Bűn, bűnösök és szocialista törvényesség

Bűn, bűnösök és szocialista törvényesség

A martfűi rém egy jó film is lehetne. Pontosabban lehetett volna.

A közönség nagy várakozással fogadta: láthatóan továbbra is van igény a hazai mozinézők körében a bugyuta gatyaletolós vígjátékok és a köldöknéző rendezői művészfilmek között valami másra. Sokaknak tetszett, a kritikák többsége is meglepően pozitív. Elégedetten hátradőlhetnek a Nemzeti Filmalap illetékesei.

Azért többekben maradt némi hiányérzet. Különösen azért, mert A martfűi rém egy jó film is lehetne. Pontosabban lehetett volna.

A sztori alapja igaz történet. A forradalom bukása után letargiába került országban – miközben a „reakciósoktól” és „ingadozóktól” megtisztított ügyészségek és vérbíróságok futószalagon gyártják a koncepciókon alapuló halálos ítéleteket – a helyi közvéleményt felkavaró gyilkosság történik Martfűn. A bűnténynek ugyan semmi köze sem volt a politikához, de akkor Magyarországon mindennek köze volt a politikához. A korbáccsal és mézzel konszolidációt megvalósítani igyekvő Kádár-rezsimnek más sem hiányzik, mint egy köztörvényes gyilkosság. A bűnözésnek ugyanis egy tökéletes kommunista társadalomban – ellenforradalom ide, fasiszta reakció oda – megszűnnie kellene, és nem brutális gyilkosságokban testet öltenie. (Kivéve, ha azokat maga a rezsim rendeli meg.)

Gyors eredmény kell tehát, és a nyomozati szervek produkálják is. Az elítélt a kötéltől alig menekül meg.

Ám néhány év elteltével újabb és újabb erőszakos cselekmények történnek, és az igazságot szolgáltatatni hivatott szervekbe vetett bizalmat újabbnál újabb hazugságokkal igyekeznek az érintettek fenntartani.

A történetmesélés sikerét számos hiba nehezíti. Érezzünk, hogy a rendező, mint a vizsgára utolsó pillanatig tanuló diák, nagyon felkészült. Átrágta magát sokezer oldalnyi dokumentumon. Talán senki sincs, aki többet tudna az ügyről, mint ő, akit már évtizedek óta foglalkoztatja, aki komoly kutatómunkát végzett. Senki sem képes hitelesebben filmre vinni az igaz történetet, mint ő. Csakhogy a rendező tudása, akárcsak a példánk szerinti vizsgázó diáké, mintha már túl sok lenne ahhoz, hogy átadja egy kétórás filmbe sűrítve. A részleteket jól ismeri, az olvasottakat tényszerűen elmesélni is tudja, de hogy ez valóban találkozik-e a néző megértésével, erősen kérdéses. Pedig a történet sikerének egyetlen magyarázata, hogy valóban megtörtént. Ha minden, amit látunk, pusztán fikció lenne, nem lenne túl érdekes. Nem lenne az, mivel a cselekmény vontatott, mivel hiányzik belőle a részletekig kimunkált, jó karakterábrázolás. Nem tudunk azonosulni a szereplőkkel, és nem elsősorban a színészi alakítások eltérő minősége miatt. Hanem mert nem tudunk a karakterekről szinte semmit. Az áldozatok – szerepük szerint is – pusztán statiszták, de a többi szereplő lelkébe is alig-alig láthatunk bele. Pedig ezzel tudnánk átérezni az ő mozgatórugóikat, ezzel lenne átélhetőbb számunkra is a cselekmény. Hiányzik egy mindent kétséget kizáróan pozitív szereplő is. Nem feltétlenül egy hős, csak valaki, akivel minden esendősége ellenére azonosulhatunk, akinek a szemüvegén keresztül láthatjuk az eseményeket. Talán a fiatal, igazságkereső ügyész, esetleg az igazságtalanul elítélt szereplő nővére lenne alkalmas karakter erre, de különböző okok miatt velük sem sikerül. És nem azért, mert egyiküknek sincs szemüvege… Hanem mert mindketten ridegen, szinte tankönyvszerűen teszik a dolgukat, bennünk pedig nehezen megfogalmazható hiányérzet marad.

Túl sok a megkérdőjelezhető megoldás is. A kötőszóként használt trágárságnak, sőt egy ponton káromkodásnak semmi funkciója sincs. Igen, tudjuk, így beszélt akkor is sok ember, és a világ filmgyártásában most tényleg ez a trend, de esetünkben valóban hozzátesz ez valamit az események megértéséhez, a film értékéhez, a vágyott hatás kiváltásához? S ha emellett döntöttek az alkotók, miért nincs különbség a kocsmai szóhasználat és egy főügyészi eligazítás beszédstílusa között? Hasonlóképpen öncélúnak tűnik a gyilkosságok naturalisztikus ábrázolása. Vagy amikor szinte perceken át nézzük a gyilkos onanizálását egy női hulla fölött. Igaz, az ezekhez hasonló jelenetek kétségkívül igencsak hatásvadász, felkavaró, indulatokat kiváltó elemei a filmnek.

Ezeken és jó néhány egyéb, magyarázatra szoruló és/vagy a cselekmény szempontjából irreleváns jeleneteken látszik, hogy maga a rendező sem tudta eldönteni, mit is akar ezekkel, vagy mit is akar ezzel a filmmel. A történet maga is hullámzik. A drámai csúcsponton elhelyezett buta poént ugyan mindenki érti, de csak kevesen nevetnek a moziteremben. Mert épp az empátia okozta sokkból zökkent ki, melyhez a rendező segített hozzá bennünket pecekkel korábban, s melyek alkalmasak lehettek volna katarzis kiváltására. Nemcsak itt veszítjük el a kapaszkodót, az valójában a film kezdete óta hiányzik.

De van egy csöppet sem mellékes tényező, melynek kapcsán a rendező (Sopsits Árpád) és az operatőr (Szabó Gábor) munkáját is komoly dicséret illeti. Ez pedig a korszak, az ötvenes-hatvanas évek (vidéki) Magyarországának hiteles, minden részletre kiterjedő, pontos ábrázolása. A díszlet, a kulisszák, a hangulat ilyetén bemutatására csak olyanok lehetnek képesek, akik ezt a korszakot látták, átélték, megvizsgálták és értékelték. Zseniális korrajzot nyújt, kitűnően megragadja a rendszer lényegét és hangulatát. Hazugság, félelem, kétségbeesés, szürkeség. Aki átélte, szinte beleborzong, aki még nem élt akkor, most végre átérezheti, miből maradt ki (szerencsére). A szocialista törvényességet megtestesítő, középkorú ügyészt megformáló Trill Zsolt kiváló alakításával sokat tesz hozzá mindennek megértéséhez, sőt ahhoz is, hogy felismerjük: a karaktere által fölvetett dilemmák kortól és rendszertől függetlenek.

A rendező egy interjúban úgy fogalmazott, „dühöt, felháborodást, vagy épp keserűséget” igyekezett kiváltani a nézőben A martfűi rémmel. Ezt a célt végülis sikerült elérnie.

Jenei István


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »