Csernobil – Gondolatok az HBO filmjéről

Nagyon ijesztő történet, remélem, ilyen a valóságban nem történhet meg” – írta az HBO öt részes minisorozatának befejező epizódja után egy tini az egyik közösségi oldalon. Már én is, de legfőképpen ő az a generáció, aki már csak annyit tudhat, amit a szüleink, a tankönyvek és esetleg a National Geographic elmeséltek róla (már, akinek). Számunkra csak történelem, ahogy maga a Szovjetunió is. Mégis, nézve ezt az öt órás filmet olyan érzésem volt, mintha én is megéltem volna, annyi minden ismerős: a panellakások, a bútorok, az autók, megannyi apró részlet, és emiatt könnyebb kapcsolódni annak ellenére is, hogy mindez a születésem előtt történt. De nem ez az egyetlen pozitívuma a sorozatnak, ez csak külsőség, a sorozat erőssége és tanulsága egész másban rejlik.

Csernobilt bemutatni, mondhatni, nem egy nehéz feladat. Egy jól dokumentált, viszonylag friss történelmi esemény, az elmúlt néhány évtized alatt pedig a kirakós minden egyes darabja a helyére került, nincsenek megválaszolatlan kérdések vele kapcsolatban. Éppen ezért elég olcsó és lusta forgatókönyvírásnak tekinthetnénk, ha mindössze annyiról szólna – még ha a kivételesen korhűen, pontosan rekonstruálva is -, miért és hogyan történt, illetve milyen következményekkel járt ez a lakosságra nézve. Az nem volna magasművészet, erre bármelyik dokumentumfilmes képes, az alkotók ennél jóval többet akartak. Ha előítélettel ülünk neki, feltételezhetjük, hogy mivel amerikai-brit koprodukcióban készült, valószínűleg nyugati propagandafilmet kapunk arról, hogy látjátok, micsoda gáz volt a Szovjetunió, bezzeg mi. Lehet így is nézni, de akiben csak lenézés, felsőbbrendűség-tudat mozdul meg, az semmit sem értett meg belőle.

Bár a sorozat köré felhúzott reklámkampány valóban politizált is, nézőként nem tapasztalod ezt a hátsó szándékot az alkotók részéről, inkább az ellenkezőjét. A Csernobil emléket állít a kisember áldozatának, felelősségvállalásának és igazságérzetének, ami annyira létfontosságú, hogy enélkül mi ma talán nem is lennénk itt. Ahogy a történelem folyamán számtalanszor, úgy ebben a történetben is megmutatkozik, hogy mindig vannak olyan emberek, akik megteszik, amit kell, kerüljön akár az életükbe is. Lehet, hogy csak egyszerű emberek: tűzoltók, ápolók, munkások, bányászok, mégis azonnal értik és cselekednek, mert tudják, hogy muszáj. A hatalom nehezen bízik a kisemberben, úgy tekint rá, hogy akkor boldog, ha tudatlan, és egyébként gyáva szembenézni az igazsággal, ezért jobb, ha nem is tudja, neki is, de különösen az államnak. Meg hát amiről nem tud, arról a száját sem jártatja. Mindezek ellenére a történet folyamán szinte percről percre szembesülünk vele, hogy az ember felelős és önfeláldozó, ha tudja, mi a tét, nem fut el, hanem szembenéz vele, viszont amíg csak lehet, tudatlanságra ítélik, és csak akkor csepegtetnek némi információt, ha kényszerhelyzetben vannak. Néha már annyi is elég, hogy legalább nem hazudnak nekik, még ha az igazat nem is mondják el. Az sosem hangzik el, hogy meg fogsz betegedni, sőt talán hamar bele is halsz, mégis érti mindenki. Ezek a jelenetek talán a legsúlyosabbak a Csernobilban: a hatalom pénzjutalomról beszél az “extra munka” kapcsán, még az az ember is erre kényszerül, akiről tudod, hogy ő maga is vágyik az igazmondásra és szenved attól, hogy nem teheti meg, mert nem szabad. Ő az, akinek ki kell állnia ezek elé az emberek elé és hazudni nekik, elhallgatni a kockázatokat, halálosan megbetegíteni őket, ezt a terhet ő viseli a vállán, miközben még abban sem biztos, hogy egyáltalán szükséges lépésről van szó; ő maga csak számokkal, százalékokkal, lehetséges végkimenetelekkel dolgozik. Igen, Valerij Legaszovról beszélek (Jared Harris játékán keresztül), aki a radiokémia képviselője, nem pedig reaktorszakértő, ennek ellenére ő kapja meg a feladatot, hogy mérje fel, pontosan mekkora kár is keletkezett és mi vezethetett odáig, hogy az atomerőmű felrobbanjon. Társául kénytelen-kelletlen mellé szegődik az eleinte ignoráns és pöffeszkedő, később nagyon is kedvelhető bürokrata, Borisz Scserbina (Stellan Skarsgard alakítja), aki hegyeket mozgat meg a további katasztrófák elkerülése érdekében. Mindez, hamar egyértelművé válik, egyenlő számukra a halálos ítélettel, ám a történet egy pontján kiderül, hogy az, hogy a saját életüket feláldozzák azért, hogy mások élhessenek, még nem elég.

Hírdetés

A széria megjelenít egy fehérorosz kutatót, bizonyos Uljana Homjukot (Emily Watson), egy teljesen fiktív karaktert, akinek történetbe vonásának szükségességét az alkotók azzal indokolták, hogy ő testesíti meg úgy általában azon tudósok sokaságát, akik együtt dolgoztak Legaszovval és Scserbinával, hiszen az ő szerepük voltaképpen kisebb volt annál, mint amekkorának a Csernobil ábrázolja: a valóságban nem ők ketten hozták a döntéseket, hanem egy jóval nagyobb, szakértőkből álló kör. Ez nekem eleinte abszolút nem volt szimpatikus húzás, az utolsó részre talán valamennyire megbékéltem vele, mert kezdett egyértelművé válni, hogy Homjuk mintha a főszereplők és az egész szovjet tudóstársadalom lelkiismeretét jelenítené meg. A mai filmgyártásban természetesen ez a személy egy nő.

A sorozat reklámplakátjain egyetlen kérdés olvasható: “Mi a hazugságok ára?”, és nincs ember, aki abban ne értene egyet, hogy az igazság elhallgatása, a folyamatos félrebeszélés, felelősséghárítás, tagadás, a látszat fenntartására, az erő mutatására való mindenek feletti törekvése a Szovjetuniónak jóval több embert betegíthetett meg, mint azt egyáltalán fel bírnánk fogni. A mi szüleink, nagyszüleink is ott álltak május elsején a radioaktív esőben mit sem sejtve arról, mi hullhat rájuk, sosem tudjuk meg, hányan is haltak bele abba, hogy a szovjetek nem szerették hallani az igazságot. De a Csernobilnak nem az a célja, hogy a diktatúra gyengeségein hőbörögjünk. Mielőtt nekiláttam az ajánló megírásának, szétnéztem a közösségi oldalakon, és csodálkoztam a reakciókon. Az emberek többsége elgondolkodott. Egymás után tették fel a kérdést, hogy a világ, amelyben most élünk, különb nála? Ma kimondhatjuk az igazat? Biztos, hogy nem hazudnak nekünk? Eszembe jutott Fukushima. Rövid utánaolvasás után szembesültem azzal, hogy a japánok egy fokkal sem kezelték szebben a saját katasztrófájukat, mint annak idején a szovjetek. Ugyanúgy elhallgattak, ugyanúgy hazudtak, ugyanúgy csak hónapokkal, évekkel később derült ki, hogy micsoda pusztítást végzett, a csernobilivel megegyező mértékűt. Érdekében áll bárkinek felhívni arra széles tömegek figyelmét, micsoda veszélyeket rejt magában az atomenergia? Tuti, hogy hülyebiztos az összes atomreaktor az egész világon?

Az egyszerű ember nem csak erről kezdett el beszélni, hanem a globális felmelegedésről, légszennyezésről, az étellobbiról, a mindennap használatos vegyszerekről, kozmetikumokról, politikáról és még tudnám sorolni. Erős a gyanú, hogy sosem fognak nekünk igazat mondani arról, mennyire veszélyes az egészségünkre, jólétünkre bármi, amit eszünk, amit magunkra kenünk, amit használunk, ahogy élünk, ahogy döntünk naivan, mert abban nincs érdek. A különbség, hogy mások a módszerek, máshogy hazudnak, mi pedig elhisszük, hogy biztonságban vagyunk, mert az internet korában már nem lehet csak úgy titkolózni. Úgy érzem, az alkotók tudták ezt, újranézve az egyes epizódokat több párbeszédben felismerem ennek jeleit, és ez a Csernobil erőssége, amitől több és jobb, mint egy egyszerű történelmi dráma egy bizonyos korszakról, ami már mögöttünk van. Ez a történet kortalan, amire jó érzékkel, óvatosan hívja fel a néző figyelmét, nem lehet belekötni, mégis tömegek tették fel a kérdést, hogy a mi hazugságainknak vajon mi lesz az ára?


Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »