Csicskák és mamelukok a centrális erőtérben

Csicskák és mamelukok a centrális erőtérben

Tisza Kálmánhoz, az 1875–1890 között kormányzó miniszterelnökhöz kötődik a magyar parlamentarizmus sajátos intézménye, a mamelukrendszer meghonosítása. A mameluk kifejezés eredetileg a rabszolga jogállású, a hatalomtól teljes mértékben függő, adminisztrációs feladatot ellátó személyt jelölte. Ennek nyomán nevezték a Tisza Kálmán által teljes mértékben kézben tartott képviselőket mamelukoknak.

Eredmények régen és most

A pártvezérek jelentős részétől nem állt távol az igény, hogy pártjukban, illetve frakciójukban hasonló fegyelmet honosítsanak meg. Ebben elsősorban Tisza István, Bethlen István és Gömbös Gyula ért el eredményeket. Mindegyikük egyfajta „centrális erőtér” vízióját kívánta megvalósítani. Eredményeik azonban elszürkülnek ahhoz képest, amire a magyar parlamentarizmus 2010 óta jutott. Mindezt az Országgyűlés működésének néhány aspektusával kívánom igazolni. Előtte azonban tisztázzuk a fogalmi kereteket, amelyek között a mamelukrendszer igazi értelmet nyer. Ez nem más, mint a parlamentarizmus „zökkenőmentes” működtetése, a pártvezér politikai akaratának totális érvényre juttatása.

Egy parlament feladatai összefoglalva a következők lennének: törvényhozás, állami tisztségviselők megválasztása, a végrehajtó hatalom felügyelete, a fékek és ellensúlyok rendszerének működtetése, legitimálása, a nyílt politikai vita lehetőségének intézményes biztosítása, a néphatalom képviselete, valamint „egyfajta politikai nevelő és szocializáló feladat”.

A XX. század második felétől, majd leginkább a XXI. században a pártvezetés szerepe felértékelődött. A szavazók kevésbé személyekre, inkább csapatokra és csapatkapitányokra szavaznak. Ez azt is jelenti, hogy azok a fékek és ellensúlyok, amelyek a XX. század közepe előtt abból adódtak, hogy a pártok képviselői gyakrabban minősültek önálló politikai entitásnak, a XXI. század elejére vészesen lecsökkentek. Az ezt pótolni hivatott, látszatra fejlettebb politikai intézményrendszer minden jel szerint képtelen betölteni hivatását. Nincs ugyanis mögötte a játékszabályokat komolyan vevő és azok betartásáért áldozni is tudó társadalmi erő. Így a parlamentarizmus kellékei kulisszává válnak, és végső soron magának a demokráciának a tekintélyét is aláássák.

A Horthy-korszak politikai rendszerét a tudományos diskurzus és a nyilvánosság jelentős része autoriter elemeket tartalmazó parlamentáris rendszerként írja le. Amennyiben a korabeli választási rendszert vizsgáljuk, két körülmény különösen figyelemre méltó. Az egyik a vidéki nyílt választási szisztéma, a másik az „egyhangú kerületek”, amelyben eleve csak kormánypárti jelölt indult. Ezek száma változó volt: 1920-ban 13,4 százalék, 1922-ben 1,2, 1926-ban 38, 1931-ben 27, 1935-ben 22 százalék. Ez annyit jelent, hogy ezekben a kerületekben valójában nem történt választás, hiszen azt kizárhatjuk, hogy ne lett volna igény ellenzéki jelöltre. Mindez 1939-ben megváltozott, akkor csak két kerületben volt a választás egyhangú. A visszatért területeken azonban azzal valósították meg az egyhangúságot, hogy behívásos alapon jelölték ki a képviselőket. Amennyiben őket is beszámítanánk, úgy az 1939-es ciklusra is 30 százalékos eredményt kapnánk.

http://mno.hu/

A dualizmus és a forradalmak tapasztalatain okulva Bethlen István felismerte, hogy a „centrális erőtér” létrehozásával hosszú távon tudja stabilizálni rendszerét. Ennek feltételei adottnak látszottak, hiszen a baloldali szociáldemokrata és polgári liberális, a legitimista, valamint a szélsőjobboldali fajvédő ellenzék összefogása ideológiai okokból kizártnak tűnt. Ez önmagában is alkalmas volt arra, hogy 1922-ben 38 százaléknyi szavazatból a kormányzat 57 százalék mandátumot kreáljon magának. Érdekes módon a szisztéma 1920 és 1922 között a lakosság 40 százalékát érintő általános és titkos választójog mellett is működött, igaz, semmi biztosíték nem volt arra, hogy hosszú távon is működtethető. Érdemes tanulmányozni azokat az eszközöket, amelyeket Bethlen annak érdekében alkalmazott, hogy jobban lejtsen feléje a pálya: aránytalan választókerületek, a szavazók számának radikális csökkentése, bürokratikus jelöltállítási feltételek, plusz az 1922-től bevezetett vidéki nyílt választás, ami Európában ekkor már egyedülálló volt.

Szembeszökő párhuzamok

Bizonyos párhuzamok szembeszökőek, aminek köszönhetően a korszak jól összehasonlítható a jelenlegivel. A mai választókerületek ugyan arányosak (nagyjából ugyanannyi szavazó küld kerületenként képviselőt a parlamentbe), ám a pártpreferenciák alapján lettek átszabva, úgy, hogy a pálya a kormánypártnak lejtsen. Leszámítva az alkotmányos renden kívüli szélsőjobb és szélsőbal formációkat, Bethlen nem támasztott akadályokat a különféle pártalapítási kísérletek elé. A pártalapításnak 1990 után sem volt akadálya. A 2014 óta a határon túli szavazatok kapcsán alkalmazott nem egyenlő mérce (a szomszéd államok lakói levélben szavazhatnak, mindenki más kizárólag személyesen) a nem egyenlő választókerületeket idézi. Az 1990 utáni korszakban először félénken használt, 2010 óta viszont perfekcionált „innovációnak” tekinthető a választási álpártok szisztematikus meghonosítása. Ezzel az eszközzel Bethlen István nem élt. Nem használta az „egyéni képviselői indítvány” parlamentarizmust romboló eszközét sem, ami a 2010 utáni kormányzatról egyáltalán nem mondható el. Mindennek azért van jelentősége, mert az egyéni képviselői indítvány benyújtásával mind az ellenzékkel, mind a társadalmi szervezetekkel való egyeztetés elkerülhető, és hatástanulmányokra sincs szükség.

Elsőre meghökkentőnek tűnhet, de a politikai kommunikáció végtelen lebutítása eredményeiben a nyílt választási rendszert idézi. Figyelemre méltó átrendeződés tapasztalható a preferenciákban azóta, hogy a közszolgálati média mint olyan megszűnt, és a vidéki sajtóval együtt teljes egészében a legalpáribb kormánypropaganda szócsöve lett. A műveltebb szavazók jelentős részben fordulnak el a Fidesztől, ezzel szemben a legkevésbé műveltek között a kormány támogatottsága felülreprezentált. Mindez azt mutatja: a legkiszolgáltatottabb szavazók manipulálása nem csak 1939 előtt, 2010 után is a politikai rendszer fenntartásának alapvető pillérévé vált. Jelentős különbség azonban, hogy 1939 előtt a választók manipulálását adminisztratív eszközökkel érték el, ma pedig butítással teszik ezt.

A kormánypárti képviselők kiválasztásában a Horthy-rendszer „centrális erőtere” radikálisan különbözött a 2010 utánitól. Ennek több oka is van. Először is a képviselői életpályára a Horthy-korszakban fajsúlyosabb egyéniségek jelentkeztek. A kormánypárt is több frakcióból tevődött össze. Voltak benne mérsékelt legitimisták, függetlenségiek, mágnások és volt főispánok. Másrészt a kormánypárt a kerületek nem jelentéktelen részében egyszerre két jelöltet is állított. 1926-ban 37, 1931-ben 29, 1935-ben 18 „nem hivatalos” kormánypárti jelölt indult a hivatalos mellett, ami az ellenzék számára is könnyen megszerezhető mandátumot jelentett. Mindez arra utal, hogy a kormánypártban nem létezett az a hierarchikus kiválasztási folyamat, ami egy pártban általános, és ami a Fideszben 1998 óta egyúttal kizárólagos is.

Érdekes megvizsgálni azt is, hogy a Horthy-rendszer választói terrorja mikor tudott érvényesülni, és mikor nem. Sokszor fordult elő, hogy az ellenzéki jelölt indulását is megakadályozták. Még gyakrabban, hogy a szavazókat a nyílt szavazású választókerületekben presszionálták. De mindennek voltak korlátai. A helyileg beágyazott ellenzékiek egy részét adminisztratív módszerekkel sem lehetett legyőzni. Így választották meg például fajvédő színekben 1926-ban Héjjas Ivánt (őt segítette, hogy két kormánypárti ellenfele is volt), 1922-ben pedig a baloldali Drozdy Győzőt, noha kiszorítását maga Bethlen István vette kézbe. Mások – mint a legitimista gróf Sigray Antal – még azt is el tudták érni, hogy ellenzékiként egyhangúan indulhassanak – ami igen komoly gesztust jelentett a kormánypárt részéről. A szintén legitimista Lingauer Albin lapszerkesztőként rendelkezett akkora autoritással, hogy egy regnáló belügyminiszterrel szemben nyerni tudott. Ettől kezdve három cikluson át ellenjelöltet sem állított vele szemben a kormány.

A népbutítás tündöklése

Itt is mód nyílik néhány érdekes párhuzam felvázolására. 1990 óta semmilyen terror vagy adminisztratív intézkedés nem korlátozza a választásokat. A verés és a megfélemlítés szerepét viszont kifejezetten hatékonyan tudja pótolni a szisztematikus népbutítás – azaz a kormányzati média –, elsősorban regionális viszonylatban. 1944 előtt ez nem lett volna lehetséges. Akkor a vidéki média erősnek számított, és a helyi lapok mind független magánszemélyek birtokában voltak. Bekebelezésükre és központi irányításukra legfeljebb néhány szélsőséges politikus gondolt. Igaz, hogy az ellenzéki lapok ellen rengeteg eljárás indult, többször a betiltás is előfordult, de igaz az is, hogy az ellenzéki sajtót nem tudták felszámolni, hanem bizonyos öncenzúrát tudtak ezeknél a lapoknál érvényesíteni. Amit azonban a kor újságírói folyamatosan, újra és újra megkérdőjeleztek. Az ismétlődő sajtóperek legalábbis ezt bizonyítják.

1990 után természetesen minden kormány próbálkozott saját üzeneteinek kommunikálásával, ám ennek 2010-ig korlátai voltak. Egyrészt sokáig létezett a kormánytól viszonylag független helyi média. A hirdetési bevételek szerepe is csekélyebb volt, és a kormányzat kevésbé volt képes ezek befolyásolására. Másrészt az egyes kormányok minden igyekezetük ellenére sem tudták teljesen saját képükre formálni az úgynevezett közszolgálati médiumokat. Ez a helyzet 2010-től változott meg radikálisan.

A választók manipulálásának másik eszköze a saját és az ellenséges szavazótábor pontos nyilvántartása volt. Erre a Horthy-korszakban is törekedett a mindenkori kormánypárt. Ma a „Kubatov-listák” a népesség totális nyilvántartásáról árulkodnak. Nagy különbség van azonban a felhasználás módjában. A Horthy-rendszerben a nyilvántartás funkciója az ellenséges szavazók adminisztratív korlátozásának előkészítése volt. A rendszerváltás óta a nyilvántartás az adott párt mozgósító energiáinak minél hatékonyabb bevetésére szolgál. A mozgósítás szerepe a médiahasználat által megcélzott választói réteggel együtt értelmezhető igazán.

Minden hosszabb ideig regnáló párt népszerűsége csökken. A Fidesz 2010 óta az egyszerűsített üzenetekre építette politizálását (rezsicsökkentés, elszámoltatás, unortodox gazdaságpolitika). Ezekről az üzenetekről a dolgok természetéből fakadóan nem derülhet ki, hogy tartalmuk hamis. Így újra és újra ismételni kell őket, egyre radikálisabb módon. Mindez felerősíti a fideszes „párhuzamos valóság” kialakulását, amelyben Soros György, a multik, Brüsszel, valamint a migránsok állnak az egyik oldalon, a kormány jótéteményei a másikon. Ez a típusú politizálás óhatatlanul a szellemi színvonal csökkenésével jár, ami a választói preferenciákban is mérhető.

Felmérések szerint egy év alatt a diplomás pártválasztók körében a Fidesz-szimpatizánsok aránya 17 százalékról 10 százalékra, az érettségizettek körében 27 százalékról 24 százalékra csökkent. A képzetlenek körében ez idő alatt ugyanilyen mértékben nőtt. Minden jel arra utal, hogy a kevéssé iskolázott választók mobilizálása kulcskérdés a kormánypárt számára. Ezt igazolják két időközi választás eredményei is. Ezeken a Fidesz által begyűjtött szavazatok mennyisége a 2014-es adathoz képest nem csökkent, sőt Debrecenben nőtt is. Az ellenzék csekély mozgósító erejéből adódó csökkenő választási aktivitás mellett (Gyulán a választásra jogosultak 36,7 százaléka szavazott) a kevésbé iskolázottak manipulálásával is biztosítható volt a kormánypárt győzelme, dacára annak, hogy az ellenzék szinte teljes körben össze tudott fogni a kormánypárt jelöltje ellen. Az előzőekben említett választói mozgósítás ennek fényében nyeri el igazi értelmét. Amit 1939 előtt az ellenzéki választók erőszakos távol tartásával oldottak meg, azt most az ellenzéki választók szándékos dezorientálásával, álpártokkal, illetve manipulált saját szavazóik teljes körű mozgósításával érik el.

Fékek és ellensúlyok

A mamelukrendszer, a mindent megszavazó kormánypárti képviselők kontraszelekciója a magyar parlamentarizmus régi és ma is élő hagyományai közé tartozik. Ehhez képest érdekes, hogy 1939 előtt a kormányzat által beterjesztett törvényjavaslatok jelentős részéből nem lett törvény. Az első, 1920–1922 között működő nemzetgyűlés ezen a téren 82,7 százalék, a második 66,4 százalék, a harmadik 88,4 százalékos sikermutatót tudott elérni. Az eredmény az 1930-as években – vélhetően nem függetlenül Gömbös Gyula totális pártszervezési kísérletétől – 93-94 százalékra nőtt. Mindez azt mutatja, hogy az állítólag teljhatalmú és pártját totálisan kézben tartó Bethlen István is gyakran visszavonulásra kényszerült. Ez indirekt módon arra utal, hogy a korszak első felében működött a „fékek és ellensúlyok rendszere” – ha nem is intézményesített, de informális módon. Különösen elgondolkodtató a második ciklus 66,4 százalékos eredménye, hiszen ekkor a képviselők 38 százaléka egyhangúan, gyakorlatilag választás nélkül került be a parlamentbe, a kormány többsége pedig 84 százalékos volt.

2010 óta ugyanez a mutató a kormány által beterjesztett törvényjavaslatoknál 97 százalék. A kormányzat javaslatainak egy részét – sokszor rendkívül fontos törvényszövegeket – egyéni képviselői indítvány formájában terjesztik be. Ez új jelenség, ami 1944 előtt elképzelhetetlen lett volna. Az egyéni képviselői indítványok esetében 2006–2010 között a sikerességi mutató 37 százalékos volt, ami 2010–2014 között 75 százalékra emelkedett. Ez a szám is megtévesztő, mert a Fidesz-frakció tagjainak valójában tilos „egyéni” indítványt benyújtani. Ezen a címen csak a kormány terjeszt be bármit, azzal a céllal, hogy kikerülhesse a törvényalkotásra vonatkozó jogszabályokat, minimálissá téve a jogi előkészítést, a jogegységi ellenőrzést, és azért, hogy hatástanulmányokat se kelljen készítenie.

Az első években még olyan törvénymódosításokat terjesztettek be, amelyek jól érzékelhetően államapparátuson kívüli, de legalább felkészült jogi csapatban születtek meg. 2013 körül azonban már megjelent az ötletszerűség. 2014-re ez odáig fajult, hogy a kormányoldalon az egyéni beadványok és az egy hét alatt átverhető törvények kombinációja zsarolóeszközzé változtatta a törvénykezést a kormány kezében. A kormány gazdasági és politikai érdekcsoportokat is képes nyíltan vagy zárt körben fenyegetni különféle intézkedésekkel, szabályokkal, ami oda vezetett, hogy ha valamit demonstrálni akarnak, valamilyen csoportra vagy konkrét személyre, vállalatra nyomást akarnak gyakorolni, egyéni indítványként belengetik az Országgyűlésben (például a diszkontláncok elleni 2017. márciusi törvényjavaslat, a Heineken-ügy, a beterjesztők által is „lex csicska” néven említett, Simicska Lajosra és a Jobbikra szabott törvény, a Jordán Tamás színházigazgató ellehetetlenítésére kitalált „lex Jordán”).

Ezek sok esetben szó szerint egy-két nap alatt összetákolt indítványok, amelyekről menet közben gyakran kiderül, hogy formailag sem alkalmasak tárgyalásra, ezért visszavonják őket. Mutáns változatuk azonban csakhamar megjelenik újra, és el is éri célját. A csapnivaló jogi munka az alaptörvény esetében is érzékelhető: az Orbán Viktor szerint „gránitszilárdságú” szöveget másfél éven belül ötször kellett módosítani. Ritkább esetekben feltehetően a potenciális „törvény sújtotta” érdekcsoporttal sikerülhet valahogy megegyezni, ez is növelheti a visszahívott jogszabályokat.

Frakciófegyelem régen és most

Egy törvényjavaslatból két okból nem lesz törvény: vagy azért, mert a kormányzat visszavonja, vagy mert a kormánypárt egy része nem szavaz rá. Utóbbira 2010 óta nincs példa. 1939 előttről több is akad, annak ellenére, hogy a kormánytöbbség a korszakban végig jóval meghaladta a kétharmadot (esetenként elérte a négyötödöt), tehát a buktatáshoz nem csupán néhány képviselő renitens magatartása kellett.

Sokatmondó, hogy Gömbös Gyulának sem sikerült végrehajtania azt, amit Orbán Viktor különösebb akadály nélkül megvalósított pártjában. Gömbös az 1935-ös választások előtt rendkívüli energiákat ölt abba, hogy egységes és engedelmes kormánypárti frakciót hozzon létre. A tisztogatásra bőven volt ideje, tekintettel arra, hogy 1932-től volt miniszterelnök. Ehhez képest a kormánypárt 170 fős frakciójából ekkor is csak 120-130 fő számított biztos hívének. Érdemes ezt összevetni a Fidesz–KDNP-frakció fegyelmezettségével, amely ellenzékben és tíz év kormányzás alatt sem kopott meg.

Ezzel szemben a Horthy-korszakban számos példát találni a kormánypárti képviselők renitens, sőt kormányellenes magatartására. Hegedüs Loránd pénzügyminiszter szanálási programja konkrétan a Házban bukott meg, ami miatt 1921-ben maga Hegedüs is lemondásra kényszerült. Korányi Frigyes pénzügyminisztert a parlament 1920-ban szintén le merte szavazni, holott a kormánypártnak 90 százalékos többsége volt. Hasonló az 1930-ban beterjesztett villamosenergia-fejlesztésről szóló törvényjavaslat esete, amelyet a kormánypárt is leszavazott, holott ekkor Bethlen egy teljesen megszelídített frakcióra támaszkodhatott ahhoz képest, ami 1926 előtt rendelkezésére állt. Imrédy Béla 1938. november 23-án ügyrendi szavazással maradt alul a parlamenti többséggel szemben. Kállay Miklós 1942-től szinte folyamatosan a parlament elnapolására kényszerült, mivel pártját már nem tudta kontroll alatt tartani. Ezek az ügyek is mutatják: a korabeli kormánypárt képviselői a mostanihoz képest jóval nagyobb egyéni mozgástérrel rendelkeztek.

Érdekes adalék a korszak megértéséhez az 1937–1938 közötti választójogi egyezkedés, amely jól mutatja, hogy a politikai frontok ekkorra az 1920-as évekhez képest teljesen átrendeződtek. Az ellenzéki pártok többsége kormánytámogatóvá vált. A szociáldemokrata Reisenger Ferenc egyenesen azt mondta: „Én, a szocialista már eljutottam odáig, hogy éljen Horthy Miklós.” Elképzelhető ilyen kijelentés ma ellenzéki képviselő szájából a köztársasági elnökről? Reisinger kijelentése illusztrálja, hogy a rendszer egyáltalán nem omlott volna össze attól, ha ellenzéke hatalomra kerül. A létező szociáldemokrata, polgári, legitimista és harmadik utas szocialista erők egy idő után minden további nélkül átvehették volna az ország kormányzását, ha a háború és az 1938-tól egyre nagyobb teret nyerő zsidóellenes uszítás nem vert volna szét mindent. Ma ehhez képest egy zökkenőmentes kormányváltás elképzelhetetlen.

Mit üzen a Horthy-korszak?

Orbán Viktor és ellenfelei gyakran – bár eltérő előjellel – hivatkoznak az 1944 előtti magyar politikai berendezkedésre. A fentiek azonban éppen azt mutatják, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere egyáltalán nem érthető meg a Horthy-korszak működéséből. Utóbbiban nem is létezett alkotmány, illetve kétharmados törvények, helyette viszont még megvolt az a társadalmi szövet, amely nem mindig és nem tökéletesen, de hosszú időn át viszonylag jól biztosított bizonyos egyensúlyokat. Az összehasonlítás más szempontból éppen ezért lesújtó következtetésekre ad alkalmat. Dacára annak, hogy az 1990 utáni Magyarország politikai intézményrendszere papíron fejlettebb, mint amilyen az 1944 előtti Magyarországé volt, ennek valós eredményei nem jelennek meg a politikában. Ellenkezőleg: a politikai intézményrendszer egyre inkább egyfajta kulisszává válik, amely eltakarja a döntéshozatal lényegét.

Amennyiben a Horthy-korszak és a Fidesz képviselőinek önállóságát és politikai felelősségvállalását összehasonlítjuk, lesújtó képet kapunk. Bár a Fidesz politikai riválisait szereti a „csicska” jelzővel ellátni, ez a jelző leginkább saját képviselői mentalitásának leírására alkalmas. Az igazság kedvéért meg kell említeni, hogy minden párt vezetésében volt hajlam arra, hogy szervilis embereket jelöljön az országgyűlési képviselői posztokra. Ezt a rendszert azonban a pártokban meglévő pluralizmus nem engedte teljesen eluralkodni. Csupán két párt létezik, amelyet informálisan a vezérelv szerint irányítanak: a Fidesz és a Jobbik. Mivel utóbbi ellenzékben és átalakulóban van, ez a jelenség nem annyira feltűnő, mint a kormányzó erő esetében.

Itt és most nem vállalkozhatom arra, hogy a vezérelv alkalmazásának belső részleteit feltárjam. Ezt további kutatásoknak kell elvégeznie. Maga a jelenség azonban már ma is a napnál világosabban látható: a kormányzó párt politikai kulisszává változott, képviselői pedig nem tekinthetők másnak, mint a pártvezér csicskásainak.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.07.17.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »