olvasó vegyen hitelből lakást meg autót, mert megérdemli a nagyobb tévét és az egzotikusabb nyaralást, hiszen az igazi álmok nem várhatnak. A marketinges és bankár pszichopaták ismét mesés bónuszokat kasszíroznak abból, hogy irreális igényeket teremtenek, amelyekkel fedezetlen fogyasztásba hajszolják a lakosságot. Nyugodtan tehetik, hisz mindenki a következő negyedéves GDP-adattal van elfoglalva, nem pedig azzal, hogy tíz év múlva milyen hulladékkonténerbe hányva kallódnak majd azok az emberek és társadalmak, amelyeket módszeresen, bűnszövetkezetben és nyereségvágyból hajszolnak fenntarthatatlan életmódba, s akikkel mohó gonoszságot tanúsítva hitetik el parazita létezésük legfőbb élményét, amely szerint a fogyasztás boldogságot okoz.

A tudatipar kiheverte a válságot, és folytatja az egyetlen tevékenységet, amelyhez ért: a fogkrém mellé önbizalmat, a mosópor mellé gondoskodást, az uzsorahitel mellé álomesküvőt hazudik. Eközben épp olasz óriásbankok lobbiznak azért, hogy mentsék ki őket adóeurók milliárdjaiból, mert hiába telt el nyolc év, és hiába tesznek úgy, mintha minden rendben volna, a rövid távú profitmaximalizálás érdekében előadott sok évtizedes hazugságaikon és beteges kapzsiságukon sem a becsődölt életek, sem a segély és támogatás címén beszippantott ezermilliárdok nem változtattak semmit. Nem elég: újabb és újabb milliárdok kellenek.

A kapitalizmus szellemének mélyén a kezdetektől ott húzódik egyféle elemi kegyetlenség: azokat, akik nem képesek talpon maradni a versenyben, a piac az út mellett hagyja a keselyűknek – legyenek akár fogyatékos emberek, akár gazdaságtalanul működő cégek. A nyugati civilizáció államalakulatai egykor az alapvető humánum szellemében szembeszálltak ezekkel a farkastörvényekkel, és igyekeztek esélyt adni a leszakadóknak, a nyomorgóknak, a piac által selejtesnek ítélt életeknek – inkább kevesebb, mint több sikerrel. Most azonban már a manhattani pszichopaták is a Wall Street sarkán koldulnak – persze csak azokon a napokon, amikor épp nem naiv embereket tesznek földönfutókká. Amikor őket ítéli halálra a piac, van pofájuk a népnek felelős politikusok vállán sírni-ríni, és magyarázni, hogy ők igenis „too big to fall”, vagyis túl nagyok – túl sokat loptak és harácsoltak már ahhoz –, hogy az állam veszni hagyja őket. Még a végén magukkal rántanák az egész nemzetgazdaságot! A kapitalizmus immunrendszere, a piac láthatatlan keze, lám, nem működik többé. A negyvenes ápolónő, az ötvenes pedagógus, a családi pékség nem túl nagy – azokat felzabálhatják a piac istenének fehérvérsejtjei. Ők, a bankok azonban akkorák, hogy összeomlásuk rendszerszintű kockázatot jelent, úgyhogy ide az adópénzekkel, nem kellenek azok az utak, kórházak meg iskolák – legyen belőle bankárbónusz és hiánykonszolidálás!

Miért tűrik a nyugati világ társadalmai, hogy ezek a bankok újra elkezdjék mérgezni őket a filléres hitelek és a karnyújtásnyira lévő álmok színes-szagos hazugságaival? Miért tűrik a nyugati világ kormányai, hogy a pénzügyi élet bizonyos szereplői a piac logikáját is felülírhassák? Ha túl nagyok, miért nem szeletelik fel őket? Mondjuk ötfelé. Vagy ötvenfelé. Akkorára, hogy többé ne jelentsenek fenyegetést az állampolgárok életére és biztonságára. Miért tűrik el a nyugati világ kormányai, hogy a bankárok bónuszait negyedévek és félévek után folyósítsák? Miért tűrik, hogy az egész rendszer a rövid távú profitot keresse, hajszolja és jutalmazza, ne pedig azt, ami hosszú távon is működőképes? Miért engedünk játékasztalhoz ülni kokainista pszichopatákat, akik ha nyernek, pezsgőt bontanak, arrogánsan a társadalmak pofájába röhögnek, mondván: „így kell élni”, ha azonban vesztenek, mossák kezeiket, hadd fizesse a számlát a sok született vesztes, akik évtizedek óta hallgatják a pénzügyi elit arrogáns okítását a piac világfolyamatokat elrendező láthatatlan kezéről, mégsem tanultak semmit.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 21.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »