Capriccio: fősüni

Tegnapelőtt kinyitottam Szinnyei hatalmas életrajzgyűjteményének (Magyar írók élete és munkái) XII. kötetét. Meg akartam találni egy tűt a szénakazalban, azaz Szabó Magdának egy ismeretlen keresztnevű apai ősét, aki esténként azzal töltötte az időt, hogy lefordította magyarra Vergilius Aeneisét. Őt ugyan nem találtam meg a végtelen sok Szabó között, de találtam egy hihetetlen életrajzot, amelynek elejét az olvasók gyönyörűségére idézni fogom:

„Szabó Antal – belügyminiszteri titkárrá osztálytanácsosi czímmel és jelleggel nevezte ki ő felsége 1906. márcz. 22. (midőn a robogó villamos kocsira akart felugrani, Csáky László utászhadnagy összevagdalta). Szül. 1843 körül. Hosszabb ideig hírlapíró volt. 1879 óta a fönntnevezett ranggal a belügyminisztériumban működött.”

Majd következik jó pár lap, amelynek szerkesztője vagy munkatársa volt, utána pedig – mintegy húsz tétel alatt csoportosítva – kötetben megjelent művei. Ezek között hagyján, hogy 1862-től kezdve sok kötetet fordított egy Franz Hoffmann nevű német ifjúsági írótól, még az is hagyján, hogy írt 1864-ben egy Boldogságtan az ember testi életére nézve című valamit, de az már feltűnő, hogy egyrészt megírta a mozdony feltalálójának, magyarosan Stephenson Györgynek az életrajzát, másrészt lefordította Hauff csodás keleti meséit, de mindent felülmúl az, hogy egy Pleskott Jenő nevű egyeddel összeszövetkezve magyarította Eugene Sue A bolygó zsidó című végtelen hosszú preszocialista regényét 16 kötetben, valamint Immanuel Kantot, és Zemplényi Szabó Antónia álnéven kiadta a Képes budapesti szakácskönyv című alapművet, amely a tudós Szinnyei szerint 1909-ig már 45 ezer példányban kelt el. A végén maga a tudós bibliográfus is elfárad, és csak annyit jegyez meg, hogy életrajzírói szerint mintegy 140 kötetet adott ki életében.

Felujjongtam! Nyílt titok, amelyet megoszt egymással minden lexikonszerkesztő, egy lexikon sikeréhez hozzátartozik, hogy tartalmazzon legalább egy fiktív szócikket. Így például engem régóta gyanúsítanak, hogy én írtam a Világirodalmi lexikonba a Balfas (ejtsd: Bálfász) nevű, nem létező indonéz íróról szóló szócikket, de ezúttal is megesküszöm, hogy nem én voltam a tettes. (A gyönyörű egyébként az a dologban, hogy lefordították később németre is ezt a szócikket egy NDK-kiadványban.) Most tehát sikerült esetleg nyomára jutnom, hogy Szinnyei hol csempészte be ezt a mágikus címszót egy olyan íróról, akiről nem tudjuk, mikor és hol született. Egy olyan író, aki egymással össze nem illő tárgykörökben fordított vagy írt, ráadásul legsikeresebb művét női álnéven. Egy olyan író, akit aznap kaszabol le egy utásztiszt, amikor kinevezik abba az állásba, amelyet már – ugyanezen szócikk szerint – 27 éve betölt… Aki életrajzírói szerint 140 művet adott ki; de életrajzírói Szinnyei bibliográfiája szerint sincsenek. Gyönyörű. Egy baj van, hogy éppen március 22-én kaszabolták le a villamosról, vagyis az év azon napján, amikor én megszülettem.

Éreztem, hogy ez az én emberem, és akar valamit: rá is jöttem, hogy másnap van a névnapom, tehát megpróbáltam az összefüggést megkeresni. Nem volt nehéz: Hoffmann Ferenc ifjúsági műveinek nagy részét olvastam, mert anyai nagymamám, Madarász Mihályné megajándékozott velük: gyermekeié voltak, tuberkulózisban meghalt, illetve a szerbek által meggyilkolt nagybátyámé, illetve édesanyámé. Én édesapám nevét kaptam, tehát akkor a következő logikai kapocs apám és anyám levelezése. Apám Szkopjében mint jugoszláv katona biztosan tudta, hogy én nagyon fogom szeretni majd a mackókat, mert jegyesének, vagyis édesanyámnak küldött egy képeslapot, amely így szól: „Mackókának, emlék a katonaéletemből. Skoplje, 935. V. hó 10.” Apám akkor még német családnevét viselte, tehát Schieber Laciként írta alá, és a lap képes oldalára, amely egy hivatásos fényképész műtermében készült csoportkép volt, felírta a képen látható bajtársai nevét is, van közöttük bosnyák, szerb, sváb, zsidó, horvát és rajta kívül még egy magyar. E hét katona volt a szkopjei körzet III. hadseregének autós parancsnoksága.

Apám csak egyszer mesélt nekem a szkopjei katonaéveiről, ám az eléggé kimerítő és kalandteljes volt. Legszebb az, mikor bajtársaival biliárdozott a Szkopje belvárosában található kaszinóban. Egyszer csak látta, hogy bejön az ajtón három elszánt egyén, kézigránátot lóbálva. Úgy gondolta, hogy talán nem biliárdozni jönnek, ezért tigrisvetődéssel (egy időben a jugoszláviai első osztályban játszó zombori focicsapat kapusa volt) a biliárdasztal alá vetette magát, így életben is maradt néminemű sérülésekkel, amikor rászakadt az asztal. A többiek nagyobbrészt meghaltak. Ilyenek voltak akkor a hétköznapok, mert a bolgár partizánok maguknak követelték Macedóniát.

Miután kisilabizáltam a jugoszláv hadtörténet ezen családi emlékét, fölnéztem jobbra, ott lóg apai nagyanyám, Schieber Ferencné Gaál Irén gyönyörű kis hímzett feszülete. A corpus helyén Jézus neve olvasható magyarul, a J-ből és az s-ből egy-egy lóhere nyílik, fönt a tábla helyett egy liliom, alul Jézus törzse, illetve a sok képen szereplő keresztdeszka alatt pedig egy hatalmas szegfű. Kicsit ferdén lóg a falon, mert súrolja egy Varsóban vásárolt könyvemet, amely elég nagy alakú hasonmás kiadás.

Gondoltam, hogy ezt is fel kell lapoznom, hiszen védőszentem, Szent László anyja lengyel volt, csak lesz róla valami a gyönyörű latin krónikában (Chronica Polonorum, amelyet egy híres tudós, krakkói orvosprofesszor és humanista írt, Miechowi Mátyás). Elmeséli Szent László halálát, nagyváradi temetését, és cáfolja azokat az álhíreket, amelyek szerint háborút viselt volna a lengyelekkel, kiemeli viszont, hogy édesanyja lengyel volt, és a lengyelországi száműzetésből a három magyar herceg éppen lengyel segítséggel tért vissza hazájába. A könyve egyébként is tele van magyar vonatkozásokkal és „lászlóságokkal”, sőt „ulászlóságokkal”, mert hiszen bőven beszámol V. Lászlóról is, valamint I. és II. Ulászlóról, nem beszélve a még Árpád-házi II., III., IV. (Kun) Lászlóról. Mivel a természettudomány legalább annyira érdekelte, mint a történelem, még azt is megtudjuk a könyvéből, hogy a lengyelek nagy vereséggel végződő hadjáratát Mátyás király ellen nem egyéb okozta, mint két egymást követő, vérfagyasztóan nagy üstökös, amelyeket ő még látott is gyermekkorában, és lerajzolta a csóvájukat. Sőt azt is kikutatta, hogy ennek a szörnyű égi jelenésnek az eljövetelét Kapisztrán Szent János már réges-régen, évre pontosan meg is jósolta!

A capriccio a capo (amely fejet, kezdetet jelent) és a riccio szó összetételéből ered, az utóbbi jelentése pedig nem egyéb, mint állattanilag sündisznó, fodrászilag göndör hajfürt. Első érettségi találkozónkon dicsekedtem Kubínyi tanár úrnak, hogy én már egészen jól tudok latinul. Erre megkérdezte, hogyan mondják latinul a sündisznót. Nem tudtam. Osztálytársaim röhögtek, és igazuk volt. Természetesen Kubínyi tanár úr keresztneve is László volt, de felsülésemet az sem enyhíti, hogy azóta lakik kertünkben egy sündisznó.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 02.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »