A trianoni reflexek kitűnően működnek osztrák barátaink lelkületében is.
Románia 2018-ban volt olyan szíves, és a lehető legkegyetlenebb módokon emlékeztetett bennünket Erdély elrablásának centenáriumára. Majd 2020-ban az utolsó balkáni birodalom eltökélte, hogy tovább hergeli a száz éve meglopott Hungáriát: kifundálta, hogy ezután minden év június 4-én megünnepelteti a trianoni tragédiánkat Románia-szerte. És nyilván Erdélyben is, sőt.
Majd 2021. január elsején Ausztria is bejelentkezett, hogy bizonyítsa a bizonyíthatatlant az általa Burgenlandnak hívott Nyugat-Magyarország elcsatolásának centenáriumán, méghozzá egy ártatlannak tűnő filmmel, ami tulajdonképpen egy ordas történelemhamisítási kísérlet. Egy próbálkozás, hogy egy híresen civilizáltnak mondott állam feledtesse a maga lelkiismeret-furdalását.
A hagyományos bécsi újévi koncert szünetében sugárzott Happy Birthday Burgenland 1921–2021 (Boldog születésnapot, Burgenland 1921–2021) című, csaknem félórás alkotásról van itt szó. Egy meglehetősen furcsa, zenés, áldokumentarista, álidőutazós elemeket vegyítő filmről, ami az osztrák tartományok bevallottan legfiatalabbját, Burgenlandot hivatott bemutatni mintegy ötvenmillió tévénézőnek világszerte. Arról a területről beszélünk, arról a Magyarországból kivágott mesterséges földsávról, amiből szláv korridort akartak fabrikálni az első világháború után, ám az akkori „Vörösausztria” 1918-ban igényt formált erre a területre, s 1921-re sikerrel átjátszotta magának majdnem teljes egészében a kívánt zsákmányt. Annak ellenére tette ezt, hogy szövetségesek, bajtársak voltunk a világégésben. Ennyit a civilizáltságról.
Ezt a folyamatot, ezt a máig ki nem beszélt, meg nem emésztett hátba támadást ültették egy meglehetősen abszurd, hagymázas film formájába most az osztrákok. Mert képzeljenek el egy olyan forgatókönyvet – de hát láthatták a filmet önök is, sőt milliónyian a világban, s ma is visszanézhető a YouTube videómegosztón –, amiben egy földmérő (!) békésen jár-kel automobiljával a kies Fertőtájon, előtte persze vidáman kicentizi a határkijelölő munkát felettesével egy monarchiabeli térképen, amin Sopronra, vagyis a meg nem szerzett Ödenburg városára persze hangsúlyosan rávetül a kamera.
Nos, ez a tűzrőlpattant, diadalittasan közlekedő ficsúr hamarosan fogja a műszereit, és el is indul határt méricskélni – ahogy az a mesében lenni szokott. Fotózgat, jegyzetel az őszi napsütésben, mint egy időmilliomos néprajzkutató, vagyis inkább mint az első bécsi honfoglaló a meglepődött indiánok között, aki jött bizonygatni az új tartomány etnográfiai helyzetét. Tudják, a monarchia osztrák maradványa ilyen elvekre hivatkozva fogalmazta meg igényét Saint Germainben a mi Nyugat-Magyarországunkra.
A földkimérő aztán még nagyobb vigyorral furikázik az őslakosok között, akiknél a boltok cégérén is természetesen csak német szöveg szerepel. Pedig hány régi képeslap bizonyítja ezt Felsőőrről vagy bárhonnét e keskeny, leszakított földsávból, hogy mennyi helyszínen használtak magyar feliratot is azokban az időkben az üzletek; vagy épp kétnyelvűt. És a vasúti indóházakon is magyar volt a felirat ám. Sőt: magyarországi. Oberpullendorf helyett is Felsőpulya volt kiírva adott esetben. Tudjuk mi, nehéz ezt megemészteni, hasonló cipőben jár Bukarest és a többi bűntárs is, aki mind túl nagyot harapott Magyarország testéből, és azóta sem tudja megemészteni ennek a következményeit.
De a földmérő, aki továbbra se esik ki eszement szerepéből, továbbra is csak autózgat, közben húzzák a vonósok a háttérben, s még „Franz Liszt” szülőháza is feltűnik. És nini, ott egy gémeskút is! – ám sehol egy rongyos gárdista, aki megpiszkálhatná a történelmi hitelesség jegyében a magányos gépkocsivezetőt, aki mellesleg ősszel járja e tájat, ami pedig megint csak problémás. Mert ezen a nyugat-magyarországi területen – s ez ma már történelem – a rongyosok fundálta Lajtabánság épp késő ősszel került fel a térképre 1921-ben. Ez az állam hivatalosan október 4. és november 5. között létezett, amikor még nemigen engedtek itt osztrák földmérőket garázdálkodni.
Szóval sehol egy rongyos gárdista, sehol a német vérből való nagy magyar gerillaharcos, Maderspach Viktor; vagy a szintén német származású legendás óceánrepülő, a rongyosoknál főhadnagyi rangban szolgált Endresz György, aki megint csak jó sok borsot tört a területrablók orra alá akkoriban. A már említett Lajtabánság egy ártatlan utalás erejéig sem jön szembe a filmkockákon, pedig milyen különleges magyar bélyegeket bocsátott ki ez a sosem volt, de azért mégis csak létezett állam 1921-ben, „Burgenland születése” évében! Hát persze, hogy ez az államkezdemény elkendőzendő, bagatellizálandó, hiszen szembehelyezkedett az egész párizsi diktátumrendszerrel s legfőképp Ausztria enyveskezű igényeivel.
Szóval a Bécsből egymagában leküldött, végig sandán mosolygó mesebeli földmérőnket a film alatt se egy rongyos, de még egy zubbonyos sem állítja meg, nem igazoltatja. Az ágfalvi csatákat, de a sorsdöntő soproni népszavazást is homály fedi a filmben, hiszen minek is tudjon arról több millió tévénéző, hogy mi történt valójában, hogy milyen nehézségek árán tudott megtartani magának egy nagyobb várost és annak környékét a maradék Magyarország a nyugati végein. Ám arra bezzeg figyelt Felix Breisach rendező és gárdája, hogy egy 1834-es datálású „burgenlandi” présház azért többször jól látszódjék a felvételen, hogy tudja meg ám a néző, 1921 előtt is volt ám élet ezen a vidéken. Hogy milyen eredőjű, milyen gyökerű, hány száz-, illetve ezeréves múltra visszatekintő, az szintúgy kimaradt.
Őszintén, önök szerint a több millió filmnéző közül rajtunk, magyarokon kívül hány emberben fogalmazódott meg az, hogy egykor a miénk volt a ma Burgenlandnak nevezett terület Fraknóvárastól, Kismartonostól, Fertő tavastól? Hogy Ausztria milyen áron jutott el idáig, hogy még ma is történelemhamisítással ámítja a nagyérdeműt? Azt pedig még véletlenül se gondolják, hogy Kismarton nevét esetleg kiírták volna a filmben magyarul is, pedig 1910-ben még 834 magyar lakott a háromezer lelkes városkában.
Nos íme, ilyen egy Bécsből vezényelt, keringőbe csomagolt érzéketlenség 2021-ben. Vagyis hasonló, amit száz éve minden más környező országtól, utódállamtól megszoktunk már nyíltan és erőszakos formába öntötten is, és amit már bármikor felismer az a magyar, aki Kárpát-medencében gondolkozik, és akinek ezáltal van szeme a látásra. Ez a „burgenlandi” film is bebizonyította, hogy ugyanazok a trianoni reflexek működnek Ausztria lelkületében is, mint amelyek Románia, Szlovákia, Szerbia vagy Ukrajna részéről megannyiszor visszaköszöntek már az elmúlt megrabolt, történelmileg elferdített, feledésre, feledtetésre játszott száz évben. Kérdés, mit tartogat még idén számunkra Ausztria az ő vidám centenáriumán?
De addig is, amikor mi átlépjük a határt akár Kőszegnél vagy Szentgotthárdnál, sose feledjük, hogy otthonról hazajöttünk: Nyugat-Magyarországra érkeztünk.
Balázs D. Attila
A szerző író, újságíró
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
