Cibula bajtárs

Szilvásy György az egyenruhás családról, a munkaszolgálat „szépségeiről” és a kényes orrú Pluszpúderről.

A történelem sodorta az égetőkemence mellé. Festőművész édesanyja megunta, hogy fia a származása miatt hányódik, kidobják az egyetemről, kitelepítik, majd három éven át munkaszolgálatosként dolgoztatják. 1947. február 25-én a szovjet hatóságok elhurcolták Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát, 2001 óta ez a kommunizmus áldozatainak emléknapja.

Szerencsés természetű ember a 89 esztendős Szilvásy György, mert a rosszban is megtalálja a jót. Nem szeret pihenni, nemrég a társaival a Honfoglalás 2000 Egyesület nevében a belga követség előtt tüntetett a magyar belügyekbe való beavatkozás ellen. Politikai aktivitásával példát mutat az elkényelmesedett, esőtől is megrettenő fiataloknak.

Munkás éveiben keramikus-iparművész volt, a kollégák szerint a legjobb tízbe tartozott. A vevők keresték, szerették a tárgyakat, amelyeket egy idő után már feleségével közösen készítettek.

A német és szlovák felmenőket is számontartó Szilvásy család a trianoni döntésig a Felvidéken élt. Szilvásy György körül minden férfi katonatisztként szolgált: két nagybátyja ezredes, bátyját a Bolyai-akadémián avatták hadnaggyá, műszaki tiszt lett, apja a vezérkari törzstiszti tanfolyam után a VKF 2., a katonai hírszerzés, elhárítás Romániát magában foglaló közel-keleti osztályának a vezetője lett.

Őt is beíratták Kőszegre a katonaiskolába, de nem végezte el, amit édesanyja nem bánt. Elege volt már a sok egyenruhából és abból, hogy nagyobbik fiát majdnem elveszítette egy katonaorvosi műhiba miatt. Szilvásy Margit vérbeli civil volt, bohém, nagy társadalmi életet élő festőművész. Kétszer is felterjesztettek Kossuth-díjra, de nem volt jó káder, nem kaphatta meg.

Szalont tartott fenn a Mária Terézia laktanyában lévő nagy szolgálati lakásban, ahol különféle származású és világnézetű barátok fordultak meg. A háború alatt hozták a listát, kinek lenne szüksége a magas rangú családfő segítségére, kit kellene leszedni a vonatról, felmentetni a katonaság alól, kiszedni a halálmenetből; 1944 őszétől két katonaszökevényt és egy zsidó férfit bújtattak.

A nagyobbik Szilvásy fiú a fronton harcolt, amikor 1944-ben az apa is szolgálatra jelentkezett. Tatára küldték, hogy szervezze újjá a szétvert magyar csapatok maradékát.

Magával vitte a kisebbik fiát, akit úgy próbált megóvni, hogy beöltöztetett sorkatonaruhába. Karácsonykor kalandos úton érkeztek vissza Budapestre, 1945. január elején a Baross utcai lakásukat belövés érte, a család az óvóhelyre kényszerült. Tizenötödikén jöttek az oroszok, és a két egyenruhás férfit, apát és fiát magukkal vitték.

– A mai Vajda Péter utcában őriztek bennünket egy lakásban, egyszer csak belépett két magas rangú orosz tiszt, mint utóbb megtudtam, az egyik Illés Béla volt, az író, a másik Malinovszkij marsall. Illés tolmácsolt neki. A magyar és a német csapatok helyzetét szerették volna apámból kiszedni, de nem tudott semmit – emlékezik Szilvásy György.

– Malinovszkij ezt követően apámat elfogatta, én, a „gyerek” mehettem haza. Apám Heves megyébe került magyar–német tiszti táborba, onnan emelte ki aztán Dálnoki Miklós Béla, amikor miniszterelnök lett. Kinevezte a Honvédelmi Minisztériumba, ahol Maléter Pál is a beosztottja volt. Nem volt jó viszonyban a felfuvalkodott Maléterrel. Apám másfél évet dolgozott a minisztériumban, elbocsátották, nyugdíjat nem kapott, favágó lett, kitelepítették, kitanulta a kárpitosságot, abból élt azután élete végéig.

Szilvásy György Fotó: Teknős Miklós

Malinovszkij marsall hazaengedte Szilvásy Györgyöt, de január 18-án ismét megjelentek a Baross utcai házban a szovjetek, és ekkor már nem volt menekvés. Kiterelték a férfiakat az utcára, azt mondták, viszik őket Kőbányára bumáskáért, azaz igazolványért. Senki nem hitte. A bumáskából a többségnek halálmenet lett.

– Négy napig tereltek minket, vagy hatszáz embert, kétoldalt szovjet lovas katonák őrködtek. Hó volt az ivóvizünk, a falusiaktól kaptunk répát. Az egyik pihenőnél két barátommal elbújtunk egy betongyűrűbe, majd hazaszöktünk.

A menet Jászberénybe tartott, onnan a romániai Foksánba, ott szétosztották az embereket a Szovjetunióba málenkij robotra. Tizenhat férfit vittek el a házból, négyen jöttek vissza. Ha nem szökünk meg, nekünk sem lett volna esélyünk – meséli.

A háborút túlélte a Szilvásy család, az idősebbik fiú is visszatért az amerikai hadifogságból. Előtte még Kőszegnél a szemtanúja volt, hogy Király Béla átadja a várost a szovjet csapatoknak. György, aki nem lett katona, viszont kitűnően sportolt – tartalékosa volt a londoni olimpia öttusacsapatának – jelentkezett a Testnevelési Főiskolára. Két és negyed év után kizárták, az indexébe beírták: Magyarország területén felsőoktatási tanulmányokat nem folytathat.

A döntésnek nem volt indoka, belejátszhatott a családi „pedigré”, meg az, hogy a Mindszenty elleni főiskolai gyűlésen a hercegprímás védelmében szólalt fel. Dolgozott fizikai munkásként, majd apjával és fivérével kitelepítették Hajdúdorogra. Szilvásy Margit Kossuth-díjat ugyan nem kapott, de kiterjedt kapcsolatai és egykor megsegített, utóbb befolyásos pozíciókba jutott ismerősei révén módja volt arra, hogy ezúttal a családját mentse.

A fiait másfél hónap után hazahozta a kitelepítésből, férje pedig lehetőséget kapott, hogy maga válasszon lakhelyet. Így került rokonokhoz Olaszliszkára, ott is élt haláláig. György hazaérkezett a kitelepítésből, másnap vitték katonának, 1951. július 27-én vonult be Szolnokra. Valójában munkaszolgálatos lett. Ezt akkor derült ki, amikor tisztességes felső- és alsóruhát igényeltek a háborút megjárt posztóruhák és jégeralsók helyett. „Önök nem katonák, hanem munkaszolgálatosok. Munkával teszik jóvá, amit a magyar nép ellen elkövettek”, közölte a politikai tiszt.

– Háromnegyed ötkor ébresztő, torna félmeztelenül télen-nyáron a szabadban, tisztálkodás, reggelire bab, borsó, sárgaborsó, hogy legyen erőnk dolgozni. Délben Zilahy-leves – így neveztük el a regény után. Ebben is valamit vitt a víz. Este vastag szelet Hitler-szalonna, fél csajka cikóriakávé, benne nyugtató, hogy ne gondoljunk a lányokra. Tizenkét órát dolgoztunk naponta, szerződésbe kiadtak bennünket külső cégeknek.

A szibériai lágerbe elhurcolt Regős Ferenc levele feleségének. „Jó egészségi állapotban vagyok”

Fontos volt, hogyan teljesítünk, mert annál több pénzt kapott a munkánk után a honvédség. A felügyelő tiszthelyettesek durvák voltak, ők fegyelmi ügyeik miatt kerültek ide, és a muszosok jó teljesítményének bizonyításával kellett jóvátenniük a vétkeiket.

Másfél év múlva enyhült rajtunk a nyomás, addigra a felügyelők is belátták, jobban járnak, ha velünk működnek együtt, mert rajtunk, a mi jóindulatunkon múlik a sorsuk – idézi fel a három katona-, pontosabban munkaszolgálatos év eseményeit Szilvásy György, aki nem tagadja, ennek az időszaknak sok humoros pillanata is volt, hiszen a fiatal, egyívású, hasonlóan gondolkodó legényekben dúlt az életkedv. Együtt a kulákgyerek, sváb parasztfiúk, munkásszármazékok, néhány arisztokratasarj és sok értelmiségi.

A legnehezebb a bizonytalanság volt. Ha két muszos találkozott, az első kérdésük: van-e cibulád? A cibula, magyarázza Szilvásy György, a hírt jelentette, amelyik arról szól, megyünk-e tovább, és mikor szerelünk. Mert e kettőről nem tudtak semmit. Mitől cibula? A 16 ezer muszos között volt valahol egy Cibula nevű bajtárs, aki arról volt híres, hogy légből kapott híreket terjesztett. Aztán kiderült, hogy maga Cibula is légből kapott, nem létezik. Ilyen a lágerabszurd.

Hónapokig elszigetelve éltek, egy idő után már lehetett levelezni, igaz, cenzúrázva. A parancsnokság örökösen összeesküvéstől rettegett, és besúgórendszert szervezett.

Mindenkivel próbálkoztak, meztelenre vetkőztették, úgy akarták megtörni. Az egyik besúgójuk Garai Gábor, a költő volt. Ezt a többiek Mileticstől, az irodán dolgozó rabtársuktól tudták, akiről utóbb kiderült, hogy kiváltságos helyzetét kihasználva mindvégig a Szabad Európa Rádiónak dolgozott. Így Münchenben mindenről értesültek, ami a szolnoki táborban történt. Gróf Crouy-Chanel Félixnek is Miletics segítségével sikerült megszöknie. Kiment a városba, ahol francia diplomáciai autó várta, meg sem állt Párizsig.

– Jó társaság gyűlt össze – emlékezik Szilvásy György –, igazi csibészek, hiszen nem volt vesztenivalónk. A nyolcvan százaléka, még a parasztgyerekek is, érettségizettek.

Amikor két év után kimenőt kaptunk, beültünk Szolnok leg-elegánsabb cukrászdájába, ahol a lányok csak velünk akartak beszélgetni. Hamar ki is tiltottak bennünket.

A parancsnokok viszont tele voltak kisebbrendűségi érzéssel. Juhász szakaszvezető, aki esténként bejárt a barakkba, szóvá tette, hogy az átizzadt kapcáktól nagyon büdös van.

Javasolta, hogy este ne csak lábat mossunk, hanem igényeljünk pluszpúdert. Elneveztük Pluszpúdernek. Amikor nem hagyott bennünket aludni takarodó után, letoltuk a gatyánkat, és ötven meztelen hátsóval fogadtuk. Volt közöttünk egy árva kőbányai proligyerek, annak tényleg nem volt vesztenivalója. Nem igényelte a szabadságot, és dolgozni sem szeretett.

Jött a felügyelő, kérdezte: Kovács, maga miért nem dolgozik? Igazolásom van, felelte, de nem adom oda, úgysem tudod elolvasni, mert latinul van. Tegezett mindenkit. Egyszer ácsorogtunk egy társammal a kerítésnél, a másik oldalon a repülőtéri tisztek kosaraztak. Átpattant a labdájuk, bedobtam a gyűrűbe. Kérdezte az edző, van-e kedvünk játszani.

Bekerültünk a szolnoki légierő kosárcsapatába, heti két edzésünk volt, utána bemehettünk a hajózótiszti konyhába. Volt ott narancs, körte, csirkehús. Jóllaktunk, aztán a maradékot felpakoltuk a fiúknak. De a jó élet hamar véget ért.

A november 7-i szolnoki ünnepi tornán én voltam a gólkirály, a tiszti iskola parancsnoka gratulált, aztán megkérdezte az ejtőernyős parancsnoktól, hogy ki vagyok. Elmondta, hogy muszos. Többet nem játszhattunk, mert a parancsnok úgy gondolta, hogy rontjuk az iskola szellemét.

Szilvásy György (baloldalt ül) a szolnoki táborban, 1952-ben

Szilvásy György 1953 októberében szabadult. Katonai igazolványában az áll: beosztása gépkezelő, segédmunkás. Ezt aztán áthúzták, aláírták, hogy lövész. Mégis jobban hasonlít a katonai szolgálathoz. Sokfelé dolgozott, azt mondja, amikor racionalizálás volt, mindig az elsők között rúgták ki, de mint jó sportoló hamar kapott újabb állást. Elhelyezte a sportszakszervezet.

Anyja úgy döntött, elég a fizikai munkából. Ha már a sportból nem élhet meg, legyen keramikus. A művészképzést az anyjától kapta, a technikai és anyagismereteket esténként az Iparművészeti Főiskolán szerezte meg. Keresett, jó művész lett, aki olykor nehezebben, máskor jobban élt. Azt mondja, sem fizikailag, sem szellemileg nem viselték meg a történtek, de voltak, akik belerokkantak, mások öngyilkosok lettek.

Az egykori társak ma is tartják a kapcsolatot, igaz, ma már a 35-ből csak négyen maradtak. Szilvásy Györgynek 110 ezer forint a nyugdíja, egykori munkaszolgálatáért havi nyolcezer forint kiegészítést kap. Az évtizedek során befizetett nyugdíjjárulékot a művészeti alapnál ellopták.

Azt mondja, a honvédségnél sokáig nem ismerték el, hogy nem katonai szolgálaton, hanem munkaszolgálaton voltak, Hasznos Miklós egykori KDNP-s képviselő járta ki 1994 után, hogy ezeknek az embereknek is járjon anyagi kárpótlás.

Az 1951-ben bevonultatott 16 ezer egykori muszosból ma már csak ezren-ezerkétszázan élnek, többségük méltatlan körülmények között. Húsz-harmincezer forint havi kárpótlás nekik is járna, mondja.


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »