Cinizmusból csillagos ötös

Cinizmusból csillagos ötös

Nincs elég pénz folyóirat-támogatásra, de a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) vezetése közölte: ők mossák kezeiket, akkor is, ha esetleg sorra dőlnek be nagy múltú irodalmi és művészeti lapok, mert az idei támogatás a fele az eddiginek. Ha nem éppen nulla forint. Vidéki városok és egész határon túli régiók szellemi műhelyeiről van szó többek között, de nem gond. Ennyi pénz van, tessék már tudomásul venni, és különben is: a folyóiratok nem igyekeznek. Csak tartják a markukat, ahelyett, hogy ötvenezer példányban értékesítenék például az Alföld irodalmi lapot vagy a Színház folyóiratot. De ők nem értékesítik, csak nyolcszázban vagy ezerötszázban, nyilván azért, mert tök bénák, meg lusták is. Nem csoda, az állam fizette őket, kiszámíthatóan, évről évre. De most majd másképp lesz.

Sajnos némiképp hiteltelenné teszi a pénzhiányról szóló érvelést, hogy például a Kerényi Imre-féle Nemzeti Könyvtár köteteire, amelyeket ingyen és számolatlanul osztogattak, bőséggel áldozott közpénzt a kormány. Szintúgy a Magyar Krónikára, amely egyébként – hoppá! – nem más, mint egy folyóirat. Közben a politikusokkal kevésbé ügyesen barátkozó szereplők által évtizedek óta megjelentetett lapok ellehetetlenülnek. Ráadásul mindezt azzal a cinizmussal tálalják, ami egyre jellemzőbb a kormányzó elitre. Kiderült ugyanis, hogy a magyar kultúrára fordított állami pénz „nem hasznosul”. Doncsev András, az NKA alelnöke ezt a folyóiratok támogatásáról jelentette ki. Nyilván arra utalt, hogy hiába ölték bele a sok pénzt, továbbra is kevesen olvasnak folyóiratokat. Igen, kevesen. Ahogy kevesen vesznek könyveket is – nem győzöm összehasonlítgatni a külföldi szépirodalmi sikerek eladási példányszámait a magyarokéval (az adott külföldi ország lakosságszámához arányítva). Mindig durván alulmaradunk. Persze el kell gondolkodni azon, hogy az egyes folyóiratok eléggé ráfeküdtek-e a marketingre, az arculatra, az online megjelenésre, a közönségbarát tartalomra. Pénz egyébként nincs rá, de a szükségből fakadó kreativitás sokra képes.

Megér az irodalmi szakma is egy misét, mert az én szerény észlelésem szerint körülbelül annyi hajlandóság van bennük a széles körű, politikai nézeteken és rövid távú anyagi érdekeken átívelő szakmai összefogásra, mint a Magyar Nemzeti Bank elnökében az átlátható közpénzkezelésre. Mégsem lennék ennyire dühös, ha nem képzelném magam elé, mit lépett volna a Fidesz és holdudvara, ha ezt a döntést a szocialista kormányok idején merészelte volna meghozni bárki – amint ez gyakran meg is esett. Ha épp nem a folyóiratokkal, akkor mással, máshogy. Hogy kaptak volna a derék honatyák a szívükhöz és a homlokukhoz, ahol az eszük lakozott (még akkoriban, és már akinek). Hogyan fújtattak, tajtékzottak, harákoltak, dünnyögtek volna vérmérséklettől és pártutasítástól függően, amiért a nemzetet, a dicsőt, és annak halhatatlan szellemét, íme, lábbal tiporják a balliberális, kommunista, átkozott internacionalista hordák.

Akkor mégis mit gondoljak választópolgárként? Hogy az igazság meg az érték szükségszerűen a Fidesszel vándorol? Ha kormányon vannak, akkor ott van, ha ellenzékben, akkor meg ott? Egyszer önérték a nemzeti kultúra, máskor meg csak akkor érték, ha számot tudunk adni róla, hogyan hasznosult? Árulja már el nekem valaki, hogy a jövőre már több mint tízmilliárdos költségvetéssel bíró Magyar Művészeti Akadémia mégis hogyan hasznosul? Egyenes arányban a gigantikus költségvetésével? Arról már nem is szólva, hogy mégis hogyan boldogítja a szegedi Mimi nénit? Hogyan teszi teljesebb emberré a Szigetváron élő Kovács Jánost, aki még a budai Várban sem járt soha? És a vidéki művelődési házak hány embert érnek el? A Kávészünet együttes nyolcvan kisgyereknek adott verskoncertje egy romos falusi kastély leszakadt tornatermében, az hasznosul?

A Nemzeti Kulturális Alapnál történtekért ráadásul senki nem vállal politikai felelősséget. Doncsev András mossa kezeit: szerinte ő annyi pénz kiosztását felügyeli, amennyi van. „Kultúrpolitikai célokat ne itt kérjenek számon” – mondta, alelnökeként a kulturális alapnak, amelynek elnöke amúgy Balog Zoltán, aki a kulturális tárcáért is felel. Sajnos ő nem mutatkozott a szerdai sajtótájékoztatón. Pedig mint református lelkésztől, érdemes lenne megkérdezni tőle, hogy az egyház hasznosul-e, vagy zárjuk be azt is. Végül is egyre kevesebben lesznek a hívek, valami nem oké itt a marketinggel. Lehet, hogy át kellene állni online-ra? A honatyák pedig ezúttal nem dünnyögnek, nem harákolnak. Nem is fújtatnak vagy tajtékoznak. Hallgatnak. És a csendben senki nem kiáltja a pusztába a kérdést, hogy mégis mi lesz egy olyan nemzetből, amely még abban sem tud biztos, értelmes, kormányzati ciklusokon átnyúló megegyezést létrehozni, hogy mi tartozik a nemzeti kultúrához, és kell-e az nekünk egyáltalán. Vagy csak akkor, ha hasznosul.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 06.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »