Csemadok hetven…

Csemadok hetven…

Jó volt ünnepelni, Érsekújvárban, az országos ünnepen, de milyen jó lesz a településeken, ahol van alapszervezet, ahol éltetik ezt a Kárpát-medencében is csodát kiváltó hetvenéves szervezetet.

Megannyi történet minden alapszervezetnél van, mindenhol tudnának mesélni, történelmet írni – s mégis igen kevés helyen teszik meg. Pedig jó lenne, ha nem merülne feledésbe, hogy mit jelentett, jelent nekünk, sokunknak ez a közösség, hiszen ezt csak azok tudják, akik ezt átélték.

Talán mindannyiunk számára örökké emlékezetes lesz a Mečiar korszak.
1994-1995-ben már a levegőben lógott a Csemadok felszámolása oly módon, mint addig soha. Mert a megszokott szoros kapcsolat apparátus-járás-alapszervezet között egy olyan kötelék volt, hogy az sok-sok ezer tag számára egy köldökzsinórként működő információs eszközt jelentett. Igényelték is azt az emberek.

A Mečiar-éra könyörtelenül megtette azt, amit az „átkos” sem mert megtenni. Az általában háromfős járási személyzetet, vagy az országos apparátusban lévő közel száz embert szélnek eresztve oszlatta volna fel a szervezetet, nem gondolva arra , hogy ha megvonják fizetésüket, még az nem jelenti a szervezet megszűnését. Persze kilencven ember munkanélkülisége is komoly gondot okozott, még ha minimális fizetésük is volt csak addig.

Jól emlékszem arra a káoszra, amikor véglegesen megkaptuk a jelentést, (akkor én már járási titkárként dolgoztam) hogy mindenkinek el kell mennie, mert az állam egy fillért nem ad a működésre és a fizetésekre. A központból bejelentették, hogy ezután minden járás önálló jogi személyként működik, él ahogy tud, ki mit tud alapon. Először is jogi alapon kellett intézkednünk, amit azt sem tudtuk hol kezdjünk, nem kaptunk segítséget. Fizetés attól a bizonyos hónaptól kezdve nem volt. Mégis:

Nekem és pár kollégámnak mentőöv volt a budapesti székhelyű Magyar Kollégium, s annak vezetője, Romhányi András. Háromnapos tréningre vitte a titkárokat Budapestre, hogy megtanuljuk a helyzetet túlélni. Mi a többnyire szocialista rendszerben élt idősebbek, hitetlenkedve, szinte reménytelenül vívtuk a tréning óráit. Egy része nem hitt benne, talán volt, aki végig sem „játszotta”. E játszma csúcsa volt, hogy Romhányi András barátunk 1996-ban az összes olyan intézetet végigjárta velünk, bemutatta vezetőit, akikre már akkor úgy mondták, számíthatunk. Ilyenek voltak a Határon Túli Magyarok Hivatala, a Rákóczi Szövetség, a MVSZ, az Illyés Közalapítvány.

S talán ez esett legjobban, ez a baráti kézfogás, ez a segíteni akarás, mert valóban mindenhol segítségnyújtást ígértek a ránk váró nehéz időkre. Talán egy vagy két kolléga nem remélt, de a munkát vállalta tovább. És sikerült, igaz fizetés nélkül, még napjainkban is (hiszen az állam működésre nem adott, nem ad pénzt).

Hírdetés

A legnehezebb körülmények az Érsekújvári járástól keletre voltak, s minden járásban mindenki próbálta folytatni a Csemadok munkáját. Mert ha nem tettem volna az Érsekújvári járásban, akkor a járási versenyek a teljesen szlovák népművelési központ kezébe kerültek volna, hiszen például a járási szavalóversenyt csak szlovák nyelven akarták megrendezni. Nekik erre volt pénzük.

Tizenöt évig egyedül vinni a járást, (Párkányból naponta beutazva), nem volt egyszerű. A másik mentőöv volt a magyar polgármesterek összefogása, akik, hogy egy személyt megtartsanak járási vezetőként, minden helyi lakosra számítva egy koronás támogatást szavaztattak meg az önkormányzatokban. Farkas Iván volt parlamenti képviselő havi béréből a telefon és a benzinköltségekhez járult hozzá, hogy működhessen a járási titkárság, amely hol Udvardra, hol Párkányba kényszerült költözni.

Erzsébet vitalitásának köszönhetően, két hónap alatt újította fel egész Pozsonytól Tőketerebesig a magyar házakat, ahol Csemadok-ház volt, ott azt, és itt kezdték meg a legrövidebb időn belül a magyar igazolványok kérelmének kiállítását. A több százezer koronás felújításokkal régi romos épületek újultak meg, s ezrek lepték el a Csemadok házakat és a magyar vonatkozású épületeket, iskolát. Volt, aki így tudta meg, hogy az adott településen van Csemadok, sőt háza is van. Járásunkban Érsekújvárban és Párkányban került sor a házak felújítására a SZAKC jóvoltából.

Nekem megadatott, hogy mindkét helyen szolgáltam a Csemadoknál egyedül, a SZAKC- nál akkor még többen meghatározatlan időben, hétvégeken és estéken.
Járási szinten a határon túli kapcsolatok kialakítása az egyik feltétele volt a megmaradásnak. Hitet és reményt kellett adni az embereknek, hogy minden körülmények között meg kell maradnunk.

A Csemadok életének utolsó harminc évében ez volt az az időszak, amikor felülről nem jött a segítség, mi éltettük az alapszervezeteinket napi kapcsolatainkkal, rendezvényeinken való fellépésekkel, ők pedig bennünket éltettek csodálatos és gazdag kultúrájukkal, példaértékű öntevékeny munkájukkal.

Megannyi csodás élményt adó esték, találkozások, fesztiválok, emberek. Közösségekkel fogtuk egymás kezét, s valami ősi belső erő vitt mindig bennünket előre. Így volt ez a múltban is elődeinknél, szoktam volt mondani: nekünk a vénánkban van a Csemadok. Mit sem számított az, hogy van-e fizetés vagy nincs, vagy esetleg kaptunk egy kis honoráriumot vagy sem.

Nos, csak remélni tudjuk, hogy lesz még közösséget összefogó ereje a Csemadoknak a következő évtizedekben.

Mindehhez kell a kapcsolat, az egy akarat, a hit és remény, mert csak így érdemes!


Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »