A világháborús vereség után az addig hatalmon lévő nyilasok sem kerülhették el, hogy a diadalittas győztesek vérbosszút álljanak rajtuk.
A második világháborút követő években a Magyarországon tapasztalt megtorlások és vérbírósági perek száma a többi kelet-európai országokkal összhangban zajlott. Összesen 60 ezer vádemelésből 26 ezer esetben született elmarasztaló ítélet. A 477 halálos ítéletből 189-et hajtottak végre, részben nyilvános kivégzés formájában.
Ugyanakkor az úgynevezett népbíróságok a jogállamiság szempontjából nem álltak a feladatuk magaslatán, hiszen sokszor olyan bírók hoztak ítéletet, akiknek meg sem volt a megfelelő végzettségük és az ítélkezés is hisztérikus légkörben folyt.
Szálasi Ferencet az amerikaiak 1945. október 3-án adták ki Magyarországnak a nyilas vezérkar zöméhez hasonlóan. Ellene, valamint Vajna Gábor nyilas belügyminiszter, Beregfy Károly hadügyminiszter, Gera József ideológus és propagandista, Szőlősi Jenő miniszterelnök-helyettes, Csia Sándor kormányzótanácsi tag, valamint Kemény Gábor külügyminiszter ellen 1946. február 5-én indult a népbírósági eljárás, és a Jankó Péter által vezetett vérbíróság „emberiesség elleni és háborús bűntettekért” március 1-jén már halálra is ítélte a vádlottakat.
Valamennyien kegyelmi kérvényt adtak be, ám meg sem várták azok elbírálását, március 12-én négyüket (Szálasit, Beregfyt, Gerát és Vajnát) felakasztották. Az Imrédy-perben bűnösnek talált Rajniss Ferencet is kivégezték, de nem akasztással: ítéletét kegyelmi kérvénye után golyó általi halálra módosították.
A nemzetvezető és társai kegyelmi kérvényét a Népbíróságok Országos Tanácsa március 13-án – tehát egy nappal négyük kivégzése után – tárgyalta, és javasolta az igazságügy-miniszternek annak elutasítását, amit Ries István elfogadott és aláírt. Március 14-én aztán a miniszter ugyanilyen javaslattal továbbküldte azt Tildy Zoltán köztársasági elnöknek.
A miniszter előterjesztésében egyébként leírta, hogy az elítélteket a népbíróság „nem tartotta kegyelemre méltónak”, és a halálos ítéletet már végrehajtották. Tildy Zoltán ennek következtében március 15-én utasította el a kegyelmi kérvényüket. Csia Sándort, Kemény Gábort és Szöllősi Jenőt március 19-én akasztották fel.
A jogtörténetben ez bizony kirívó eset, és egyértelműen jogtiprásnak minősül. Pontosan tudta mindenki, hogy Szálasiék nem kapnak kegyelmet, csak formaság az egész eljárás, mégsem voltak képesek a látszatra adni.
A Nyilaskeresztes Párt Magyarországon 900 ezer szavazót és 300 ezer tagot számlált, amikor a párt a csúcson volt az 1939-es választásokon. Bizony, Magyarország jelentős része fogékony volt ezekre az eszmékre.
Ahol a nyilasok jelöltet tudtak állítani, ott átlagosan a szavazatok negyven százalékát meg is szerezték, és úgy kaptak pártként harminc százalékot, hogy az ehhez szükséges, lehetetlenül magasan megállapított pénzösszeg hiányában több helyen nem is tudtak megyei listát állítani. Az eléjük görgetett akadályok és annak ellenére, hogy az ország jelentős részén eléjük nem tudtak listát állítani, a legnagyobb ellenzéki pártként 31 képviselőjüket juttatták be az Országgyűlésbe. Az, hogy nem jutottak komolyabb szerephez, csak annak volt köszönhető, hogy az akkori hatalom virtuózan kezelte, hogy lejtsen a választásokon a kormánypártok számára a pálya, valamint rendőrállami módszerekkel, bebörtönzésekkel hallgattatta el a politikai ellenfeleit, mind a jobb-, illetve baloldalon.
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
