Csak az összefogás adhat erőt a magyarságnak

Csak az összefogás adhat erőt a magyarságnak

Országgyűlési megerősítéssel 2020, a trianoni békediktátum 100. évfordulója a nemzeti összetartozás éve. Történelmi igazságtételre nem számíthatunk, de az igazság kimondását nem vehetik el tőlünk. Esélyt adhat-e ez az évforduló arra, hogy a környező országoknak és Európának is elmondjuk a trianoni trauma okozta magyar nézőpontot – erről is kérdeztük Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkárt.

Nehéz száz év van mögöttünk, egyesek szerint rossz a helyzetünk, s kész csoda, hogy eddig is megmaradtunk, mások szerint erősebbek vagyunk, mint gondolnánk, mert elnyomó közegben is túléltünk. Ön szerint melyik megközelítés elfogadhatóbb?

Optimista vagyok, látom az eredményeket is. Az Országgyűlés határozata lehetőséget teremt arra, hogy a magyarság, bárhol is éljen a nagyvilágban, méltó módon megemlékezzen a trianoni diktátum 100. évfordulójáról, erről a gyászos eseményről. Az elmúlt évszázadban azonban nemcsak gyászos dolgok történtek, a sikereinkről is jó lenne beszélni, azokat minél többekkel megismertetni. Számos olyan kulturális, gazdasági és sporteredményünk van, ami elősegítette, hogy annyi nehézség, kudarc és vereség után még mindig itt vagyunk a Kárpát-medencében. Számarányunkat tekintve – és már elmondhatjuk, hogy gazdaságilag is – a legerősebb nemzetként. Magyarország azóta erősödik, amióta felismerte a nemzeti összetartozás erejét. Erre méltán lehetünk büszkék.

Az évforduló kapcsán bizarr ötletek is megfogalmazódtak, mint például a közös „ünneplés” gondolata a szlovákokkal, románokkal… Ugyanakkor a magyar kormány tervezi-e az évfordulót arra használni, hogy megértesse a környező népekkel, ez nekünk máig milyen trauma, és megvilágítani a magyar szempontokat Nyugat-Európa számára is, mert a Nyugat sem érti, nem ismeri a helyzetünket.

Az európai ember valóban nem érti a helyzetünket, de legyünk igazságosak. Mi mennyire ismerjük például a bretonok gondjait? A legtöbbeket csak az érdekli, ami egyéni vagy közösségi sorsát közvetlenül érinti. Fenntartásaim vannak tehát, hogy Európa tekintetében áttörés történhet. A mai emberek nem eléggé nyitottak ezekre a kérdésekre, és sajnos, még a magyarok is keveset tudnak Trianonról. Meggyőződésem, hogy már akkor eredményesebbek lennénk, ha idehaza sikerülne jobban megismertetni az akkor történteket. A száz évvel ezelőtti kudarcot nem lehet újraélni, és nem lehet visszanyerni azt, amit akkor elveszítettünk. De rá lehet irányítani a figyelmet arra, hogy ez velünk szemben nagyon méltánytalan eljárás volt, és hogy mi nem a határok átírását akarjuk, hanem azt szeretnénk elérni, hogy a magyar nemzet több szempontból egységes és erős legyen. Jogos elvárásunk, hogy a magyarok a Kárpát-medence minden országában államalkotók legyenek. Meg kell kapniuk minden jogot, hisz mi itt őslakosok vagyunk és azok is maradtunk, még ha erőszakosan, országhatárokkal szét is darabolták ezt a térséget. Szeretnénk ezzel megismertetni a világot és elfogadtatni elsősorban a környező országok többségi lakosaival, hogy ne várják el tőlünk a 100. évforduló ünneplését. Fogadják el, hogy nekünk ebben semmi jó nincs.

Igen, mi vagyunk a vesztesek, ők a nyertesek, így akár nagyvonalúak, vagy legalább is méltányosak is lehetnének. Ehelyett elutasítanak, fenyegetettséget éreznek bennünk, és nem a lehetőséget. Adódik a kérdés, miért nem sikerült száz év alatt sem megértetnünk, hogy többletet jelenthetünk egy ország számára?

A nemzetek ezt elfogadták, úgy gondolom, csak a döntéshozók és a politika nem tudta elfogadni. Egy faluban, ahol egymás mellett élnek a különböző nemzetiségek, az emberek elfogadják egymást, nem rontanak egymásra. A Kárpát-medencére nem is volt ez jellemző, és nem csak az elmúlt 100, de 1100 évben sem. Persze, volt néhány véres esemény, de a Felvidék mindig békésebb térség volt. A magyarok és a szlovákok kultúrájukban, vallásukban szinte ugyanazt az életet élték és élik, hasonló gazdasági szinten. Ez oda is vezetett, hogy magyar időkben a szlovákok könnyen beolvadtak a magyarságba, most pedig éppen fordítva működik. A népek között tehát különösebb ellentétekről nem beszélhetünk. Inkább a politika nem tudja a helyzetet kezelni és nem tud mit kezdeni azzal, hogy eltelt száz év és a magyarok még mindig itt vannak. Persze, azt se feledjük, hogy ha mi közösségként, politikailag gyengék voltunk, azért nem a szlovákok vagy a csehek voltak okolhatók, azt csakis magunknak köszönhettük, így elsősorban magunkba kellene nézni. Ha a felvidéki magyarság az elmúlt időszakban politikailag, önkormányzati szinten, szervezetileg egységes lett volna, vagy legalább jobban törekedett volna rá, sokkal nagyobb sikereket elérhetett volna el.

Tény, hogy gyenge, fogyó közösség vagyunk, és csak az segíthetne, ha sorsunkat a saját kezünkbe vennénk, ez ugye az autonómia lényege, mi meg a szót se merjük kimondani. A MÁÉRT-en ismét elhangzott, hogy efelé kellene elmozdulni. Ön lát arra esélyt, hogy száz év után eljussunk ehhez a megoldáshoz, vagy legalább is elkezdjünk róla beszélni?

Erről beszélni kell, és ezt önöknek kell először kimondani! A felvidéki autonómiatörekvéseket a felvidéki embereknek kell képviselniük, és kimondani a szándékot. Ehelyett azt tapasztalom, hogy magát a kifejezést is kerülik, csak körülírják, holott a magyarországi, de még a szlovák sajtó is mindig az autonómia kifejezést használja. Az ottani politikum meg nem meri kimondani, mert mit szól a többségi nemzet? Ha nem mondjuk ki, abból sosem lesz autonómia. Másrészt persze, ez egy rendkívül összetett kérdés. Nyilván a politikának kell ebben először megszólalni és a magyar közvéleménynek is támogatnia kell, majd el kell nyerni a szlovák közvélemény és kormány támogatását, és az sem mindegy, hogy az európai nagyhatalmak hogyan tekintenek a szándékra. Tehát ez egy rendkívül hosszú folyamat, de amíg az ott élők erről nem beszélnek, és nem igénylik, addig ebből semmi nem lesz. Az autonómia kérdését le kell vinni teljesen köznyelvi szintre, az emberek közé, mert amíg ők ezt nem fogadják el, sőt, inkább félnek tőle és nem érzik magukénak, addig nem várható előrelépés. Tény azonban, hogy a Felvidéken azért is nehéz az autonómia igényét megfogalmazni, mert a csallóközi, a gömöri és a bodrogközi embereket, azon kívül, hogy az elmúlt 100 év történelme hasonló volt, nagyon kevés köti össze. Különböző gazdasági helyzetben vannak, a közös annyi, hogy az egységes magyar nemzetnek a részei. Mi köze egy királyhelmeci embernek egy pozsonyihoz?

Talán épp ez a mostani feladat, hogy kialakítsunk egy közös felvidéki tudatot, az egyébként meglévő regionális kötődések mellett.

Ezzel azért vitatkoznék, mert én nem látom a közös pontokat. Ez olyan, mintha mi a nagykanizsai meg a békéscsabai emberek között mesterségesen egy közös tudatot akarnánk kialakítani. Nagyon nehéz lenne. Nem is ekkora egységekben kell gondolkodni. Most már a gondolkodás is hajlik afelé, hogy a magyarságot Dél-Szlovákiában kistérségi szinten próbálja megszervezni. Ezeknek a láncolatából alakulhatna ki egy egység. De szkeptikus vagyok, mert egyelőre nem látom az egységesíthetőséget. Hatszáz kilométeres sávban nagyon nehéz lesz ezt életképessé tenni.

Hírdetés

A hazai politika is különálló, régiókra épülő tervben gondolkodott, de tény, kezdeményező erő híján vagyunk, nem úgy, mint Erdélyben.

Erdély helyzete valóban más, ez a legnagyobb terület, ott él a legnagyobb magyar közösség, gazdasági ereje sem elhanyagolható és az erdélyi magyarságnak erős öntudata van. A felvidéki embernek meg éppen olyan az öntudata, mint egy szekszárdinak vagy várpalotainak. A felvidékiek élethelyzete nagyon hasonló a magyarországiéhoz, ezért sosem érezték annyira, hogy elszakadtak volna. A helyzetük nem kovácsolta őket össze, mert nem volt mitől tartani. Nem elfeledkezve persze a kitelepítésekről, a reszlovakizációról vagy a Beneš-dekrétumokról, amelyek megtették a hatásukat, de a későbbiekben egy felvidékit már nem különbözetett meg semmi a magyarországitól. Az erős elnyomás képes arra, hogy kényszerűen összetereljen egy közösséget, de itt ez nem volt jellemző.

2010 óta nagy változás történt a nemzetpolitikában, és nem csupán közjogi értelemben és a támogatások terén, de megtörtént a mentális váltás is, egy átlag magyar ma már nagyjából tisztában van helyzetünkkel. Ön a közelmúltban a MÁÉRT-on úgy fogalmazott, mind a 15 millió magyar határon túli. Érdekes megfogalmazás…

Ez így is van, mert Magyarországon önök határon túliak, és ha mi Dunaszerdahelyen vagyunk, határon túliként üdvözölnek bennünket. Másrészt, felmérések azt mutatják, hogy a mai Magyarországon élők közül mintegy kétmillióra tehető azoknak a száma, akik valamelyik határon túli területhez szoros családi kötelékkel kötődnek. A történelemben volt néhány exodus is, ami az embereket lakóhelyük elhagyására kényszerítette, csak Trianon idején többszázezren menekültek a mai Magyarországra, később Csehszlovákiából a kitelepítések miatt kerültek sokan ide. Tehát becslések szerint a félmilliós nagyságrendet is eléri azok száma, akik csak a két háborút követően kerültek Magyarországra, mint például az én nagyszüleim is, bukovinai székelyekként. Majd a 80-as, 90-es években is nagy volt a menekülthullám, főleg Erdélyből, most pedig már a munka miatt érkeznek a határon túli területekről, így a Felvidékről is. Az, hogy ezekről ma már nyíltan beszélhetünk, elősegítette a mentális váltást.

A nemzetpolitika az utóbbi egy-két évben szintet lépett, mert már nemcsak oktatási és kulturális támogatások vannak, de fejlesztenek és építkeznek is, gondoljunk az óvodaprogramra, vagy a Baross-programra. 2010-től megtízszereződött a támogatás mértéke. Mi lehet a folytatás?

Megtízszereződött, de csak ha szűken a nemzetpolitikát nézzük. Ha már a Külgazdasági és Külügyminisztérium, az agrártárca, az EMMI programjait is számba vesszük, sokkal többről van szó, és még nem beszéltünk a vállalatok, az önkormányzatok támogatásairól, vagy az egyházak karitatív szervezeteiről. Ez a szám tehát jóval nagyobb, nem tízszerese, megkockáztatatom, akár 15–17-szerese is a 2009-es szintnek. És ugyan jóval széttagoltabb a támogatás, nehéz összességében átlátni, de ez egymásra épülve erősíti a közösségeket. Ezért meggyőződésem, nagyon új dolgokat nem kell csinálni, a jó programokat kell továbberősíteni, kiszámíthatóvá tenni, hogy ne fordulhasson elő, hogy valamit elkezdünk, aztán egy-két év után nincs folytatás. Azt kell elérni, hogy a támogatási rendszer hosszú távra engedje a közösségeket berendezkedni, legyen evidens, ha van egy jó program, akkor azt évekig, akár évtizedekig is finanszírozni kell majd.

Látja már a megtérülését ezeknek a programoknak?

Mindenképpen. A magyar óvodák és iskolák tekintetében kedvezően alakulnak a számok. A legfontosabb, hogy nem csökkent a beíratott magyar gyerekek száma, sőt, enyhe növekedés is kimutatható. Még jobb lenne a helyzet, ha azok a szülők, akik magyarként szlovák iskolába adták a gyereküket, látva a fejlesztéseket, visszahoznák őket a magyar iskolába. Reméljük, hogy a magyar intézményrendszer a jövőben még tovább erősödik, a magunk részéről mi ezért mindent megteszünk.

Sok múlik azon, hogy lesz-e képviseletünk február 29-e után. Széles, ötpárti megegyezés ugyan nem született, de egy hárompárti egység mégis létrejött, és most ez a nemzeti oldal erősebbnek tűnik. Hogyan látja a politikum esélyeit?

Sokadszorra is azt tudom mondani, hogy a magyar kormány azokat tudja támogatni, akik magyar szellemben és magyar etnikai pártban gondolkodnak. Ezt most egyértelműn a Magyar Közösségi Összefogás jeleníti meg. Egyébként mi úgy láttuk, nagyon sokat tettek a széles megegyezés érdekében, mégsem sikerült. Most azonban már tovább kell lépni és mozgósítani kell a választókat, hogy akinek fontos a magyar intézményrendszer megőrzése, azok menjenek el szavazni és rájuk szavazzanak. Reméljük, sikerül meggyőzniük az embereket, és friss erőt is tudnak mutatni, kreatív kampányt folytatnak majd. Ami biztos: a munkát nem lehet megspórolni. A politika ma már nem elméleti tudomány, hanem kőkemény fizikai munka. Ha nem vagyunk az emberek között, nem hallgatjuk meg a gondjaikat, akkor nem lesz siker. Az embereknek látniuk kell, hogy a jelöltek is tesznek a győzelemért, valóban akarják azt. És ebben kell jelentősen erősíteni a politikának a Felvidéken. Úgy látom, vannak jelöltek, akik tudják a dolgukat, jó lenne, ha mindenki efelé lépne.

Közhely, de tény, a huszadik század a veszteségek évszázada volt, kérdés, hogyan lehet a nehéz helyzetből fordítani, és elérni, hogy a huszonegyedik századnak már nyertesei legyünk.

Azért dolgozunk, hogy a nyertesei legyünk, mindezt pedig úgy szeretnénk megvalósítani, hogy a körülöttünk élők is így érezzék. Nem egymás ellenében, hanem egymással összefogva kell ezért tenni. A magyar kormány álláspontja, hogy működjük együtt a szomszédainkkal, és aki velünk együtműködik, az jól jár. Már az is elég, ha elkezdünk egymással beszélgetni. Meg kell ismernünk és támogatnunk kell egymást. Ezért is kezdeményeztük, hogy 2020 legyen az erős magyar közösségek éve, mert amíg helyi szinteken ezért nem teszünk, addig nem lesz jobb. Ott, ahol nyolc és fél százaléknyian vagyunk, a mi meccsünk már eldőlt, de ha azt a nyolc és fél százalékot meg tudjuk egységesen jeleníteni, egészen másak a lehetőségeink. A többségi társadalom is mindig elismeri, ha szervezettek vagyunk. Voltak a magyar történelemnek olyan korszakai, amikor ez így volt, és nem kell száz években gondolkodni. Még egy-két évtizede a Felvidéken is erőt tudtunk mutatni, ezt kellene újra megerősíteni. Csak az összefogás adhat erőt a magyarságnak.

Molnár Judit – Ma7.sk

The post Csak az összefogás adhat erőt a magyarságnak appeared first on Külhoni Magyarok.


Forrás:kulhonimagyarok.hu
Tovább a cikkre »