Csak azért is zenével – Pendereckiről a járvány árnyékából

Csak azért is zenével – Pendereckiről a járvány árnyékából

A Parsifal új rendezésű színpadra állítása mellett Az aranyműves boltja című „zenés dráma” bemutatójával készült az Opera a húsvétra. Persze a világjárvány alakulásától függően a székesfehérvári Vörösmarty Színházzal közös vállalkozás premierje is későbbre tolódik, mint minden más kulturális esemény.

Karol Wojtyła (a későbbi II. János Pál) teológiai, bölcseleti kérdéseket boncolgató szabadverses dialógusaihoz, monológjaihoz, az idős aranyműves mestert jegygyűrűért felkereső párok lélekrajzához – Ókovács Szilveszter, az Operaház főigazgatójának felkérésére – a lengyel pápával baráti viszonyt ápoló Krzysztof Penderecki „adta” a zenét. Az egyik legjelentősebb, kortárs klasszikusnak számító komponista. Nem tudom, Penderecki mit „fogott” a budapesti előkészületekből, értesült-e arról, hogy a vírushelyzet miatt halasztva lesz a bemutató. De már úgysem jöhetett volna: március 29-án hunyt el.

Érdekes, hogy éppen a halálhír előtt pár nappal került szóba a szerkesztőségben az egyik kollégám aktuális olvasmányélménye: Aldous Huxley Loudun ördögei című regénye. Rögtön bevillant a Ken Russell-féle filmváltozat, az Ördögök halvány emlékképe, Kawalerowicz Mater Johannája és persze Penderecki operája. Egy olyan zenedráma, amelyet a meghallgatása után sokáig kerülget az ember. Nem afféle napi betevő falat, évek telhetnek el, mire valamilyen inspiráció folytán újra ráfanyalodhatunk. A louduni ördögök 1969-es hamburgi bemutatója mindenesetre óriási feltűnést keltett, még abban az évben német tv-film (operafilm) is készült belőle.

Penderecki sikeres, világszerte elismert szerző volt. Ráadásul a keleti blokkból. De, akit nem tudtak elzárni hidegháborús és ideológiai határok. Soha nem rejtette véka alá a hitét, sem otthon, sem külföldön. Ezzel együtt, vagy ennek ellenére alkotásaival univerzálissá vált. 2007-ben interjút adott az Új Embernek, akkor így beszélt erről: „Amikor szakrális zenét írok, kicsit úgy érzem magam, mint egy utolsó mohikán. Kollégáim eltávolodtak ettől a zenétől, és bírálnak is engem emiatt. Mégis kiderült, hogy a vallásos zenére a mai embernek is szüksége van, sőt ez a zene politikai szerepet is játszik. Én Dębicából származom, Délkelet-Lengyelországból, egy ötezres kisvárosból. Az első zene, amit hallottam, a templomi zene volt, egy kis egyházi kórus és egy orgonista. Ez még a második világháború idején történt, hiszen hatéves voltam, amikor kitört a háború. A német megszállás idején nem hagyhattuk el a városunkat, nem utazhattunk például Krakkóba, ráadásul nem is voltak koncertek a lengyeleknek. Úgyhogy az egyházi zene számomra és sok honfitársam számára egyúttal valamiféle kiállás is volt egy oldal, egy értékrend mellett. Különösen később, a sztálini időkben, amikor a szakrális zene be volt tiltva, én pedig éppen akkor kezdtem el komponálni. Fiatal voltam, dühös, tilos volt, tehát én csak azért is ilyen zenét komponáltam. Malawski professzor mondogatta is nekem, hogy minek írok egyházi zenét, soha nem fogják előadni. Ez az évek során nem sokat változott, később például a Lukács-passiót is csak a világsiker után mutatták be Lengyelországban.

Megérintették a zenei avantgárd irányzatok. Fiatalon Penderecki is újítónak számított, idősödve azonban mindinkább egyfajta összekötő és integráló szerepet vállalt. A zene klasszikus értékeit hangsúlyozva egyre inkább fontosnak tartotta, hogy befogadható kortárs művek szülessenek. Ez természetesen nem könnyűséget, behízelgést vagy sekélyességet jelentett, hanem érthetőséget. Persze, tegyük hozzá, mindezt azután képviselte erőteljesebben, hogy útkereső, úttörő, de már akkor a direkt hatáskeltés eszközeit felvonultató alkotásaiban, ha a téma úgy kívánta, leleményes atmoszférateremtéssel, speciális hang- és hangszertársításokkal, különleges effektusokkal – nagyon is tudatosan – borzolta a hallgatók idegszálait. Olyan sikerrel, hogy Bartók és Ligeti műveihez hasonlóan az ő expresszív kompozíciót is szívesen használják fel filmrendezők, főleg pszichothrillerekhez és horrorokhoz.

Hírdetés

Gazdag, változatos életművet hagyott maga után: szimfóniákat, versenyműveket, kórus- és kamaradarabokat egyaránt írt. Valamint négy nagyobb szabású operát: Huxley után Milton Elveszett paradicsomát, Hauptmanntól A fekete maszkot és Jarry Übü királyát zenésítette meg. Mindig tervezett, a bécsi Staatsopernek utoljára – Racine tragédiája alapján – a Phaedrát ígérte. Ahogy Ókovács Szilveszter a zeneszerzőre emlékező, személyes hangvételű írásában részletesen kifejtette, Penderecki innen is kapott megbízásokat. Az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulójára egy nagyszabású oratórium ötlete körvonalazódott, amely a sok évszázados lengyel–magyar barátságnak is emléket állított volna. Volna. Nem készült el. A következő fölvetés a főigazgató részéről Az aranyműves boltja volt. „A Szentszék nem enged operát írni abból, még jelmezes előadását is tiltják. Nekünk viszont kísérőzene kell, és az, hogy annyi év után, a pápa holtában a két jóbarát még egyszer összeérinthesse a karizmáját. Ebben maradtunk. (…) Ma, amikor Krzysztof Penderecki halálhírét olvasom, természetes szomorúság lep meg először. Nem elég a baj, ami amúgy is van, és hogy Az aranyműves boltja az egész KeresztFeszttel együtt beborul a vírus koporsóiba, a Mester meg sem érheti az előadások decemberi pótlását, amikor Szikora János rendezésében, a fehérvári színművészekkel közösen, Penderecki-művekkel tűzdelve megvalósul az a nagy találkozás, a vadonatúj Eiffel Műhelyházban…” – jegyzi meg az Operaház vezetője.

Szerencsém volt a kortárs zeneszerzőkkel, vagy úgy is mondhatom, volt szerencsém hozzájuk az elmúlt évtizedekben. Látni a nálam néhány hónap híján hetven évvel idősebb, minden újdonság iránt érdeklődő, haláláig aktív társasági életet élő Farkas Ferencet. Kérdezni Szokolay Sándort. Vagy Eötvös Pétert, aki a saját művein túl egyebek mellett Bartókot is anyanyelvi szinten interpretál. Marco Tutino ott van A nőstényfarkas (La lupa) szegedi, Ligeti György a Le grand macabre szakmai zárt körrel „biztosított” budapesti bemutatóján a Tháliában, Aribert Reimann pedig Learjén az Operaházban. A 20. századi fölforgató, Pierre Boulez Janáčeket dirigál Bécsben, bepillantás Kurtág György műhelyébe…

Ilyesfajta műhelytitkos koncertélmény volt az is, amikor Penderecki a Szent Lukács-passióját vezényelte a Budapesti Kongresszusi Központban. Majdnem napra pontosan harminc évvel a münsteri ősbemutató után: 1996. április 5-én. Az egyik szólista ráadásul az oratórium premierjén is közreműködő – A louduni ördögökben ugyancsak főszerepet játszó-éneklő – lengyel bariton: Andrzej Hiolski. Esemény. Kultúr- és zenetörténeti csillagóra. A legendás hírű mű már korábban is elhangzott itthon, de először (és amit Penderecki március végi halálhíre tett bizonyossá, utoljára) a szerző irányításával, az ő ideái szerint.

Úgy nyolcvanpercnyi kortárs tisztelgés Bach előtt. Katarzisra nem emlékszem, inkább csak a kórustablókban a jellegzetes, expresszív clusterekre (hangfürtökre), a szenvedéstörténet natúr drámaisága és az üdvtörténeti, az égi szféra közti erős kontrasztokra; a meditatív, a „várakozás” feszültségével teli tételekre. És a passió fényes zárlatára, amely már megelőlegezi a megváltás művének beteljesülését. Úgy maradt meg számomra Penderecki, ez a régi vágású Maestro, ahogy ott, a karmesteri pódiumon a közönség felé fordul. Ő megtette a dolgát. Befejezte. A többi rajtunk múlik.

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2020. április 26-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »